Olvasási idő: 
26 perc

Értékvédelem - hagyományőrzés - modernizáció

Beszélgetés Szebedy Tassal, a KOMA kurátorával az élményközpontú anyanyelvi nevelés és az aktív olvasóvá nevelés pályázatokról

A KOMA Kuratóriuma a közelmúltban két, egymással összekapcsolódó - az Alapítvány eddigi pályázatai között talán a legfigyelemreméltóbb - pályázatot írt ki. Az egyik az élményközpontú anyanyelvi nevelés, a másik az aktív olvasóvá nevelés módszereinek fejlesztését kívánja elősegíteni. A két pályázat - noha számos elemében különbözik egymástól - abban közös, hogy mindkettő a nyelvvel, a nyelv alkalmazásával, a kultúra befogadásával kapcsolatos. Mindkettő, de különösen az aktív olvasóvá nevelés módszereinek fejlesztésére kiírt pályázat szorosan kapcsolódik egy jelentős világprogramhoz, az Olvasás éve címmel megjelölt, a könyv, a hagyományos olvasás értékének hangsúlyozását szolgáló akcióhoz is, amelyet Magyarországon is nagy figyelem kísér, s amelynek keretében számos hazai esemény is történik. Szerepet játszott-e a két pályázat kiírásában az Olvasás éve programja?

Nagyon fontos szerepet játszott ez a jelentős világprogram. A kuratórium tagjai, amikor a költségvetés felhasználásra vonatkozó éves tervet készítik, amelynek természetesen legfőbb eleme a konkrét pályázatok tartalmának végiggondolása, mindig szem előtt tartják az oktatással kapcsolatos hazai és nemzetközi eseményeket is. Az aktív olvasóvá nevelés pályázatot kifejezetten az Olvasás éve kapcsán írta ki a kuratórium. Hasonlóképpen fontosnak tartottuk az Európai nyelvek évének programjához kapcsolódva a nyelvtanítás módszereivel foglalkozó pályázat meghirdetését. Az Élményközpontú anyanyelvi nevelés című pályázat régen dédelgetett terve volt a kuratóriumnak, ezt a pályázatot is hozzákapcsoltuk a Nyelvek éve programhoz. A nyelvi és benne az anyanyelvi nevelés ügyének felkarolását a kuratórium több tagja - többek között én is - régóta szorgalmazta, mivel úgy éreztük, hogy ezen a téren szükség van új szemlélet érvényesítésére. Az anyanyelvi nevelés modernizációjáról gondolkodva felmerült, hogy ez a pályázat foglalja magában az olvasásra nevelést, mint a nyelv aktív művelésének egyik lehetséges formáját is, aztán az Olvasás éve miatt úgy éreztük, hogy fontos lenne közvetlenül ehhez az eseménysorhoz kapcsolódó önálló pályázat kiírása is.

Miért érezte időszerűnek a kuratórium az anyanyelvi - egyáltalán a nyelvi - nevelés modernizációjának a támogatását? Miért volt - az Ön szavaival élve - dédelgetett tervük egy nagyszabású anyanyelvi nevelési pályázat kiírása?

Mind a két terület fejlesztésre szorul. A kuratórium néhány tagját erőteljesen foglalkoztatja az idegennyelv-tanítás, az európai nyelvek minél hatékonyabb elsajátításának a problémája, ugyanakkor több kurátor fontosabbnak tartja az anyanyelvi nevelés modernizációját, a tanulók nyelvi kultúrájának fejlesztését. Ez a kétfajta törekvés végül is megbékélt egymással, s ezért került sor a nyelvi nevelés témájában két külön pályázat - az anyanyelvi és az idegen nyelvi - meghirdetésére. Az anyanyelvi pályázatot azért dédelgettük sokáig, mert igyekeztünk pontosan megfogalmazni a céljainkat. Talán ezért sikerült jól a kiírás is. Azért is vártunk hosszabb ideje ennek a pályázatnak a meghirdetésével, mert úgy véltük, hogy ilyen fontos témához az átlagos pályázati összegnél több pénzre van szükség. A keret hiánya miatt a pályázatot az utóbbi másfél-két évben többször elnapoltuk, mert ennek a pénznek a kigazdálkodása is időt vett igénybe.

