Olvasási idő: 
45 perc
Author

Énbemutatás, önjellemzés és identitáspróbák (az interneten) narratív-kommunikatív szemszögből

Napjaink kamaszai, de a felnőttek is egyre több időt töltenek el internetes csevegéssel ismerkedés, társkeresés vagy sokszor saját problémáik megoldása céljából. A tanulmány alapötletét egy internetes portál önbemutató szövegeinek az elemzése adta. A szerző a szociál- és személyiségpszichológiai szakirodalom alapján összefoglalja, hogy a folyamatosan változó énbemutatás hogyan szerkeszti újra és újra az énképet és az identitást.

Bia önjellemzése

„Hm ... igazán magam sem tudom, valamikor tiszta derű vagyok, és percenként rácsodálkozom a világra, és jókedvűen szemlélem a sok embert a metrón, villamoson, a buszon, a tájat, a helyet, ahol lakom. Néha meg minden annyira bonyolult és érthetetlen. Azt tudom, hogy sokan kedvelnek, sokan nagyon nem, tehát valakinek nagyon bejön, amilyen vagyok, valaki pedig falra mászik tőlem..., néha halál összeszedett vagyok, néha pedig érzem, hogy hülyeségeket beszélek össze-vissza, de csak folytatom..., azt hiszem, alapjában véve elég ideges természetű vagyok, valamint nagyon egoista, tehát ismerem a képességeimet, néha talán túlértékelem őket, és másokat nézek le, kicsit azt hiszem, reálisabban kéne gondolkodnom... összeszedni talán nem tudtam mindazt, ami engem jellemez, de lehet, hogy ez jellemez leginkább.”

Egy internetes fórum énelbeszélés-részletét látjuk, amely magán viseli a serdülőkori önjellemzések talán összes tipikus jegyét, nyelvi mintázatait: pozitív és negatív tulajdonságok hullámzása, egymás melletti jól megférése, a hangulatváltozás, tétovázás nyelvi-szemantikai alakzatai, gyakorlatlan önreflexió stb. (Az utolsó mondat egyébként ennek elragadó összegzése.)

A fórumról röviden: az 1998-ban alakult NECC Önismereti Kamasziroda által létrehozott önismereti honlap mentálhigiénés tevékenységének része, és a lelki egészség, a lelki kultúra szempontjából releváns témák, problémák nyilvános megvitatását hivatott elősegíteni. Az internetes önismereti program az általános célkitűzéseken túl (a honlapot látogató serdülők személyiségének fejlesztése, közösségi integrációjuk erősítése) olyan konkrét feladatokat vállal magára, mint az önismereti igényt ébresztő tartalmak megjelenítése, serdülők önálló vélemény- és ítéletalkotásának fejlesztése, és nem utolsósorban módszeres kapcsolattartás szülőkkel és pedagógusokkal, hogy a serdülők személyiségfejlődésében betöltött szerepüket tudatosabban, hatékonyabban tudják ellátni (Grezsa–S. Takács–Demetrovics 2001).

Jelen tanulmánynak nem az önismereti program valamilyen szempontú értékelése a célja, hanem kísérlet a fórumon megjelenő, az én meghatározása szempontjából releváns témák, hozzászólások alapján a serdülőkori énbemutatás, önjellemzés narratív-kommunikatív szempontú megközelítésére, korántsem reprezentatív jelleggel, csak jelzésszerűen, néhány érdekességre számot tartó jellemző, adat felmutatásával.

De előtte következzék egy kis történeti visszatekintés, elméleti fogalomtisztázás!

A narratív énről.
Az én narratív szemléletének (tér)hódítása

Az 1980-as évek elején Gergen és Gergen (1983) vezetik be a pszichológiai irodalomba az énről szóló narratívum fogalmát. Ez arra utal, hogy az egyén az énre releváns események közötti viszonylatokról időbeli számvetést végez, igyekszik koherens kapcsolatokat létesíteni életének eseményei között, szisztematikusan, egymásra vonatkoztatva megérteni azokat, azaz történetté szervezi őket. Ilyenként az én szemlélhető úgy, mint elbeszélő, személyes történetíró, az én tartalmai pedig úgy, mint elbeszélések, narratívumok. „A történetek az alapvető eszközeink ahhoz, hogy önmagunkat a társadalomban érthetővé tegyük…”, „...a történetek formáját használjuk fel arra, hogy magunkat másokkal és önmagunkkal azonosítsuk” (Gergen–Gergen 1984). A szerzők szerint az én is történetek révén konstruálódik, az énfejlődés pedig nem más, mint az egyre jobb és jobb, a társas helyzethez egyre inkább illeszkedő narratívumok kialakításának képessége (idézi Ehmann 2002, 95.).

Ez a szemlélet az ént (énrendszert) és működésmódját az elbeszélés analógiájára gondolja el (mint narratívumot). Az én az önmagára vonatkozó közvetlen tapasztalatait, a személyes élettörténet eseményeit a történetszerkesztés logikája és dramaturgiája szerint dolgozza fel, folyamatos elbeszélő struktúrába szervezi őket egy sajátos időkezeléssel. Élettörténete eseményeit az adott helyzetnek megfelelően – személyes történetíróként – szerkeszti, értelmezi, válogatja, új jelentéshangsúlyokkal látja el. Ennek a különös újraírási, átértelmezési, visszatérési, ismétlési kényszernek Pataki szerint (2001a) sajátos énerősítő, az énrendszert fenntartó, azt legitimáló rendeltetése van.

A személyes én az önéletrajzi (élettörténeti) emlékezet tárházából meríti az elbeszélések témáit, tényeit, az érzelmi élménymintáit (Kihlstrom–Cantor 1984, idézi Pataki 2001a, 231.). Az önéletrajzi emlékezet tehát a személyes élettörténetet, az én élményeit és tapasztalatait tartalmazza. Pataki Ferenc (2001b) kutatásának három fő irányát jelöli meg: (1) az énre vonatkozó ismeretek kódolásának, raktározásának és szerveződésének kutatása, az énvonatkozású viselkedés vizsgálata; (2) az emlékezetben tárolt információk hozzáférhetőségének és felidézésük gyakoriságának vizsgálata; (3) annak vizsgálata, hogyan zajlik az életrajz folyamatos szerkesztése és újraszerkesztése, mi jellemzi időbeli szervezését, hogyan születnek és alakulnak át az önéletrajzi (élettörténeti) elbeszélések.

