Olvasási idő: 
20 perc
Author

Gondolatok az egészséges lélekről

A könyv szerzője jó nevű pszichiáter, gyermekpszichológus, a könyv maga pedig az angol esszéirodalom tartalmi és stiláris hagyományait követi, azaz eszmefuttatás a témáról, arról, hogy mit nevezünk épnek, normálisnak az emberben, akit hagyományosan két (illetve néha három) alkotóelemből állónak tartunk, úgyis mint test (body), értelem és érzelem (mind), valamint lélek (soul) – a környezetén kívül.

A fordítási nehézségek már ebből látszanak, különösen, ha belevesszük, hogy a kiindulópont a latin ‘sanity’, ami nekünk az ép elme, lelki egészség szavakkal kapcsolódik össze, azaz a normalitással (normality). Utóbbi az angolban mást jelent. A ‘sanus’ az egészségeset, a testet nem megbetegítő valamit jelentette, így a ‘sane’ melléknévként az egészségest, az ‘insane’, a szó ellentéteként a beteget (melléknév) jelentette, azt, amivel a patológia és a kriminológia foglalkozott és foglalkozik, mert azzal van gondja a társadalomnak. Az egészségest még definiálni sem nagyon tudjuk, ahogy az egészséget sem, az mintegy a háttér, amihez képest kitűnnek a rendkívüli vagy túlzott és így akár beteg és nem normális jegyek is.

A kérdés, hogy mi az épelméjű és mi a bolond vagy őrült ebben a világban, elég sok embert foglalkoztatott, a szakirodalom óriási, meg persze a szépirodalom is, az nem is szól másról. Az angol terminológia a mad szót használja, amely egyszerre dühöset is jelent, mintegy megelőlegezve, hogy az őrült egyben veszélyes is, kiszámíthatatlan, meglepetést okozó és megjátszott, szerzett viselkedés, nem velünk született adottság.

A szerző azután kifejti, hogy mégsem így van, mert azért mégis mintha genetikusan lenne bennünk a ‘madness’, már gyerekkorban is abban a formában, hogy a csecsemő követeli a világtól, hogy táplálják, szüksége van arra, hogy étvágyát (apetite), illetve általában a szükségletét (wanting) valaki, az anya kielégítse. Az őrület (a düh) a csecsemőben keletkezett vágy vagy szükség felmerülése és a teljesülése közti időben kialakuló intenzív érzés, az éhség, illetve a frusztráció okán.

Ilyen vágy nélkül persze nem maradnánk életben, ez a túlélés, a fennmaradás záloga, a vitalitás része. A ‘mad’ (dühös és/vagy bolond) ember (gyerek) megmondja a magáét, őszinte, ezért konfliktusba kerül az emberekkel, szemben a józannal (sane), aki jól kijön az emberekkel, merthogy nem ezt csinálja. A ‘mad’ mindig mondani akar valamit, a ‘sane’ nem. A beteget (insane) azzal jellemezzük, amit nem tud megtenni, amire képtelen. A beteg többnyire panaszkodik.

Ez az akarás, a környezettel szemben támasztott követelés tehát jellemző, ösztöneinkből ered, de a társadalomban a közös szimbólumokkal átrendeződik, és onnantól kezdve a társadalom akarja, hogy valamit akarjunk, és persze a mit és a hogyant is megmondja. Mivel az épelméjűség kiegyensúlyozottságot jelent, a társadalom egy része erre az optimumra szeretne minket rábeszélni. Az emberi igények és törekvések egyik furcsasága, hogy mindig valaki vagy valami meggyőz, rábeszél bennünket arra, hogy mire van szükségünk. Ennek sok formája van az agymosástól a nevelésig, a csábítástól a társalgásig. A kínálat, a vágyak tárgya pedig végtelen.