Mennyiben jelent újat, mennyiben tér el az eddigitől az Élményközpontú anyanyelvi fejlesztés című pályázati kiírásában körvonalazódó anyanyelvi nevelési koncepció, illetve szemlélet?

Ennek érzékeltetésére megpróbálok felidézni a kuratóriumban felvetődött néhány gondolatot. A kuratórium azért tartotta szükségesnek egy szemléleti váltást ösztönző pályázat meghirdetését, mert a kurátorok többségének véleménye szerint a jelenlegi anyanyelvi nevelés számos ponton nem korszerű. Nem helyez elég hangsúlyt a kommunikáció fejlesztésére, az anyanyelvben rejlő kulturális értékek felismertetésére. Ez a probléma mélyebb okokra vezethető vissza. A magyar közoktatásban meglehetősen hosszú ideig nem kapott kellő figyelmet a humán kultúra, nem ismerték fel azt, hogy ez a terület milyen fontos szerepet tölt be a társadalomban. A természettudományok, a matematika hasznát többre becsülték. A természettudományok objektív tudománynak minősültek, kevesebb ideológiai elemet és ezáltal kevesebb veszélyt is jelentettek. Elhanyagolódott az anyanyelvi nevelés, kevés hangsúly helyeződött a tanulói aktivitás felkeltésére, az élményszerű ismeretszerzésre ezen a téren. A középiskolák a felvételire történő felkészítés miatt erősen koncentráltak az irodalomtörténetre, az irodalomtanítás tananyagközpontúvá vált. Meglehetősen uralkodó a mennyiségi szemlélet, s e téren is előtérbe kerül a mérhetőség. Sokkal kisebb hangsúlyt helyez a magyar nyelv és irodalom tárgy tanítása arra, hogy felismertesse, milyen érték maga a nyelv. Nem mutatja meg az oktatás, hogy a nyelv milyen fontos eleme, hordozója, közvetítője a kultúrának. A magyartanítás csak kevéssé tekinti céljának azt, hogy a gyerekek felismerjék, mit jelent számukra az anyanyelv. Így a nyelvhasználat igényessége nem is igen válik értékszemponttá. Tegyük mindehhez hozzá, hogy ez nem egyedien magyar probléma, hanem világjelenség. Világszerte jóval kevesebbet, igénytelenebbül beszélnek a gyerekek, a nyelvek szókészletéből kevesebb szót használnak, mint akár néhány évtizeddel ezelőtt. A képi kultúra terjedése negatívan hatott a szóbeliségre, a szavakkal történő kommunikációra. A képekkel, egyszerűsített jelekkel történő kommunikálás beszűrődött az iskolába. A teljesítmény-központú szemlélet hátterébe szorította az anyanyelv igazi művelését, a nyelv értékeinek felismertetését, a nyelv sokféle színének megmutatását, beépítését a beszédbe és az írásba. A fiatalok által használt nyelv, a szókincs bizony nagyon elszürkült, egyszerűsödött, s ezzel fontos értékek kerültek veszélybe, kérdőjeleződtek meg. Ezért akartuk azokat a modernizációs törekvéseket segíteni, amelyek e hiányosságoknak a felszámolását tűzik ki célul. Elsősorban azt szerettük volna ösztönözni, hogy a gyerekek minél több nemes szöveggel találkozzanak az iskolai tanulás során, olyanokkal, amelyek alkalmasak élmények felkeltésére. Emellett olyan módszerekre is szükség van, amelyek ösztönzik az aktív nyelvhasználatot: disputákra, vitákra, többféle önálló előadásra, sokféle helyzethez illeszkedő kommunikációs formákra adnak alkalmat. Ezek ma meglehetősen hiányoznak az iskolából, s az az igazság, hogy az élményt adó nyelvi foglalkozásnak hagyományai sincsenek.

Mi történik ma a nyelvi nevelés terén az iskolában? Milyen gyakorlatnak a modernizációját kívánja ez a pályázat elősegíteni?

