élet és iskola, élet-iskola, életiskola, iskola és élet, iskola-élet, iskolaélet

                                                       Zene, tánc és birkózás


Igazgató:

„A diáknak könyv való, nem hegedű. Mi akarsz te lenni? Cigány akarsz-e lenni vagy tudós? A hegedű minden gonoszra csábítja a diákot. Tudom én, hogyan van az. Látom a mindennapi példákból. A diák veszi a hegedűt a köpenyeg alá, s megy vele a kocsmába, ott muzsikál a többi diákoknak, akik ott táncolnak reggelig a könnyelmű leányokkal. Azért én, akinél hegedűt kapok, azt összetöröm. Nem kérdem, hogy volt, drága volt, csapom a földhöz. Törtem össze már ötforintos hegedűket. […] 

Aztán a táncra készült csizmákat sem tűröm senkinek a lábán, tisztességes ember csonka orrú csízmát hord; nekem senki hegyes orrú csizmában az iskolába ne jöjjön, mert én felteszem a lábát a padra, s a csizmája orrát levágom.”

Osztálytanító:

„Óh, hogyne! Óh, hogyne! A zene nemesíti a lelket, a zene szelídíti az indulatokat, már Pythagoras idejében zenével végezték a görög filozófok előadásaikat, a legmakacsabb indulatú ifjakat, kiket semmi fegyelem meg nem bírt zabolázni, kiken nem fogott a virga, skutika és a pálca, mi javította meg? A hegedűvonó. Aki zenélni tud, az mindig jó szellemekkel társalkodik. Egyébiránt nagyon is olcsón juthatni nálunk. Az én gyermekeimhez úgyis jár zenemester, együtt azokkal nem kerül többe a tanítás havonkint hat váltó forintnál. […] A tánc együtt jár a zenével. Már a görögök idejében a tibicenek kísérték a choreákat. A klasszikusok sokat emlegetik a táncot. A rómaiaknál a kultuszhoz tartozott az, sőt az írás szerint maga Szent Dávid is táncolt. Mai világban pedig éppen nélkülözhetetlen a tánc, kivált fiatalembernek. Ártatlan mulatság. Egy neme a testgyakorlatnak. […] Az én gyermekeim mind tanulnak táncolni, s minthogy már őhozzájuk úgyis jár a táncmester, ifjú barátomnak, együtt a többiekkel, nem fog az többe kerülni öt váltó forintnál.”

Diák:

„Mikor privátra mentem ‒ együtt a többiekkel ‒, akkor a tanár nem volt otthon; mi aztán egy óra hosszat birkóztunk.

Mikor a táncleckére mentem ‒ együtt a többiekkel ‒, akkor a táncmester maradt el, azután megint birkóztunk.”

                                                (Részletek Jókai Mór: Mire megvénülünk című
                                                regényéből)