De mire is vágyunk úgy egészen általánosan? Többek szerint a jó életre (Good Life). A jó élet összetevői pedig ma Nyugaton a vagyon, a boldogság, a biztonság és a hosszú élet. Mi van akkor, ha ez nem adatik meg? Akkor jönnek a konfliktusok, amelyek a társadalom szabályai miatt a szabályalkotók és -megtartók, valamint a szabályokat áthágók között felmerülnek. Érdekes, hogy az emberek jellemzésénél általában mindjárt az elején megmondjuk, hogyan viszonyulnak a szabályokhoz. Saját magunkkal kapcsolatosan is erre van szükségünk. Az épelméjűség része, hogy megismerjük önmagunkat, és arról kell gondoskodnunk, hogy amit a világról tudunk, az a tudás biztosítsa az épelméjűségünket. A lelki egészség (sanity) olyan valami, amiről a mindenkori túlélők tudnak beszámolni, mert a bölcsesség (sanity) utólag jön meg, ha egyáltalán megjön az esze valakinek valaha is.

Azt állítják, hogy ha az ember valóban megismerné önmagát, akkor abba beleőrülne, vagy ha nem őrülne bele, akkor arra jönne rá, hogy őrült. Az ember ugyanis olyan bonyolult lelkivilágú, annyi benne az ellentmondás és a konfliktus, hogy ezt az egészséges, a józan ész igyekszik kizárni. Ez a helyén lévő ész, a normalitás olyan páncélzat, amely megvéd bennünket, ugyanakkor az antipszichiátria szerint egyszersmind elnyomja az emberi szellemet, amely színes, gazdag, teremtő stb. Vele szembeállítva a sane, az ép nem emlékezetes, nem idézhető, jellegtelen dolog vagy tulajdonság: a santityhez nem társul szókincs, nem írható le egykönnyen.

Szokás a normalitást racionális, belátó (reasonableness), kiegyensúlyozott vérmérsékletű (even temperedness), másokra odafigyelő (special concern for others) személyként jellemezni, olyan valakinek, akitől mások viszont megőrülnek (indulatba jönnek). A normális ember az, aki alkalmazkodik, beilleszkedik, ezzel szemben az alkalmazkodást (adaptation) az antipszichiáterek nem tekintik csak jó dolognak, ami az emberi történelem ismeretében érthető is.

Az ember gyermekkori ösztöneire ráépülnek a szavak, azokkal fogalmazzuk meg őket, és e szavak révén manipulálhatók és irányíthatók ösztöneink. Nem az az érdekes például, hogy minden kultúrában van szex, hanem hogy minden szexnek van kultúrája, amely társadalmanként eltér, és partnerektől, helytől, alkalmaktól, helyzetektől függ. Mint tudjuk, már telefonon is létezik, míg napjainkban az Egyesült Királyságban az autókban, a parkolókban nyilvános vagy telefonos meghívással folytatott csoportszex (dogging) van divatban. Kész őrület (sheer madness), mondhatjuk mi, akiknek más a kultúrája még egy ideig.

Ebből láthatjuk, hogy mi még egészségesek (sane) vagyunk. Íme a paradoxon: amikor nincs, akkor tudjuk, hogy van egészség, és persze viccelődünk rajta. Az épelméjűség azonban azért fontos, mert egy olyan nézőpont, ahonnan jól látjuk a madnesst, amely csak az embert jellemzi, minden más állatnál több szimptómát tudunk felmutatni, és a viszonyunk a madnesshez ambivalens.

Az épelméjűség megakadályoz bennünket abban, hogy alávessük magunkat a káosznak. Épelméjű az, aki hisz abban, hogy az életet érdemes élni, vagy legalábbis ezt akarja hinni. Az épelméjűség, a józan ész (common sense) kérdése nehéz időkben kerül elő, például most a multikulturális társadalomban, ahol a társadalmi kohézió, az ésszerű törekvés ellen hat, és új problémák merülnek fel a befogadás és a kiszorítás (inclusion és exclusion) mentén. Ráadásul tudható, hogy a kultúra korrumpál, a madness meg megújít. És az is igaz, hogy az ifjúság belenövése a társadalomba szintén újításokkal és azokkal szemben fellépő ellenállások között történik. Ha az épelméjűség azt jelenti, hogy egymás számára legyünk érthetőek, akkor óriási felelősség, hogy a lehető legátláthatóbbak legyünk (transparent) egymás számára. A probléma azonban nem az, hogyan értsük meg magunkat jobban, hanem, hogy mit tegyünk azzal, amit nem értünk.