Talán nem túlzás, ha azt mondom: az anyanyelvi nevelés ma nagyon sok magyar szakos kolléga számára kötelező, de nem szeretett terület. A magyart tanító tanárok többsége irodalomtanárnak tartja magát, annak szereti magát látni, nagyon kevesen vannak, akik a nyelvi nevelést, az anyanyelvápolást tekintik fő céljuknak, akiknek a kedvelt szakterülete ez. Gyakran előfordul az iskolákban, hogy blokkosítják a nyelvtani anyagot, s azt a kötelező óraszám egy bizonyos hányadában, sokszor meglehetősen rövid idő alatt megpróbálják megtanítani. Ennek persze lehetnek előnyei, no meg hátrányai is. Tény, hogy a gyerekek könyvízű nyelvtantanítást kapnak olyan tankönyvekből, amelyeknek a többsége már elavult.

A pályázati kiírást olvasva úgy éreztem, mintha a kurátorok a nyelvi nevelésben érvényesülő erős grammatizációt, a nyelvtani szerkezetek megismertetésére, a mondatelemzésekre összpontosító szemléletet háttérbe szeretnék szorítani vagy - jó esetben - a helyére kívánnák tenni, s előtérbe kívánják állítani a nyelvművelést, a stilisztikát. Valóban volt ilyen szándékuk a pályázat kiírása során?

Azért óvatosabban fogalmaznék. Nem akartunk grammatika- és nyelvtantanítás-ellenes kampányt indítani ezzel a pályázattal. Sokkal inkább annak a fajta nyelvi nevelésnek szerettünk volna prioritást adni, amelynek célja a nyelv ismeretének, szeretetének, a helyes nyelvhasználatnak a megerősítése. Fontosnak tartottuk például azokat a kezdeményezéseket, amelyek a szép beszéd, a választékos fogalmazás fejlesztését állítják a nyelvi nevelés középpontjába. Érdekes, hogy ez ma már az idegennyelv-tanításban meglehetősen elterjedt. Az angol vagy a német nyelv tanítása során fontos téma az adott nyelv rétegeinek, a stílusértékű nyelvi finomságoknak a megmutatása, de bizony ez a magyar nyelv tanításakor jóval ritkábban jön elő. Ezzel magyarázható, hogy diákok írásait, dolgozatait olvasva gyakran tapasztaljuk, mennyire keverik az egyes stílusrétegeket, például a tudományos értekező stílust a diáknyelvvel.

Említette, hogy a magyar nyelv és irodalom tanítása során a magyartanárok a kívánatosnál nagyobb teret szentelnek az irodalomtanításnak. Elvben ennek tükröződnie kellene az irodalom s ezen keresztül az olvasás megszerettetésében is. Ennek azonban nem mindig tapasztalhatóak a jelei. Mi ennek a magyarázata?

Az irodalomtanítás elsősorban az irodalomtörténet és csak másodsorban a művek tanítására koncentrál. A tanulók jóval kevesebb művet, irodalmi szöveget olvasnak, és - ami ennél is fontosabb - dolgoznak fel. Az olvasási szokások alakulásában érzékelhető negatív tendenciák ezzel is magyarázhatók. Különösen nagy gond, hogy a gyerekek zömének nincs módja aktív olvasóvá válni, mivel az iskolai irodalomtanításban kevéssé alkalmazzák azokat a formákat, amelyek ezt lehetővé teszik. Ezért is írta ki a kuratórium az aktív olvasóvá nevelést segítő módszerek fejlesztését célzó pályázatot.

Ön középiskolai igazgatóként, magyar szakos tanárként egyértelműen úgy látja, hogy az írott szövegek, ezen belül is az irodalmi szövegek olvasása, aktív megélése, az ezt szolgáló szervezeti formák, a drámajáték, az irodalmi színpad, az önképzőkör működtetése háttérbe szorult?