Az önéletrajzi emlékezetkutatás előzményei alapján tudjuk, hogy az emlékezés nem reprodukál, hanem rekonstruál; a memóriának mindig jellegzetes személyes vonatkozása van, sajátos életrajzzal és elbeszéléskészlettel jellemezhető; az egyénnél, de a csoportnál is állandóan újratermelődik a múlt, a jelen érdekeinek megfelelően rekonstruálódik, s bizonyos kiugró események vagy részletek mindkét esetben vezető szerepet játszanak a reagálás menetének kialakításában (Bartlett 1985, Pataki nyomán, 2001b).

Az önéletrajzi emlékezet két fő jellegzetessége így a sémaképző és konstruáló működésmódban jelölhető meg. Nem csupán az egyes elkülönült, epizodikus információkat tárolja, hanem az azokat előlegező feltevéseket (anticipációs sémákat), illetve fogalmi (szemantikus) általánosításokat, feldolgozási kereteket (élettörténeti forgatókönyveket) is magában foglalja (uő, uo.).

Pataki erre reflektálva így teszi fel a kérdést: vajon az önmagunkra vonatkozó fogalmi tudásunk (kategoriális önbesorolások, önértékelési műveletek, a belőlük eredő késztetések) mind beleolvadnak az elbeszélés szövetébe? Majd a következőt javasolja: akkor járunk el helyesen, ha az elbeszélő szemléletmódot egybekapcsoljuk a szociálpszichológia ama fogalmi eszközeivel, amelyek a konkrét helyzeteken túlmutató tartós általánosításokat tartalmazzák, mint az énséma, élettörténeti forgatókönyv, elbeszélő sémák stb. (2001b, 245.).

Itt álljunk meg rövid ideig, és nézzük, mit is jelentenek ezek a fogalmak!

A séma az a mentális struktúra, amely tárgyak, események, tulajdonságok általánosításait, a köztük levő kapcsolatokról nyert információkat őrzi meg. Az énsémák azok a tudásstruktúrák, az önmagunkról szerzett információk mentális szerveződései, reprezentációi, amelyek az énről kialakított általánosításokat, jellemző tulajdonságokat tartalmazzák, és amelyek múltbeli tapasztalatokon alapulnak (Markus 1977). Ennek konkrét megnyilvánulási alakja az élettörténeti forgatókönyv, amely azon a feltevésen áll, hogy az önéletrajzi emlékezést és az önéletrajz szerkesztését átszövik a sematizálási folyamatok, és az életút szekvenciális lezajlásának megfelelően létrejönnek a körülhatároltabb énelbeszélések sémái az önéletrajz megszerkesztésének és előterjesztésének kulturálisan érvényes, szokásszerű mintázatai egyaránt (Pataki nyomán 2001a).

Az énelbeszélések – amelyek különböző elbeszélő alakzatokat ölelnek fel, mint pl. életesemények, jelentős események, élettémák, életútmérleg, az előbbi élettörténeti forgatókönyv – olyan jelentéstani egységek, amelyek módot adnak az empirikus vizsgálódásra. Itthon Pataki Ferenc (2001a), László János (2005), Ehmann Bea (2002), Tengelyi László (1998) a leggyakrabban hivatkozott szerzők ebben a témakörben.

„Az identitás: az elbeszélt élettörténet pszichikus leképezése”

Az újra és újra elmondott vagy felidézett élettörténeti elbeszélések, énelbeszélések készlete teremti meg énrendszerünk és benne identitásunk anyagát és a távoli, más és más helyzetekhez kötött események közti kapcsolatteremtés által az egyéni lét folytonosságának élményét. Erre a feltevésre építve születnek meg azok az elgondolások, amelyek az identitást az élettörténet elbeszélésére, elbeszélhetőségére alapozzák.

Az identitás ebben az értelemben folyamatosan újraszerkesztett élettörténet (McAdams 1988), ugyanis annak a történetnek, amelyet az egyén önmagáról megfogalmaz, kitüntetett jelentősége lesz énjének kontinuitása, egysége, integráltsága és identitásának egyéb minőségei szempontjából. Az élettörténeti elbeszélések mindig leképeződnek az egyén identitásának állapotán, befolyásolják annak alakulását.McAdams (1988) narratívidentitás-elmélete, az élettörténet elemzésére megalkotott modellje alapján vizsgálat alá vehetők olyan összetevők, változók, formai jellegzetességek, amelyekből következtetni lehet az identitás állapotára, sőt következtetéseket lehet levonni az érettségre, az identitás integritására vonatkozóan. (A modell részletes bemutatását lásd László 2005). Az identitás narratív szerveződésének gondolata egész Eriksonig nyúlik vissza, akinek elmélete szerint a múltat a jelen és a jövő fényében folyamatosan újra kell szerkeszteni.

Az identitás fogalma is Erikson (1968/1997) nevéhez kapcsolódik. Pszichoszociális fejlődéselmélete szerint a személyiség szociális fejlődését folyamatosság, állandóság és azonosság jellemzi, fejlődése pedig szakaszos. A serdülőkorban (az ötödik fázisban) jelenik meg az ember azonosságának, egyéniségének az érzése. A serdülő változó eszményképek hatása alá kerül, és a folytonos változásban énazonossága bizonytalanná válik. Erikson szerint, aki a serdülőkor alapvető feladatának az identitásképzést tartja, a serdülőkorból akkor kerülhet ki az egyén erős identitásérzéssel, ha az én fogalma két értelemben is kialakul: először is sikeresen össze kell ötvöznie a korábbi pszichoszociális fázisokból származó énfogalmait, majd ezt az integrált énfogalmat összhangba kell hoznia a mások által róla alkotott elképzeléssel. A biztos énkép kialakulásához a serdülőnek tehát mind a személyes, mind a társas közegben meg kell teremtenie identitását.

Az identitás integrációja – Erikson szerint – több, mint pusztán a gyermekek identifikációs teljesítményeinek összege. „Az identitás az a mind teljesebb meggyőződés, hogy az egyén önazonosságának és önmaga folyamatosságának a fejlődés elmúlt évei során elért bizonyossága egybecseng azzal az azonossággal és folyamatossággal, amit ő mások számára jelent.” (Erikson 1968, in Bernáth–Solymosi szerk., 1997, 37.)

„Pszichológiai szempontból az identitásképzés folyamata egy időben alkalmaz megfigyelést és önmegfigyelést, amelyek a mentális működés minden szintjén zajlanak, és amelyek segítségével az egyén annak fényében ítéli meg magát, ahogyan mások ítélik meg őt saját magukhoz és az általuk használt mércékhez képest, miközben mások róla szóló ítéleteit aszerint ítéli meg, hogy hozzájuk képest és a számára fontos mércékkel mérve milyennek látja önmagát.” (Erikson 1968, idézi Cole–Cole 1998, 653.)