Az épelméjűség (sanity) túl sok mindent magától értetődőnek tart. Azonban ha az épelméjűség valamilyen társasjáték vagy sport lenne, hogyan tanulnánk meg azt játszani, ha a bírák csak akkor szólnának, ha megsértettük a játékszabályokat, de a szabályokat (előre) nem mondják meg.

A modern gyerekek őrülten kaotikusak, túl sok bennük a vágy, és túl kevés a gondolati (viselkedési) rendezettség (organisation). A gyerek ma már nem az ártatlanság, hanem az őrület emblémája. És mi teszi a gyereket olyanná? Az anya-gyerek viszony elhalása, a kötődés és a kapcsolat hiánya. Ezek az angol gyerekek kamaszkorban ölnek, szülnek és egymást szekírozzák. Ezek a gyerekek távol vannak tőlünk, és a valósággal is elvesztik a kapcsolatukat, és azért nevezik őket beteg lelkűnek (insane), mert viselkedésükkel másokat a tehetetlenségbe kergetnek, másokkal azt éreztetik, hogy velük szemben tehetetlenségre van ítélve, nem úgy, mint egy „normális” ember esetében (mert azzal lehet beszélni, lehet rá hatni).

Ha a felnőttlét a gyerekkor folytatása, akkor az anya testéhez való közelség helyett felnőttkorban az anya testéhez hasonlóhoz való közelség segít a normalitás megőrzésében. Valamikor isten vagy a lelkiismeret, az erények vagy egyéb jósághoz való közelség szerepelt ilyen erőként, most mintha egy jó emberi kapcsolat lenne az, amely segít.

A józanság tehát a megfelelő mértékű agresszióval való rendelkezést jelenti, amely szerencse (öröklés?) vagy a frusztráció elviselésének képessége is. Ez utóbbi attól függ, hogy az a jó, amire vágyunk, eljön-e. Az egészség, az épelméjűség (sanity) arra utal, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben, otthon vagyunk a világban, ismerős terepen járunk, olyan érzés, amely a félelemből örömöt formál. Az épelméjűség, az egészséges lélek így azonban értékkategória is. Az egészséges embernek világosak a szándékai, látszik rajta, hogy „nem valami sötét erők foglya”, választ ad az élet értelme kérdésre annak ellenére, hogy a világ azt mondja, hogy a cél eltűnt, csak az irány maradt (gone is purpose, all that is left is direction). Az egészséges lélek végül is azzal függ össze, hogy miben reménykedünk. Richard Dawkins meghatározása szerint az ép elme az, amihez a reményt (reálisan) kötjük életünkben.

Persze a józan ész megőrzése, az igyekezet, hogy magunkat emberként elismerhetőnek megőrizzük, korlátozza az emberi tapasztalatszerzés körét. Ha a (társadalmi) elismerésben hiszünk, akkor elismerhetőnek kell maradnunk. A józan ész fontos késztetés, ha már felismertük az életben az elismerés fontosságát.