Nem akarok általánosítani, de bizonyos tapasztalataim erre utalnak. A gyerekek olvasási szokásai, szövegértési képességeik szintje, általában tanulási képességeik fejlettsége, motiváltságuk szorosan összefügg a családi háttérrel, a szülők iskolázottságával, a szülők olvasási szokásaival, kulturális fogyasztási igényeivel. Összehasonlítva a mait a 10-15 évvel ezelőtti helyzettel, érzékelhető, hogy az olvasás, különösen a könyvek, folyóiratok olvasása egyre inkább háttérbe szorul. A gyerekek rengeteg információt szereznek, információzuhatagban élnek, de kevés könyvet, nemes szépirodalmi szöveget olvasnak. A jó könyvek, a jó irodalmi művek olvasása azért fontos, mert hatásukra egyfajta rend alakul ki a gyerekben. Az adott mű belső rendszere leképeződik benne. Ha történelmi művet olvas, elrendeződik az adott korszakra vonatkozó sokféle információ, kialakul egy rendezett kép arról a világról. Ha a világhálóról, vagy még inkább a televízió képernyőjén pillanatonként változó képekből próbálja mindezt összeszedni, akkor nagy valószínűséggel meglehetősen kaotikus, rendszertelen információhalmaz rögzül a gyerek fejében. Ma a mi diákkorunkban megszerezhető információk többszörösével találják magukat szemben a fiatalok, de nem válik bennük rendezetté ez a hatalmas anyag. A szerzők által megírt, struktúrát alkotó művekkel való találkozás lehetővé teszi, hogy a valóságnak, az információk rendezésének, a gondolati koncepcióknak sokféle modelljét ismerjék meg, s kialakuljon bennük a rendszerezés kompetenciája, amellyel aztán rendezni tudják a maguk számára a világot, el tudnak igazodni önállóan benne, az értékek útvesztői között is.

Arról a veszélyről, melyet a tömegkommunikáció, a képekből történő tájékozódás jelent, már a hetvenes évek elején sokat írtak. McLuhan a Gutenberg-galaxis című művében egyenesen az olvasás halálát, az írott alapú kultúra eltűnését jósolta meg. Aztán mégsem halt meg az olvasás, mégsem tűnt el a papír alapú kultúra, az ilyen úton történő kulturális fogyasztás. Most megjelent az internet, amelytől a mérvadó értelmiség nagyjából ugyanúgy kezdi félteni a felnövő nemzedéket, a kultúrát. Ezek a félelmek talán még alaptalanabbak, mint a televíziótól való rettegés a hetvenes évek elején. Ugyanis a világhálón történő információszerzés másból sem áll, mint magyar és angol nyelvű szövegek folyamatos - igaz, gyors ütemű - olvasásából. Mennyiben más ez a honlapról honlapra haladó, böngésző olvasás, mint a könyvek olvasása? Mitől is kell félteni a most felnövő generációt? Hiszen az interneten hatékonyan lehet friss információt szerezni, az elmélyült könyvolvasással adott időegység alatt kevesebb ismerethez jutunk.