A serdülők identitásképzésének folyamata tehát attól függ, hogyan ítélnek meg másokat, mások hogyan ítélik meg őket, miként vélekednek mások ítéleteiről, illetve mennyire képesek szem előtt tartani a kulturális és a társadalmi kategóriákat, amikor másokról ítélnek.

Erikson a fejlődést ún. fejlődési krízisek megoldásán keresztül látja, értelmezi. A serdülőknek négy korábbi fejlődési krízist kell újra megoldaniuk.

  1. A bizalom kialakítása, amely olyan személyek keresésében jelenik meg, akikben a serdülő bízik, és akiknek ő is bebizonyíthatja saját megbízhatóságát.
  2. Az autonómia iránti igény, amely arra utal, hogy az életére vonatkozó döntéseket ő maga akarja meghozni szülei helyett.
  3. A kezdeményezés igénye, amikor olyan célok és kapcsolatok kijelölését kísérli meg, amelyek hozzásegíthetik vágyai eléréséhez, amilyenné válni szeretne.
  4. A teljesítmény igénye, hogy az iskolában elsősorban nem a tanár elvárásainak való megfelelés, az általa kijelölt célok elérése a fő célja, hanem saját munkája minőségéért akar felelősséget vállalni.

Mivel hirtelen sok és sokrétű szerep megtanulására kényszerülnek, s az énképnek sok összetevője van, a mindenféle szerepeket próbálgató serdülőknél ezek néha egymással összeegyeztethetetlennek tűnnek. Ilyenkor lép fel az ún. szerepkonfúzió. Erikson szerint e szakasz krízise az identitás alakuló érzése és a szerepkonfúzió között feszül.

Erikson krízismodelljét Marcia fejlesztette tovább, aki az identitásválság, identitásdiffúzió négy formáját különböztette meg, amelyek ún. identitás-állapotokat jelölnek. A koncepció értelmében az érett identitás kivívását két változó befolyásolja: a krízis és az elköteleződés. A krízis azt az időszakot jelöli, amely alatt az egyén mérlegeli, milyen foglalkozást és világnézetet válasszon magának, az elköteleződés pedig arra utal, hogy az egyén milyen mértékben azonosul egy foglalkozással vagy egy nézettel. Az elért identitás fázisában lévők már keresztülmentek egy olyan időszakon, amikor meghozták döntéseiket, ettől kezdve aktívan törekednek céljaik elérésére. A korai zárás szakaszában lévők szintén elkötelezettek pályaválasztásukban vagy ideológiai álláspontjukban, de nem mutatják a jelét annak, hogy identitáskrízisen mentek volna át. Valójában nem szervezték át személyiségüket, hanem átvett identitásmintákat használnak. A moratórium csoportjába tartozó serdülők éppen átélik az identitásválságot, a diffúz identitás szakaszában lévők pedig már kipróbáltak különböző identitásokat anélkül, hogy képesek lettek volna elköteleződni valamelyik mellett (Cole–Cole nyomán, i. m.).

Az identitásnak a fentiekből következően két aspektusa különíthető el: a személyes és a szociális (társas) identitás. Az első az életútban követhető és ragadható meg. A második az emberi közösségek rendszerében való komplex beágyazottságot tükrözi (haza, anyaföld, nemzet, anyanyelv, lakóhely, társadalmi réteg, kultúra, közösség, vallás stb.). Pataki Ferenc szerint az identitás az én által létrejött összetett és strukturált pszichikus képződmény: egyrészt az egyéni lét és az egyéni pszichikus működés szubjektív folytonosságának, azonosságának és koherenciájának hordozója, másrészt az önreflexió sajátos tárgya, a társadalmi tárgyiság sajátos típusa (az én mint folyamat és az én mint tárgy), s mint ilyen, az egyén társadalmi viselkedésének szabályozó és ellenőrző pszichikus szerve (idézi Csepeli 1997, 520.).

Az énről szóló narratívumok, énelbeszélések sem az egyes egyén alapvető attribútumai, hanem társas kölcsönhatások termékei (Gergen–Gergen 1984b), társas konstrukciók, ugyanis az én mindig és szükségképpen viszonyszerű és dialogikus. Az énelbeszélések annak az állandó dialógusnak az eszközei és termékei, amelyet az egyén önmagával és a világgal folytat (Pataki 2001b, 250.).

Az énelbeszélésekből, élettörténetekből, élettörténeti epizódokból tehát következtetni lehet az identitás állapotára, identitásminőségekre, de ehhez nem szükséges a teljes élettörténet. Fitzgerald (1992), Pataki(2001b), László (2005) szerint akkor, amikor az élettörténeti narratívumokból az identitás állapotaira kívánunk rávilágítani, célszerű releváns élettörténeti epizódokkal, az egyén számára jelentőségteljes életeseményekkel dolgozni. Mivel az identitásfejlődés elsősorban az élmény síkján tanulmányozható, ugyanez nagyobb valószínűséggel jelenik meg olyan élmények elbeszélésében, amelyekhez erős pozitív és negatív érzések tapadnak. Pataki (2001b) vizsgálata során ilyen jelentős életesemény-típusokat azonosított: (1) a valamilyen teljesítményhez kapcsolódó történetek; (2) antropológiai ősélmények (születés, halál); (3) kapcsolati történetek (barátság, szerelem); (4) kudarctörténetek.

Ezek a jelentős életesemények képesek kidomborítani az én egyes aspektusait, kifejezésre juttatják az énreprezentációs minőségeket, és érintik az egyén egzisztenciáját, létviszonyait és kilátásait. Ezzel szemben léteznek azok a kölcsönösen kicserélt elbeszélések, amelyek rendeltetése nem az identitásképzés, hanem a kapcsolatépítő és -fenntartó, csoportképző szerep, ugyanis ezeket nyilvánossá akarjuk tenni, meg akarjuk osztani másokkal, tehát az egyén társas pozícióját érintik elsősorban (uő, uo.). Leginkább az anekdota, adoma műfajához állnak közel, és legfőképpen a társas affektusokra kihegyezettek.

Pataki azt is vizsgálta, melyek a jellegzetes és jól azonosítható identitásképzési módok a jelentős életesemények átélése és élettörténeti feldolgozása-értelmezése során. Négy identitásképzési módot írt le.

