élet és iskola, élet-iskola, életiskola, iskola és élet, iskola-élet, iskolaélet

Éhes, fiatal rókák

Valahonnan harang kongott, szabályos kis harang, kézmosásra harangoznak, magyarázta Kis Mari, ebédidő van. Torma még figyelmeztette, ha az ebédlőben kijelölik a helyét, eszébe ne jusson leülni vagy pláne kanál után nyúlni, mert először bibliát olvasnak, aztán énekelnek, aztán imádkoznak, és csak aztán foghatnak az ebédhez, és ugyanígy lesz, ha végeznek, hát el ne induljon hamarabb, mint szabad. És étkezés közben tilos beszélgetni, és csak akkor vegyen újra, ha megkérdezik tőle, akar-e még, és a koszt nagyon jó és bő, de mindig engedélyre kell várni, míg repetálhat, és aztán meg ne mukkanjon, mert az ügyeletes minden étkezés közben felolvas valami irtózatos svájci pap könyvéből olyan történeteket, amelyekből kiderül, hogy kell élni, hogy az ember igazi keresztyén lány legyen, arra nagyon figyeljen, mert előfordult már, hogy esti áhítat után kikérdezték.

Hogy Kőnigtől miért idegenkedett, nem tudta volna megmondani, nyilván az befolyásolta, amit ‒ amikor még beszéltek vele ‒ a lányoktól hallott. Az intézet megszokta a vaskezet. Kőnig enyhe volt, az osztályzatai is enyhék, ha valaki sírva fakadt az órán egy elégtelen felelet miatt, hajlandó volt mindjárt a következő napon javító felelésre szólítani. Bár a lányok folyton méltatlankodtak, milyen kordában tartják őket, hogy mihelyt valaki lazított a gyeplőn, s nem volt hozzájuk olyan szigorú, mint a többi, kinevették a gyenge kezű nevelőt. Kőniggel néha még tréfát is űztek, eldugták a szemüvegét, s úgy tettek, mintha lázasan keresnék. Kőnig állt a katedrán, dicsérte a lányokat, milyen figyelmesek, jók, udvariasak, az ötödikesek meg pukkadozva adták kézről kézre nagy pápaszemét a pad alatt. Ginához nem került a szemüveg. „Félnek, hogy visszaviszem neki” ‒ gondolta a kislány keserűen.

Testvérei voltak, tizenkilenc: a viharos évkezdet, a sok fájdalmas összeütközés után olyan szoros egységben élt a többiekkel, amihez hasonlóban sose volt része, s aminek csak az egyik oka volt, hogy az osztályok valóban közösséget alkottak, mindig mindenből egyformán részesültek vagy egyformán maradtak ki. A másik ok magának a Matulának a világában rejlett: Gina felismerte, hogy immár ‒ nem magára hagyatva, hanem társak, barátok közt ‒ lélegzetelállítóan izgalmas tilalmak erdejében élni. Mint az éhes fiatal rókáknak, folyton résen kellett lenniök, hogy a szabályok, az örök ellenőrzés ellenére is csak kicsikarjanak maguknak egy cseppnyi örömet, s húsz váll-hát támaszkodott egymásnak ebben a szüntelen örömkeresésben, húsz nevetésre, szerelemre áhítozó fiatal test. Most jött rá, mennyivel nagyobb élmény a jó, ha küszködni kell érte; mekkora erő úgy élni, mint egy hegymászócsapatnak, az osztályt láthatatlanul egymáshoz rögzítő kötél biztonságában, együtt érezni a boldogságot, bánatot, együtt izgulni, reménykedni, várni és segíteni annak a másiknak, aki éppen bajban van, aki rászorul.

 

Részletek Szabó Magda Abigél című regényéből