Őszintén megmondom, én nem tartom olyan rossznak az internetes információszerzést. Megfelelő eszközhasználati kultúra esetén nincsenek olyan nagy veszélyei. Sőt, rengeteg többletlehetőséget, többlettájékozódást adhat a fiatalok, a gyerekek számára, de csak akkor, ha megfelelő eszközhasználati kultúrával, egyáltalán kultúrával rendelkezik az, aki a világhálón szörföl. Mit is féltünk mi, lateiner értelmiségiek? A hagyományos olvasásról való leszokástól azért féltjük a gyerekeinket, mert attól tartunk, hogy a könyvolvasás nevelő, fejlesztő hatásai is elvesznek. Már utaltam rá, hogy az olvasás rendet teremt, erős nevelő, személyiség- és gondolkodásfejlesztő, mélységeket, dimenziókat nyitó, fantáziát serkentő hatása van. A nemes irodalom olyan mintákat közvetít a fiatalok számára, amelyek meghatározóak lehetnek egész életükben. Ezt csak a nagyon jó irodalom nyugodt, elmélyült olvasása eredményezi. Lehet, hogy a nagy művek elmélyült olvasása látszólag kisebb hatékonyságú, kevesebb betűhalmazt fogadunk be egy adott időegység alatt, mintha honlapot olvasnánk. De összemérhető-e a két dolog, összehasonlítható-e a művekben szereplő alakok jellemén való töprengés lelki, személyiségfejlődésbeli hatása az információszerzéssel? Természetesen nem. Itt nem lehet mennyiségi szempontokat érvényesíteni. Például, ha bemegyünk egy nagy, híres képtárba, amelyben öt- vagy tízezer kép, szobor van, végignézzük a termek falain függő képtömeget, azzal az érzéssel jövünk ki a képtárból, hogy rengeteg képet láttunk, de egyik sem tud ránk mély hatást gyakorolni. Egy kisebb, néhány képből álló, esetleg családi gyűjtemény, a képek hosszú ideig tartó nézegetése, a házigazdával, a baráti társasággal való beszélgetés a képekről sokkal mélyebb élmények forrása lehet. A példa jól érzékelteti a sok és a viszonylag kevés információ, az ingergazdagság és a korlátozott ingermennyiség személyiségre gyakorolt hatásának különbségét. Az internet veszélye abban van, hogy a feldolgozható információk sokszorosát zúdítja ránk, ezeket valamilyen szinten befogadjuk, de nincs meg a kellő idő ahhoz, hogy mindez leülepedjen, beépüljön. Amikor az ember elolvas egy regényt, szinte együtt él a történettel, a hősökkel, olvasás közben időről időre elgondolkodik a cselekményen, az alakokon, azoknak a morális lehetőségein - gondoljunk például a Bűn és bűnhődésre -, egész más hatások vésődnek be a személyiségébe, mint amikor egy akciófilmet vagy thrillert néz, amelyben esetleg a regényhez hasonlóan életeket oltanak ki. Más Raszkolnyikov emberölését olvasni, s egészen más a horrorfilmek gyilkosságait látni. Az interneten gyorsan elolvasott sokoldalnyi szöveg hatása is más, mintha azt lassan, elmélyülten könyvben olvassuk el, újra és újra visszalapozva, lábjegyzeteket nézegetve. Nem valószínű, hogy a túl gyorsan, felületesen szerzett információ mélyen beépül a személyiségbe, meghatározza a gondolkodást, a világlátást. Az elmélyült olvasással szerzett információ, az élmény formálja a személyiséget, az erkölcsi tudatot, az értékrendet, ezért nem helyettesíthető mással.

Egy mondata megragadta a figyelmemet, mert az én mai, kétségtelenül korlátozott iskolai tapasztalataim is megerősítik azt. Úgy fogalmazott, hogy a gyerekek beszédéből kezdenek eltűnni a nyelv színei, stílusrétegei, szürkül, szegényedik az általuk használt nyelv. Van-e kapcsolat Ön szerint a fiatalok nyelvének elszürkülése és a gyors információszerzésben alkalmazott olvasás között?

Biztos, hogy van összefüggés. A gyorsaság gazdaságosságot követel az információkezelésben, a fogalmazásban. A gyorsaság arra késztet, hogy minél egyszerűbben, egy-egy szóval fejezze ki az ember azt, amit mondani akar. A számítógép használata, a programok egyszerű, tömör kifejezései - start, backup, click, save és sorolhatnám tovább - is sugallják ezt az ökonomikus, ugyanakkor szegényedő, egyszerűsödő nyelvhasználatot. A böngészés, a keresés során megszokott gyors belső nyelv, gyors gondolkodás is egyszerűsíti a belső beszédet, s ez a mindennapok beszélt, írott nyelvére is hatást gyakorol. Leegyszerűsödik a kommunikáció. Elvész az árnyalt, körülíró kifejezésmódok iránti igény, mindig a lehető leggyorsabban, legegyszerűbben akarják a fiatalok kifejezni magukat, mert a számítógépes kultúra erre ösztönzi őket. Semmi baj nincs ezzel, hiszen az ember-gép kapcsolatban gazdaságossági, technikai szempontból ez helyénvaló. A nyelvben megjelenő kulturális örökség, értékek szempontjából azonban nagy veszteséget jelent az, ha eltűnik az árnyalt, sokszínű kifejezésmód, ha leegyszerűsödik a kommunikáció minden formája. Ez szürkébbé teszi a nyelvet s ezen keresztül a személyiséget.