  • Új identitáskategória felvétele az énrendszerbe • Olyan eseteket ölel fel, amikor az életesemény hatására új identitáskategória épül be énrendszerünkbe, tekintet nélkül arra, hogy reflektáltan vagy tudattalanul történik-e. Leglátványosabb változatai a ráeszmélés, a megvilágosodás és a megtérés valamilyen változata.
  • Az identitáskategóriák komplexitásának növekedése • Minden identitásképző azonosulásnak megvan a maga fejlődéstörténete, sajátságos fejlődésrajza, ennek következtében az életesemények jelentős része nem új identitáskategória forrása, hanem egy valamilyen szinten elsajátított kategória komplexitásának gyarapítója, személyes jelentésének módosítója lesz. A komplexitás növekedése pedig arra utal, hogy az önmagunkra vonatkozó tudáshoz társuló affektív-hangulati reakciók és viselkedési intenciók mind érettebbek és differenciáltabbak lesznek, s egyre változatosabb viselkedésformákban öltenek testet.
  • Levetett és elutasított identitáskategória • Meglehetősen gyakori volt a vizsgált populációban, nemritkán konfliktusterhelte szakítás és szembefordulás alakját ölti, és nem kevés köztük az egyedi, különleges, olykor drámai élmény, például a szülőkkel való szembefordulás.
  • Devalvált, értéke fosztott identitáskategória • Ezekben az esetekben az egyén megőrzi ugyan a kategória érvényét, s azt számon is tartja élettörténetében, de megváltoztatja személyes jelentését és értékhangsúlyát.

A narratív elemzés első változata az élettörténetek vonatkozásában vizsgálta a narratívák funkcióját, ezek kutatása, a biográfiakutatás önálló részterületté fejlődött, és miután ezek gazdag táptalaját kínálták az identitásfejlődés és az énreprezentáció tanulmányozásának is, hamarosan kialakultak a különböző narratív identitáselméletek, értelmezési modellek (lásd korábban: McAdams elmélete), értelmezési keretek, fogalmi konstruktumok. A leggyakoribb narratív szervezőelveknek tekinthetők (a teljesség igénye nélkül) az idő-, az elbeszélői perspektíva mint kompozíciós elv, narratív műfaji archetípusok és az élettörténeti ív iránya, narratív koherencia, a narratívumokban részt vevő szereplők funkciói és szerepkörei stb. (Erről lásd részletesen Ehmann 2002; Pataki 2001b; László 2005.)

A kommunikáció narrációként való értelmezhetősége és az online környezet mint átmeneti, arctalan kommunikatív tér

A nyelv konstruktív társas cselekvésként való meghatározásából kiindulva – tekintve, hogy a szöveg kulturális mintázatú konstruált jelentéstartalom, amely mindenütt jelen van, formálja a valóságot, és bármilyen jelrendszerben, akár képileg is megjelenhet – a szöveget (az írott és a beszélt nyelvet) mint diskurzust, mint narratívát kell felfognunk (Szokolszky 2004), így az emberi kommunikáció valamennyi formáját alapvetően történetekként értelmezhetjük. A beszélgetéselemzésnek, diskurzuselemzésnek mint kvalitatív kutatási módszernek a célja a beszélgetések szerveződésében fellelhető ismétlődő, tipikus mintázatok, implicit szabályok, kölcsönösen preferált megoldások és identitáskategóriák használatának azonosítása stb. (uő, uo.).

Kommunikációelméleti szempontból, az emberi kommunikáció megértése érdekében Fisherparadigmaváltást javasol, ő vezeti be a narratív paradigma fogalmát a racionális világ paradigmája, a racionalitásmodell ellenében. E szószerkezet első tagja olyan szimbolikus cselekedetek – szavak és/vagy tettek – összességére utal, amelyek sorba rendeződnek, és jelentést hordoznak mindazok számára, akik élik, alkotják és értelmezik azokat, a második tag pedig a fogalmi keretre vonatkozik, azaz egy olyan általános modell, amely arra készteti az embereket, hogy egy közös értelmezési lencsén át szemléljék az eseményeket (Griffin nyomán, 2001).

Fisher szerint a narratív ésszerűség ugyanazon mércéjével mérjük a történeteket: saját értékrendünk alapján kiállják-e a narratív koherencia és a narratív hitelesség próbáját. A narratív koherencia azt mutatja meg, hogy a történet mennyire tűnik a hallgató számára valószínűnek, egységet alkotnak-e benne az emberek és az események, következetesen és hitelesen cselekednek-e a szereplők. A narratív hitelesség pedig arra vonatkozik, hogy igaznak hat-e a történet, összhangban van-e azokkal a történetekkel, amelyeket az emberek magukról mesélhetnének. Egy történet ugyanis akkor hiteles, ha lehetővé teszi a helyes érvelési logikát, amely eligazít jövőbeni cselekedeteinkben.

Többen cáfolják és támadják Fisher álláspontját: elmélete maga is egy történet, így nyilván nem mindenki fogadja el narratív meséjét (idézi Griffin 2001). A vitapontok főként a koherencia és a hitelesség problémáját vetik föl. Egyáltalán van-e a kommunikációnak olyan formája, amelyben a koherencia nem követelmény? Mivel definíciója – miszerint minden emberi kommunikáció narráció – meglehetősen tág, bepillantást enged-e a problémakörbe? Egyes retorikakritikusok szerint vannak olyan irodalmi műfajok – a sci-fi irodalom bizonyos fajtái vagy a posztmodern irodalom jó része –, amelyek nem is törekednek arra, hogy narratív értelmet képviseljenek. Egy olyan kommunikációs műfaj felfedezése, amelynek feltehetően nem szempontja a következetesség, súlyos csapást mérhet Fisher egyetemes állítására (Griffin nyomán, i. m.).

A történeti igazsággal szembehelyezett narratív igazság gondolata az irodalomban is port kavart. Ehmann Bea (2002) A szöveg mélyén című rendkívül izgalmas könyvében három szempont mentén mutatja be a narratív pszichológia kialakulását, az első (a narratív pszichológia mint metaelmélet) kibontása éppen a valódi világ és a pszichés realitásból konstruált narratív világ dichotómiáján alapszik. Szöveg esetén ugyanis kérdés, hogy beszélhetünk-e egyetlen igaz vagy teljes értelmezésről. A szövegek lehetséges világokat képviselnek, nem kell feltétlenül történeti hűséggel vagy adatszerű hitelességgel rendelkezniük, sokkal inkább jellemzi őket az illető személyhez kötött értelem és igazság – mondják sokan.