Az egészséges ember megőrzi az akaratát és igényeit a gyerekkorból, és tudomásul veszi a dolgokat (acknowledging), tud bánni azokkal a konfliktusokkal, amelyek az akaratából, az igényeiből keletkeznek. Az ép ember képes választani. (Érdekes, hogy az épelméjűség vagy az erények sosem kapcsolódnak a vagyonhoz.) Az épelméjűség a pszichés életben maradás realizmusa. Az épelméjűség kedvesség (ami megy ki a divatból), és nem az igazság, inkább az önáltatás egyik formája, a nagy elkerülések tárháza is. De a sanity megerősítés (reassurance) is. A sane ember képes az életet teljességében átélni. Laing szerint (The Politics of Experience) az igazi egészség az isteni teremtőerővel való újraegyesülés. Ezért az igazán épeszű személyiség sosem akar teljes elfogadást vagy nyerést. Nem eladó. Nem szerzett magának nevet, nem tudjuk, hol keressük, nem beszéltek róla a szüleink, senki sem lett híres miatta, nehéz képet festeni róla. Ő az emberben megszelídített madness. Arányos mértékű benne az önszeretet, nem apatikus, nem letargikus, nem hiányzik belőle a lelkesedés. Az egészséges lélek arról szól: hogyan akarunk élni, és kik akarunk lenni. Része a szabadság és a biztonság is. Azt találjuk meg benne, amit sokan a vallásban, a hitben. A sane és az insane közti harc a good and evil közti harc szekuláris megjelenítése. Levy Strauss szerint olyan, mint a szent és a profán közti viszony. Végül az épeszű felnőtt (sane adult) átcsempészi gyerekkorát a felnőttkorba, gyerekkori örömeit legitim felnőtt érdeklődéssé alakítja át. A boldogság a gyerekkori vágyak teljesüléséből jön. De a gyerek sosem akar pénzt, ezért felnőttkorban a pénz nem teszi boldoggá. A pénz ugyanis a gyerekkor elárulása.

A mai világ pénzkultusza miatt csak a megszámlálható, mérhető dolgok után vágyakozunk, elveszítjük a kontaktust saját testünkkel, érzéseinkkel. Olyan buták lettünk, hogy a tárgyak csak akkor érdekelnek bennünket, ha birtokolhatjuk őket, ha van hasznossági értékük. Kétségtelen, hogy új örömforrás jelent meg a pénzzel, félig kriminális, félig patologikus is ugyan. Ha a pénzimádat új szeretetfajta, akkor a többi szeretetre való képességünket viszont lerombolja. A pénzszeretet okát nem ismerjük. A pénz az őrülethez, a dühhöz (madness) kötődő étvágy. Az abnormalitásra a túlzott, eltúlzott és nagyfokú dolgok jellemzőek, viszont a sok, a túlzott pénz a siker jele. A pénzszerzési vágyat a társadalom szankcionálja és jutalmazza is. A vagyon azonban korrupttá (kegyetlenné) tesz. Keynes szerint ebben a mértékrendben a tisztességes naivnak, a kedves kihasználhatónak, az együttérző érzelmileg gyengének minősül.

Ha a pénz mint enigma (megmagyarázhatatlan valami) a gyermekkorra utal, vagyis az analitikusok szerint megfelel a saját végtermékünknek, az ürüléknek, amihez kisgyerekként ragaszkodunk, akkor azért vágyunk rá, de végső soron mégiscsak használhatatlan: csak azért kell, hogy túladjunk rajta. A pénz megszerzése örömmel jár, de megtartása és használata már nem. A pénz talán olyan enigma, amelyet arra használunk, hogy megvédjük magunkat vágyaink kellemetlenebb enigmáitól.

*

A jó élet fogalmának meghatározását kisajátították a politikusok, a rossz életét a pszichológusok és a pszichiáterek, akik konspirátorként egyben a politikusok perszónájának (maszkjának) megcsinálói is. A média az épelméjűséget az egymással vetélkedő valóságshow-szereplők népszerűségi kiszavazásában akarja definiálni, ahelyett, hogy az emberek önkéntes együttműködésének bemutatásában keresné.

Az egészséges lelkületű ember rosszindulat és kapzsiság nélkül létezik, sajátja a megélt nehézségekből és megoldott konfliktusokból szerzett bölcsesség. Neki nincs miről panaszkodnia, mert sok a dolga. Tulajdonképpen élvezi a konfliktust, illetve a problémamegoldást, és nem őrizget sértődéseket, nem ápol bosszúvágyat. Azért sem bosszúálló, mert a bosszú a megegyezés kikényszerítése alávetés és/vagy kétségbeesés, -ejtés révén.