A menedzserkurzusokon ma épp ezt a rövid, tömör, egyszerűsítő nyelvhasználatot tanítják.

Mert egyszerű, célravezető, hatékony. Ettől még nem biztos, hogy ez nem jelenti a nyelvi értékek elvesztését, a nyelv szegényedését. A kultúrában nem szabad hatékonysági szempontokat érvényesíteni, a kultúra időt igényel, egyfajta lassú, elmélyült beszédmódot, nyelvhasználatot, életformát.

Eretneknek tűnik a megjegyzés: a KOMA, ahogy a nevében benne van, modernizációs célokat szolgál, de ha jól értem, ez a két pályázat éppen nem modernizálni, hanem archaizálni akar, régi, lassan eltűnőben lévő értékek, normák visszaállítását kívánja elősegíteni.

Valóban frappánsan kifejezi a pályázat lényegét ez a szófordulat. Az igazi értékek újjáélesztése, megtartása azonban nincs ellentmondásban a modernizációval. Továbbá azt is figyelembe kell venni, hogy nem minden modernizációs törekvést kell kritika nélkül elfogadni. Nem kell például minden globalizációs hatást feltétel nélkül beengedni. Az egészséges modernizáció érdekében szükség van bizonyos értékek őrzésére, a hagyományos kultúra fenntartására. Az informatika modernizációs tendenciáját jól kiegészíti például az olvasás fontosságának, személyiségfejlesztő szerepének hangsúlyozása.

Mennyire tudatos ma a pedagógusokban az értékek védelmét, a modernizáció, a globalizáció negatív hatásait ellensúlyozó törekvés? Mennyire tekinthető ez a két pályázat - a beérkezett pályamunkák alapján - a mai világ negatív tendenciáival való szembefordulásnak, értékvédelemnek?

Az értékek, az archaikus kultúrák védelme ugyanúgy világtendencia, mint a modernizáció. A gyorsan változó, modernizálódó kultúrákban a hagyományőrzés létező és fontos igény. Az élményközpontú anyanyelvi nevelés és az aktív olvasóvá nevelés pályázatok nem a modernizációval akarnak szembefordulni, hanem értékeket akarnak megőrizni, továbbvinni. Az aktív olvasóvá nevelés pályázat a személyiségfejlődéshez szeretne hozzájárulni a hagyományos és újabb pedagógiai eszköztár alkalmazásával. Az iskola a létéből, funkciójából, a felhalmozott kultúra átadásának igényéből következően konzervatív intézmény, ezért is fogékony az értékőrzésre. Ez megmutatkozott a pályázatok számában is. Sok iskola számára tűnt vonzónak a két pályázatban megfogalmazott cél. Ez elsősorban azzal magyarázható, hogy a pedagógusok jelentős része még abban a korban vált felnőtté, amikor a nyelv, az olvasás, egyáltalán a humán kultúra komoly értéknek számított. Az értékek, a hagyományok védelme nem korlátozhatja az iskola modernizációját, a modern tartalmak beépülését az iskolai tananyagba. Itt egyensúlyra van szükség. A KOMA pályázatai elő kívánják segíteni a modernizációs célokat és a hagyományos kultúra iskolai közvetítését egyaránt. Ebben a két hagyományőrző pályázatban is van egy közös modernizációs elem, a kommunikáció fejlesztésének ösztönzése. A kuratóriumi beszélgetésekben sokszor szóba került, hogy a modern gazdaságban, az üzleti világban kettős tendencia érvényesül. Egyfelől színtelenedik, egyszerűsödik a nyelv, másfelől azonban felértékelődik az igényes kommunikáció, azok a közlési formák, amelyekben szerepet kap a nyelvi érték. A menedzservilágban az egyik legfontosabb kompetenciává kezd válni az igényes nyelvi közlés képessége. Külföldön tanult volt tanítványaink mesélik, hogy az üzleti világban egy-egy magasabb pozíció betöltéséhez ma már igen magas kultúrára, széles körű műveltségre van szükség. Számos, komoly, műveltséget is mérő vizsgán kell átmennie annak, aki egy-egy ilyen álláshoz akar jutni. Fontos például az olvasottság, az olvasmányokról való értelmes beszélgetés képessége. A gazdaságban való sikerességnek ma már a magas kultúra birtoklása is nélkülözhetetlen feltétele.