Mi pedig megtehetjük, hogy azon elképzelés mellett foglaljunk állást, amelyet olvasmányélményeink, társas kapcsolataink, kommunikációs tapasztalataink alapján közelebb érzünk magunkhoz.

Visszatérve az alcímben foglaltakra, vessünk néhány pillantást napjaink egyik gyakori és sokak körében népszerű kommunikációs környezetére: az internet kommunikációs világára. Az ebben a témában mintegy kézikönyvként használt írás – Patricia Wallace: Az internet pszichológiája – bár főként pszichológiai megközelítésben fejt ki egy-egy érdekes témát, a sok kutatási eredmény, irány és kérdés bemutatásával hasznos szövegelemzési, narratív tartalomelemzési szempontokra is ráirányíthatja a figyelmünket.

Témánk szempontjából elsőként az online környezet néhány kommunikációs szabályáról, a virtuális metakommunikáció mibenlétéről ejtünk néhány szót, majd a környezet adta lehetőségek identitáspróbáiról, az identitásképzési, szerepkísérletezési folyamatok pozitív és negatív hatásairól, egyáltalán azok működésmódjáról.

Az online csevegés és az ún. vitafórumok ebben a közegben módot adnak a személyes kommunikáció „szimulálására”. Szándékosan írtam szimulációt, ugyanis Wallace-tól tudjuk, hogy amit begépelünk, nem egészen ugyanaz, mint amit személyesen mondanánk, s mások, függetlenül attól, hogy a világ másik végén vagy a szomszéd szobában ülnek-e, észreveszik az árnyalatnyi különbséget viselkedésünkben. Egy korai vizsgálat, amely a társas érzelemkifejezéseket tanulmányozta online környezetben, arra az eredményre jutott, hogy mindannyian hűvösebbnek, feladatorienáltabbnak és lobbanékonyabbnak tűnünk fel, mint amilyenek valójában vagyunk. A számítógépen kommunikáló csoport a vizsgálat során több egyet nem értést fejezett ki, s kevesebb olyan megjegyzést tett, amely enyhítette volna a feszült helyzetet, mint a közvetlen kommunikációban részt vevő csoport, amelynek tagjai többször fejeztek ki egyetértést egymás iránt (Wallace nyomán, 2002). Később ennek enyhítésére jöttek létre az emotikonok, a nyelvi „lágyítók”, azok a rövid kifejezések, amelyeket arra használunk, hogy tétovázást, bizonytalanságot fejezzünk ki a téma kifejtése közben, s így kevésbé tűnünk fölényesnek vagy parancsolónak.

Valójában tehát nem is beszélgetünk ebben a világban, csupán szöveget írunk, szöveget olvasunk, az írott szöveg dekódolását pedig folyamatosan nehezíti a metakommunikáció hiánya, amely számos következtetéssel szolgálhatna pillanatnyi állapotunkról, viselkedésünkről. Ezt kiküszöbölendő maradnak az emotikonok és a lelkiismeretünk, hogy valóban magunkat adjuk-e, vagy élünk a környezet adta lehetőség benyomáskeltő, újabb és újabb énjeinket kipróbáló/kipróbálásra sarkalló eszközeivel.

Az internet mint identitásalakítási laboratórium

Wallace (2002) egyenesen identitáslaboratóriumnak nevezi az internet világát. És vele együtt többen – identitásképző funkcióját tekintve – óvatosságra intenek. „Előnyös lehet, hogy a visszajelzések más kultúrák tagjaitól is érkezhetnek, s emiatt a készségek kialakítására szélesebb spektrumban kerülhet sor, valamint az egymásra hangolódás fejlesztheti az empátiás készséget. Másrészt azonban a kontroll csökkenése miatt a fiatalokat regresszióba sodorhatja, túl extrém próbálkozásokra sarkallva.” (Galvács: Az internet...) Új énjeink némelyike – mondja Wallace – határozatlanul megformált, nagyon ideiglenes, éppen csak több próbaidentitásnál. Ezektől a különböző visszajelzések tükrében megszabadulhat a tulajdonos, mások akár gazdagon kidolgozott személyiséggé nőhetik ki magukat. Például pozitív következményekkel járhat, ha kissé extrovertált és magabiztos személyt játszunk el, ez hatással lehet valóságos viselkedésünkre. Ha a szerepjátékos online extroverzióját mások jutalmazzák, ha több figyelmet és tiszteletet kap, általánosíthatja viselkedését, és leküzdheti kínzó félénkségét. A veszélyövezet ebben a laboratóriumban ott jelenik meg, amikor a valóság és a szerepjáték határai nem világosak sem a magunk, sem mások számára. A szerepjáték ebben a helyzetben nem egyéb, mint a megtévesztés szó szinonimája.

Kétségtelenül egy „információs játék” terébe kerülünk, a rejtegetés, felfedezés, hamis felfedezések, újrafelfedezések és benyomásalakítási kísérletek körforgásába. De a veszélyeztetettség tudatát tompítva talán kapaszkodhatunk abba a fejlődés-lélektani premisszába, hogy az identitásokkal való kísérletezgetés életünk fontos, szerves része, s azok az identitásválságok, amelyeket különösen fiatalkorunkban átélünk, személyiségfejlődésünk fontos állomásai. (Lásd korábban Erikson pszichoszociális elméletét.) De nem végleges megoldás ennek megnyugtató árnyéka mögé bújni. Valahol a kettő között kell megtalálnunk a határt, és erre folyamatosan figyelmeztetni kell tanítványainkat is, akik egyre többet bolyonganak ebben a megtévesztésekkel teli világban.

Egy gyorsfelmérés néhány érdekes szempontja

A szociálpszichológiai szakirodalom alapján az énbemutatást úgy értelmezhetjük, mint egyfajta késztetést olyan viselkedésmódokra, amelyek a megfigyelőkben kívánatos képet alakítanak ki rólunk. Lehet akár egy másik én felpróbálása is, azaz olyan viselkedés, amely megfelel az ideális énnek, amilyenek lenni szeretnénk (Baumeister 1982, idézi Eliot–Diane 2004, 227.). Folyamatosan törekszünk arra, hogy másokban jó benyomást alakítsunk ki magunkról, de másokkal kapcsolatban is nagy sebességgel jutunk el következtetésekig a legkevesebb információ alapján, anélkül, hogy ellenőriztük volna feltételezésünk hitelességét.

