Author

Faludi Szilárd (1925–2002)

Hetvenhét éves korában elhunyt Faludi Szilárd, a magyar pedagógia kiemelkedő alakja. Sokoldalú, tartalmas életművet hagyott ránk. Neveléstörténeti, didaktikai, tantervelméleti, tantárgy-pedagógiai, felsőoktatás-metodikai, iskolapolitikai írásai a hazai neveléstudománynak nem csupán korjellemző, hanem egyben maradandó értékei. Csupán példaképpen utalunk „Időszerű tantervelméleti kérdések” című művére (1959), az általa szerkesztett „Tantárgytörténeti tanulmányok” bevezető elemzésére (1960), „A maximalizmus ellen” című problémafeltáró írására (1960), „A tantervek készítését megalapozó pedagógiai kutatások” című dolgozatára (1962), „A tantervtől a módszerig” című klasszikus munkájára (1965), Kármán Mórról írt tanulmányára (1969), „Az előadás” című felsőoktatás-pedagógiai monográfiájára (1975), s a sort még folytathatnánk tovább. Számos jelentős dolgozata olvasható tanulmányainak 1988-ban publikált, Gáspár László által szerkesztett „Műveltség, iskola, munka” című válogatásban. Sajnos, kevesebben és főleg hivatkozásokból ismerhetik nagyszabású, szintetizáló kandidátusi disszertációját („A tantervi anyag kiválasztásának elvi alapjai az általánosan művelő iskolában” 1967), mivel ennek teljes szövege eddig még nem jelent meg nyomtatásban, csupán mintegy százoldalas válogatás olvasható belőle „A tantervelmélet forrásai” sorozat első kötetében (1983). Munkásságának nem kevésbé fontos része volt – főleg a hatvanas-hetvenes években – kutatásszervező, tanulmányköteteket szerkesztő, oktatáspolitikai, tantervi reformokat megalapozó, tudományos, szakmai-közéleti, oktatói, előadói tevékenysége. Életművének sajátossága, hogy az ötvenes évek elejétől szinte napjainkig – noha élete utolsó évtizedében már betegséggel, depresszióval, válságokkal kellett megküzdenie – társadalmunk ember- és jellempróbáló korszakaiban is töretlen egységet képviselve hű tudott maradni önmagához, mindig középpontba állítva az emberi, szakmai minőséget, az általa képviselt értékek nyitott, toleráns szolgálatát, szakadatlan harcát az oktatás és a nevelés reformjáért, a tanulók személyiségfejlesztéséért. Személyes tapasztalataim alapján tanúsíthatom, hogy még élete utolsó, magányos éveiben is nagy érdeklődéssel figyelte a szakmai, tudományos életet, követte nyomon az új műveket, időnként maga is írt tanulmányokat, recenziókat. Kis kamaraerdei szobáját roskadásig megtöltötték a könyvek, folyóiratok. Többször felkeresték tisztelői, munkásságának folytatói, neveléstörténészek, didaktikusok, tantervelmélettel foglalkozók. Közéjük tartozott Gáspár László is, akinek szentlőrinci iskolakísérlete és az azt megalapozó koncepció (pl. „Egységes világkép, komplex tananyag” 1978) nem jöhetett volna létre Faludi Szilárd munkássága nélkül. Ha ma kézbe vesszük ránk hagyott műveit, még fél évszázad távlatából írt munkáiban is tapasztalhatjuk mély, filozófiai megalapozottságú rendszeralkotását, társadalmi érzékenységét, éles szemű problémalátását, vitakészségét, tudományosságát és gyakorlatiasságát. Mi, kortársai, utódai, halálának hírére nemcsak fájdalmat, ürességet, hanem lelkiismeret-furdalást is érezhetünk. Értékeit, eredményeit ma nem ismerjük, becsüljük eléggé. Élete végén egyre inkább a szakma szélére szorult. Munkái alig hozzáférhetők, a „Pedagógiai Ki Kicsoda” 1997-ben megjelent kötetében neve – bármilyen hihetetlen – nem is található. Mindez lehet emberi gyarlóság, szakmai felületesség, adminisztratív hiba, érthető idegenkedés a nála is többször érvényesülő marxista ideológiai, politikai okfejtésektől, de ez az amnézia, akármilyen okra is vezethető vissza, elkeserítő. Azt hiszem azonban, életművét elsősorban azért nem ismerjük ma eléggé, mert nem látjuk be, milyen sokat adhat Faludi Szilárd életműve pedagógiánk, oktatásunk-nevelésünk fejlesztése számára. Halála talán ráébreszthet bennünket erre.