Mennyire sikeres ez a két pályázat, mennyire szolgálják a kiírásban foglalt célokat a beérkezett pályázatok?

Amint utaltam rá, a két téma iránt komoly érdeklődés volt. A két pályázatra a rendelkezésre álló anyagi keret sokszorosa érkezett be. A pályamunkák arra utalnak, hogy az iskolák érzik ennek a két témának a súlyát, jelentőségét, s a pályázatok jó részéből arra lehet következtetni, hogy az iskolákban vannak élő kezdeményezések a hatékonyabb anyanyelvi nevelés és az aktív olvasóvá nevelés terén is. Ezeket szeretnénk terjeszthető tananyagokká, programokká fejlesztetni a sikeresen pályázó iskolákkal. Vannak persze olyan pályázatok is, amelyekből az derül ki, hogy az adott intézményben érzékelik a feladat jelentőségét, szeretnének elindulni, de önálló programjaik még nincsenek ehhez a tevékenységhez.

Melyek az igazán új elemek a pályázati anyagokban?

Az igazi áttörést az jelenti, hogy az óvodában és az alsó tagozaton nagy számban jelentek meg a tevékenységgel összekapcsolt programok, tantervek. Sok nyelvi fejlesztő programot tartalmaznak a pályázatok, s örvendetes, hogy a nyelvi nevelés egyre inkább magában foglalja a kommunikációfejlesztést is. Az aktív olvasóvá nevelés lehetőségei című pályázatra beérkezett pályamunkák zöme már meglévő programokat, módszereket mutat be. Itt azt vártuk a pályázóktól, hogy olyan terjeszthető tanterveket, módszertani leírásokat küldjenek be, amelyeket adaptálni lehet másutt is. A pályázatokban ajánlott módszerek hosszabb ideje léteznek. Sok iskola bemutatja az olvasótáborát, irodalmi színpadát, s ennek működtetéséhez kér pénzt. Nem vitatom, hogy ezek a szervezeti formák is hozzájárulnak az aktív olvasás fejlesztéséhez, de nem erre gondolt igazán a kuratórium, amikor meghirdette a pályázatot.

Akadt-e ebben a pályázati körben olyan pályamunka, amelyet nagyon újnak, érdekesnek lehet minősíteni, amely igazi innováció?

Az olvasóvá nevelésben fontos az, hogy az iskolában és a tanítási órákon kívüli foglalkozásokon minél több alkalom legyen az elolvasott szöveg átélésére, eljátszására, az író által megírt cselekmény különböző változatainak kidolgozására, a történetek más-más befejezéseinek megalkotására. Ugyancsak érdekes megoldás, amikor a történetek szereplőit új szituációkba helyezik a gyerekek, s megírják, eljátsszák a művekből megismert jellemek új helyzetekbeli megnyilvánulásait. Mindez a gyerekekben az elolvasott szöveg minél mélyebb megértését, átélését, belső megjelenítését, elképzelését szolgálja. Sok esetben nem eredeti ötleteket mutattak be az iskolák, hanem régen ismert programok adaptációját írták le a pályázatban. Nem érzem ezt bajnak, sőt jónak tartom, mert ezzel régi, jól bevált, aktivizálást szolgáló megoldások kelnek életre mai környezetben. Az igazán jó pályázatokban erőteljesen megjelenik a fantázia s ezen keresztül az egész személyiség fejlesztésének igénye. Mind a két pályázat eredményesnek tekinthető, mert ráirányította a figyelmet arra, hogy a nyelvi nevelés és az olvasóvá nevelés terén a személyiség aktivizálása, az élményközpontú tanítás hozza a megújulást.

A beszélgetést Schüttler Tamás szerkesztette.