A szociális megismerés alapjelenségei, a személy észlelésének jellegzetes problémái a holdudvarhatások, amikor hajlamosak vagyunk a másik személlyel kapcsolatos egyetlen pozitív vagy negatív információ alapján feltételezni, hogy a személy többi tulajdonsága is összefügg ezzel, vagy a burkolt személyiségelméletek, amelyek bizonyos személyiségvonások összefüggéseiről alkotott nézeteinket foglalják magukban. Az attribúciós folyamatok tipikus hibája például, hogy a viselkedés okainak megítélésében hajlamosak vagyunk túlhangsúlyozni a belső tényezők szerepét, amikor egyetlen esetből vonunk le általános következtetéseket. Vagy amikor más, általunk nem ismert személyek sikereit általában belső, a személyen belüli okoknak tulajdonítjuk, miközben saját kudarcainkért inkább külső tényezőket teszünk felelőssé stb. Ezek a hibák arról győznek meg, hogy a másik megismerése, észlelése magában foglalja azokat a naiv elméleteket is, amelyeket ezen észlelések igazolására folyamatosan létrehozunk (Szabó nyomán, 2002). Egy olyan környezetben pedig, ahol ráadásul nem is kell felfedni valódi énünket, korlátlanul játszhatunk különféle énjeinkkel, mindenki megalkothatja saját jelmezét, jó esetben nem túl távol saját, valódi identitásától. És aztán kíváncsian vár(hat)ja a visszajelzéseket.

Ezeket véve alapul tanulmányoztam a korábban említett önismereti fórum, a „Dumáljuk meg!” rovatának serdülőkori énmeghatározási, énbemutatási kísérleteit. A szempontok a következők voltak: milyen önismereti dimenziók mentén mutatják be önmagukat, mely tulajdonságokat (pozitív vagy negatív) részesítik előnyben az önjellemzéskor (ezek viszonya egymáshoz), milyen identitáskategóriákat használnak, valamint a nickname (becenév) mint identitáskifejező kategória, illetve jellegzetes, szisztematikusnak tűnő (kommunikációs) mintázatok azonosítása.

Az aszinkrón vitafórum sajátossága az egyenetlenség, a résztvevők egyszerre több témát tárgyalhatnak egyazon időben, miközben más témákat teljesen figyelmen kívül hagynak. Jelen esetben a választás (is) önkényesen történt. Azt a két témát választottam ki a sok közül, amelyek a legközvetlenebbül utalnak az én bemutatására: a „Mit gondolsz magadról?”, illetve a „Miért az a nicked, ami?” címűeket.

A két téma a leggyakoribb hozzászólások listáján nem az első helyen szerepel, olyanok előzik meg őket, mint „Szerelem” (972 hozzászólás), „Hogy vagy?” (457 hozzászólás), „Találkozó” (161 hozzászólás) „Társkereső” (123 hozzászólás), „Tervek” (109 hozzászólás) stb.

A „Miért az a nicked, ami?” téma a 2004. november 3. és 2005. november 12. közti időszakban 89 hozzászólással, a „Mit gondolsz magadról?” téma a 2005. augusztus 14. és 2005. szeptember 10. közti időszakban 42 hozzászólással a mezőny középső részében foglal helyet. Mint korábban hangsúlyoztam, nem általános érvényű következtetések megfogalmazása volt a cél, ahhoz sokkal nagyobb mintára, több fórum anyagának tanulmányozására lett volna szükség, csupán egy gyorsfelmérés következményeként néhány érdekes szempont, jellegzetesnek tűnő énbemutatási mintázat, önjellemzési sajátosság kiemelése – mindvégig tartva magunkat a Programiroda adatvédelmi elveiben foglaltakhoz.

Nem tudjuk a serdülők pontos életkorát, de a felsorolt tulajdonságokból következtethetünk arra, hogy a serdülőkor végén járhatnak, ugyanis énleírásukban leginkább érzelmek, belső, elvont tulajdonságok tükröződnek (vö. Kőrössy 1997/2002.). Több pozitív, azaz elvárt tulajdonsággal jellemzik magukat, kevesebb a negatív tulajdonságok említésének száma, de ezek hullámzó, egymást folyamatosan váltó előfordulása, a történetük feltárására tett kísérletek bizonytalansága, olykor maguk a serdülők számára is érthetetlen, adott szituációhoz kötött, megmagyarázhatatlan volta tükröződik a rövid önjellemzésekben.

Például vattacukor: „Jaj, de izgi kérdés... Szóval szerintem elég életvidám csajszi vagyok. Nagyon igyexem, hogy az is maradjak, ezért mindennek megpróbálok örülni. Na, jó, ha fejbevágnak, annak nem igazán... Szeretem a társaságot és sok időmet a barátaimmal és a barátommal töltöm. Igyexem kedves lenni, de soxor vagyok ironikus és cinikus, amin igyexem változtatni. Nem szoktam hisztizni, gyorsan túlteszem magam a problémákon. Néha túl gyorsan is... Nem nagyon érdekelnek a gondjaim, ezért nem is foglalkozom velük. Lusta vagyok, de lelkes. Vannak céljaim. Félénken mondom, de talán értelmes is vagyok és néha gyerekes. Azt hiszem elég jó a kézügyességem. Szeretek segíteni az embereken, és viszonylag jó emberismerő vagyok. Persze nem annyira mint kacagó. Kacagó az én „hercegem”, ha úgy teccik, bár inkább csak Daninak hívom. (mosoly). Ezért aztán rengeteg mindent tudtok már rólam.”

Hanga: „Jaj. Most sajnáltassam magam? Inkább maradok a témánál... most leginkább azt gondolom magamról, mint amit egy olyan alakról gondolnék, akit helyből loosernek titulálnék. Mindezt persze a tökéletes harmóniában önmagammal (mosoly). Majd legközelebb akkor nyilatkozom, mikor túl leszek rajta.”

Összesen 16-féle pozitív és 12-féle negatív tulajdonságot említenek, de a pozitívak említésének aránya jóval magasabb. A jó tulajdonságok listája a következő: pozitív gondolkodású, magabiztos, gondtalan, boldog, szerelmes, normális, életvidám, társaságkedvelő, kedves, lelkes, értelmes, segítőkész, jó kézügyességű, jó emberismerő, kacagó, gyerekes. A rossz tulajdonságoké: haragtartó, változó kedélyű, furcsa, borúlátó, ironikus, looser, felszínes, közömbös, lusta, ideges, egoista, idegesítő. Amint látszik, leginkább elvont, belső tulajdonságokkal élnek, más önismereti dimenziók teljességgel hiányoznak az énleírásokból.

