élet és iskola, élet-iskola, életiskola, iskola és élet, iskola-élet, iskolaélet

Indulás a Kollégiumba

Vagyis az történt, hogy érdekemben összefogtak a szolgálatos kezek: apám a visszaütő vasaktól kék körmű kezével útiládát tajkolt, a tiszteletes úr kérvényeket írogatott, anyám inget varrt, foldozott; egy jóindulatú kéz – a Kemény Béláné méltóságos asszonyé – megcirógatta a kobakomat, majd azután, hogy a dolognak haszna is legyen, báró Kemény Anna kelengyéjéből válogatott nekem paplanlepedőt és párnahuzatokat. Koronás-monogramos holmi volt, minek láttán az internátusi mosónő egészen tavaszig, makacsul – s hangjában egy eljövendő kisajátítás ígéretével – báró úrfinak szólított engem; akkor sem riadt, már-már tolvaj-lelkiismeretű tiltakozásaimat sokallta meg, hanem az elképesztő különbséget aranycímeres párnahajam és egyéb ruházatom között. Ingemen, harisnyámon ugyanis, anyám hervadatlan ujjainak művészi kivitelezésében, családom ősi címere is ott volt látható: foltok, stoppolások egész csillagraja. Ezzel nyertem kegyelmet s úsztam be a mosónő jóindulatának kék ege alá.

Részlet Sütő András: Nagyenyedi fügevirág című írásából

 

 

Ének Enyeden

Az udvaron csend támad. A diáksereg előtt egy fekete ruhás férfi meglendíti magasba emelt karját, és felzengnek az alkonyatban a szopránok, a fiús altok, az ifjú tenorok, a baritonok és a még mutáló fiatal basszusok.

Kodály!

Mi minden visszhangzik ebben az öblös és angyali szárnyalásban! Nem tudom elfogódottság nélkül hallgatni. /…/

Nem tudom, hányan, de nagyon sokan vannak, egész Jerikót döntő sereg, ahogyan énekelnek.

Kodályt énekelnek.

Behunyom a szemem. Egészen, ellenállás nélkül, önmagam feladva oldódom fel az énekben, ahogyan hallgatom. Egyszer majd talán így húzódom meg ismét itt fent, titkolt érzésekkel, egy oszlop mögött, s hallgatom a fiam szopránját, hangjával beleolvadón a „kismagyarok”, parasztfiúk, munkásgyerekek, iparoscsemeték kórusába. Kodályt énekelnek majd, mint ezek a fiúk most, itt az ősi skóla udvarán, a szabad ég alatt, mert odafenn a magas messziség, az ég, talán még szabad s nem megszállt terület. Az az ének mindent betölt majd, múltat és jövőt, s még diadalmasabban hallatszik, mint most, zúg majd, mint az orgonazengés, melegen ellepi a vérlátott hegyet, az ősi fák rügyező sűrűjét.

Részlet Méliusz József: Sors és jelkép avagy
egy erdélyi utazás regénye ezerkilencszáznegyvenháromban tizenkét fejezetben elbeszélve