Kevésbé törekednek tulajdonságjegyeik történetének feltárására, azokat leginkább önmagukon kívüli, számukra is megfoghatatlan vagy érthetetlen, külső okokkal magyarázzák, ha egyáltalán magyarázzák (lásd Bia önjellemzését). E tétovaság szövegszerű mintázatai a szünetet, gondolattörést jelző pontok, hosszú felsorolások, a központozáshiány. Például Bardo: „Bardo leginkább azt gondolja magáról, hogy Ő a valaki más meg a senki (mosoly) na jó ez így nem igaz... csak az biztos, hogy ha nem én vagyok a középpontban, ha nem rám figyel mindenki akkor az zavar... és akkor nagyon idegesítő tudok lenni... nem ez hülyeség mindig idegesítő vagyok...olyan vagyok mint a shrekben a szamár, vagy nemtom ki látta a Pofa be című filmet? nem emléxem a figura nevére csak arra aki jácca (azt is fonetikusan) tehát akit Depárgyő alakít... (Zsán Rénó mellett) (mosoly) na szal olyan ki idegesítő figura... állandóan jár a szám ha egyedül ha társaságban vagyok, még álomban is... Gyógyíthatatlan Szófosás... (mosoly). Nem csoda ha sokan utálnak... na mind 1 ez vok én.”

Az énleírások épp a Pataki (2001b) által is kiemelt gyakorlatlan önreflexió miatt sokkal inkább felsorolásszerű tulajdonságlistáknak tűn(het)nek, főként a barát-barát, társ-társ és kevésbé vagy egyáltalán nem a szülő-gyerek identitáskategóriák viszonyrendszerében láttatva önmagukat.

Beszélgetések elemzésén alapuló vizsgálatok szempontjait is segítségül hívhatjuk. Ezek a felmérések azonosítottak néhány – a beszélgetési szituációkra jellemző – szabályszerűséget, ismétlődő, tipikusnak mondható mintázatot. Például: hogy a beszélgető felek ún. korrekciós munkát végeznek, ha valami hiba csúszik a beszélgetésbe. Hibának tekintik azt, amikor az egyik fél valami olyat mond vagy feltételez, ami korrekcióra szorul. A másik fél nem javítja ki ezt direkt módon, hanem alkalmat ad a másiknak, hogy kijavítsa önmagát. Vagy az idiómák (képletes, rögzült nyelvi fordulatok) kapcsán ugyancsak ilyen implicit szabálynak tűnik, hogy amikor elhangzik az idióma, a másik fél ezt valamilyen módon elismeri, az előző fél elismeri az elismerést, majd valamelyikük új témát vezet be, tehát témalezáró funkciót látnak el (idézi Szokolszky 2004, 487.).

Esetünkben ilyen jellegzetes mintázatnak tűnnek (de ezzel csak óvatosan fogalmazunk) a valamilyen érzelmi problémára, „rossz” tulajdonságra, magatartásra reagáló gyors megnyilvánulások; a segítő szándékú válaszok, nemegyszer idézet vagy nagy életigazságot megfogalmazni akaró, szentenciaszerű válaszok formájában. Pl. Fox: „Looser-nek tartod magad?! Miért? Nem is tudom már ki mondta (biztos nagyon okos ember lehetett), hogy mindenki mindennel elégedett, csak épp önmagával nem. Nem akarok beképzelt lenni, de én személy szerint örülök neki, hogy »normális« vagyok, és nem születtem semmilyen rendellenességgel vagy ilyesmi. Ha te Hanga ugyanezzel a gondolkodási móddal indulsz el, akkor Neked is más lesz a véleményed! Gondolkozz rajta!

(mosoly) (kacsintás) (mosoly) (kacsintás)

Az idő múlhat, a szépség és a jóság, a szeretet és az igazság nem múlik el! Ezekből mindenki annyit kap, amennyit megérdemel. by: Váci Mihály. Próbáld/próbáljátok hangsúlyozni. Érdekesen hangzik akkor.”

100gazsi: „már nagyon várom hogy túl légy rajta amúgy meg akkor vagy looser ha azt akarod...”.

A választott becenév (nickname) szintén sokat elárulhat a mögötte megbújó személyről, és azon túl, hogy elsősorban a benyomáskeltés eszközeként funkcionál, nem áll nagyon távol használója valódi identitásától, valamiképpen kifejezi jellegzetes, aktuális vagy éppen elvárt, ideális énképét. A jeruzsálemi Héber Egyetemen tanulmányozták csevegőszobák rendszeres látogatóinak becenévválasztását, majd felállítottak egy rendszert a becenevek osztályozására. A kutatás eredményei szerint a vizsgált populáció 45%-a olyan becenevet választott, amely voltaképpen magára utalt, 8% a saját nevét használta, 6% pedig valamilyen mesefigurára, film- vagy regényhősre utaló nevet választott (idézi Wallace 2002, 48–49.).

Lássuk a jelen vizsgálat becenévválasztását, és az azok magyarázatára tett kísérleteket! A következő érdekes, sok fantáziára utaló beszélő nevekkel találkozhatunk: Enéh, Kiscsucsu, KisDino, MoCsok, Csí, ribizli, Kacagó, applyana, munyez, agi90, zauzsmuzs, RékuS, gábi, Aicha, lucifer, Bia, 100gazsi, Vea, Bardo, Syrie, VP, Ossian88, Chimera, Szederlepény, Nilla, CziCzus, vattacukor, Demonheart, nyanyesz.

A legtöbben olyan becenevet választottak, amely – a magyarázatok alapján – kifejezi legfőbb tulajdonságukat, azt, hogy valójában milyenek (Kacagó, Demonheart, Chimera, vattacukor, MoCsok, csí, nyanyesz, 100gazsi stb.). Van együttesből (Ossian88), kedvelt zeneszámtól (Aicha), irodalmi műtől (lucifer), mitológiai lénytől (Chimera) ihletett név is, vagy betűk összekeveréséből (Vea), betű és szám kombinációjából (agi90), félrehallásból származó (Bia) vagy éppen jó hangzású név (Syrie, Bardo). Egyvalaki használta a saját nevét, illetve csak monogramját (VP). Ezek a nevek valójában a tudatos benyomáskeltés funkcióját töltik be.

És íme néhány névmagyarázat! Enéh: „Az igazi nevem Enikő, amit Vörösmarty talált ki az Enéhből. Enéh Hunor és Magyar édasanyja volt. De egyébként tetszik is ez a nick, és már egyébként is unom, hogy szinte mindenki angol eredetű becenevet használ.” Csí: „Azért ez a nevem, mert szeretem a Feng Shuit és ez az élet energiája.” Chimera: „Egyszerűen mindenki úgy tartja, hogy összetett, kiismerhetetlen személy vagyok. Mindig azt mondják, van egy rejtett oldalam... Mivel a Chimera egy fizikailag és szellemileg is összetett lény (oroszlánfej, kecsketest, kígyófarok, sárkányszárnyak stb.) így róla kaptam a nevem. Erről az édes, kicsike, emberevő bestiáról...” Vattacukor: „Az illatom miatt... és Kacagó nem egyszer említette verseiben.”

Természetesen online környezetben terjedelmi korlátok is behatárolják az egyes énleírások, önjellemzések hosszúságát, de mivel a serdülőkorra jellemző gyakorlatlan önreflexió miatt kevesebb a rálátás az addigi életszakaszra, a serdülő az eseményeket alkalmilag, véletlenszerűen illeszti össze, ezáltal nehezebben ragadhatók meg olyan szövegszervező eljárások is, mint a narratív koherencia vagy az idő mint narratív kompozíciós elv (Pataki 2001b). A narratívumok ez utóbbi szervezőelvei elsősorban az énre utaló, az önreflexió irányát kijelölő konkrét történetek, események elmeséltetésén keresztül ragadhatók meg, az esetünkben vizsgálat alá vett énleírások, önjellemzések analízisét pedig talán célszerűbb a beszélgetés-elemzések szempontjai mentén végezni.

Összegzés helyett javaslat

A tanulmány – feltett céljának megfelelően – nem törekedett/törekedhetett általánosítások megfogalmazására, sőt a vizsgálat vagy a felmérés szó sem felel meg az „igazi” vizsgálat vagy felmérés kritériumainak. Csupán néhány érdekes – az életünkben, szocializációnk szempontjából egyre fontosabb szerepet játszó internetes környezet által alakított – énbemutatási, önjellemzési sajátosságra szerettünk volna rámutatni szemléletes, érzékletes példák segítségével.

Általánosítások, következtetések helyett egy javaslatot vagy inkább észrevételt fogalmazunk meg: helyesebben járunk el, ha az énleírásokat, önjellemzéseket – narratív elemzési szempontokra kívánva alapozni – valamely énre vonatkozó, az ént közvetlenül érintő konkrét esemény, jelentős életesemény vagy epizód elmeséltetésére vonatkoztatva vizsgáljuk. Így talán tompítható valamelyest a kívánatos képben való feltűnés/önmagam feltüntetésének kényszere is, és az én rejtett, áttételes tartalmaira is könnyebben következtethetünk.

A hagyományos, kézzel, papírra írt önjellemzések vagy a narratív interjúk által feltárt énmeghatározási, énbemutatási sajátosságok összevetése az online térben készített, többszörösen is benyomáskeltésre vadászó énreprezentációs kísérletekkel mindenképpen hasznos információt jelenthet az elméleti kutató és a gyakorló pedagógus számára is, akinek nem elhanyagolható feladata, hogy megfelelően értelmezze tanítványai identitásképzési próbáit, és értelmezési kereteket nyújtson számukra saját maguk és társaik jobb megértéséhez, megismeréséhez.

Irodalom

Cole, M. – Cole, S. R. (1998): Fejlődéslélektan. Osiris Kiadó, Budapest.
Csepeli György (1997): Szociálpszichológia. Osiris Kiadó, Budapest.
Ehmann Bea (2002): A szöveg mélyén: A pszichológiai tartalomelemzés. Új Mandátum Kiadó, Budapest.
Eliot, R. S. – Diane, M. M. (2004): Szociálpszichológia. Osiris Kiadó, Budapest.
Erikson, E. H. (1968): Az emberi életciklus. In Bernáth László – Solymosi Katalin (szerk., 1997):Fejlődéslélektani olvasókönyv. Tertia Kiadó, Budapest, 27–43.
Fitzgerald, J. M. (1992): Autobiographical memory and conceptualization of the self. In Conway, M. A. – Rubin, D. C. – Spinnler, H. – Wagenaar, W. A. (eds.): Theoretical perspectives on autobiographical memory. Dordrecht, Boston, London, Kluwer Academic Publ., 99–114.
Galvács László: Az internet lélektana, avagy a pszichológia hálója. http://www.hirek.prim.hu/cikk
Gergen, K. J. – Gergen, M. M. (1983): Narratives of the self. In Sarbin, T. R. – Scheibe, K. E. (eds.): Studies in social identity. Praeger, New York, 254–273.
Gergen, K. J. – Gergen, M. M. (1984): A narratívumok és az én mint viszonyrendszer. In László János – Thomka Beáta (szerk.) (2001): Narratív pszichológia. 5. Kijárat Kiadó, 77–121.
Grezsa Ferenc – S. Takács Zsuzsanna – Demetrovics Zsolt (2001): www.necc.hu Ifjúsági Mentálhigiénés Szolgálat az interneten. Új Pedagógiai Szemle, 5. sz.
Griffin, E. (2001): Bevezetés a kommunikációelméletbe. Harmat.
Kőrössy Judit (1997): Az énkép és összefüggése az iskolai teljesítménnyel. In Mészáros Aranka (szerk., 2002): Az iskola szociálpszichológiai jelenségvilága. ELTE, Eötvös Kiadó, Budapest, 83–102.
László János (2005): A történetek tudománya. ÚMK, Budapest.
Markus, H. (1977): Self-schemata and processing information about the self. Journal of Personality and Social Psychology, 35. 1. 36–78.
McAdams, D. P. (1988): Power, intimacy, and the life story. Personological inquiries into identity. New York – London, Guilford Press.
Pataki Ferenc (2001a): Az önéletírás „dramaturgiája”: az élettörténeti forgatókönyvek. In Élettörténet és identitás. Osiris Kiadó, Budapest, 309–360.
Pataki Ferenc (2001b): Élettörténet és identitás. Új törekvések az énpszichológiában. In Élettörténet és identitás. Osiris Kiadó, Budapest, 225–309.
Szabó Éva (2002): A szociális megismerés alapjelenségei: a személypercepció és az attribúció. In Mészáros Aranka (szerk.): Az iskola szociálpszichológiai jelenségvilága. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 102–118.
Szokolszky Ágnes (2004): Kutatómunka a pszichológiában: Metodológia, módszerek, gyakorlat. Osiris Kiadó, Budapest.
Tengelyi László (1998): Élettörténet és önazonosság. In Élettörténet és sorsesemény. Atlantisz Kiadó, Budapest, 13–48.
Wallace, Patricia (2002): Az internet pszichológiája. Osiris Kiadó, Budapest.