Azt sem várja el, hogy hallgassanak rá, hogy egyetértsenek vele: csak azok akarják, hogy egyetértsenek velük, akik nem akarnak másokra hallgatni. Az egészséges lelkű ember jobban szeret odafigyelni, meghallgatni, mint beszélni. A beszéd ugyanis a hallgatás elleni védekezés (és a csend okozta stressz megszüntetése). Tényleg, mi lenne, ha egyszerre mindenki figyelni, hallgatni kezdene?

A szeretettség (specialness) – hogy szeretet tárgyául válasszanak bennünket, vagy mi válasszunk másokat – sem fontos számára, hiszen ezzel elvonjuk figyelmünket saját boldogságunkról. A különlegesség (specialness), az egyediség, a kiválás is csak azoknak fontos, akik számára a névtelenség tiltott örömnek számít. Az épelméjűnek nem fontos, hogy elismerjék, hogy megértsék, nincs megváltásra vagy megmentésre szüksége. Ezzel szemben az ’unsane’-nek jobb a megmentés, mint az, amitől általában meg kell menteni. Kiválni és elvegyülni? Az ép lelkű még egy sem akar lenni a sok közül.

Az ép felnőtt számára szabadság, hogy nem foglalkoznak vele. A megértést keresi, és ez nem több, nem kevesebb, mint a felnőtt függetlensége. Az ép lelkű nem híve a modern kapcsolat (relationship) megváltó mítoszának. A kapcsolat szerinte sosem lehet szerződés tárgya, mert az ép elme nem elvek követésében, hanem a dolgok tudomásulvételében (acknowledgement) mutatkozik meg, és ezeket, amelyek jó hír esetén egyfajta hálaérzést jelenítenek meg, nem lehet formalizálni. A realitások tudomásulvételéből származó következtetések sem foglalhatók rendszerbe, mert legjobb esetben is kétértelműek, teljesen meghatározatlanok az adható útmutatások.

Az első tudomásulvételben az tükröződik, hogy az élet inkább szerencse, mint helyzetmegítélés kérdése, hogy egy kapcsolat véletlen egybeesés, nem sors, a tehetség kapott adomány, a testi élet genetikailag alakult ki, a szülők jó vagy rossz lehetőséget adtak nekünk és így tovább.

A második, hogy olyan állatok vagyunk magunk is, akik sokszor nincsenek tudatában annak, mit akarnak, és hogy azok a dolgok, amelyeket jól ismerünk, eltakarják az erősebb vágyainkat.

A harmadik felismerés vagy elfogadás szerint azért, mert ezek egyben a tabuk az épeszűek számára.

Az ép lelkű személy ezért tudja, hogy amire vágyik, az vagy frusztrálja őt, mert nem pontosan az, amit akar, vagy megrémíti, hogy már nagyon hasonlít arra, amit akar, és emiatt nem tudja élvezni.

Az épelméjű távol tartja magát a két legszörnyűbb modern kapcsolattól: a védőpénzes támogatási és a szado-mazo szerződéstől, ahol az egyik ember ereje a másik ember gyengeségéből vagy az egyik öröme a másik szenvedéséből fakad.

Az ép a konfliktus elviselését – az eszetlen a konfliktus megszüntetését, az ellenség megsemmisítését akarja elérni, mert hiszen „akkor van vége a háborúnak”.

Az ép nem hisz az önfeláldozásban, nem hisz abban, hogy egy felnőtt tudja, hogy mi a legjobb egy másik felnőttnek, ahogy egy társadalmi csoport sem tudhatja azt a többiről.

Az ép nem fogadja el egy embernek a másik emberről adott jellemzését, ha az illető nem ért vele egyet.

Az egészséges lelkű felnőtt nem védi túlságosan a gyermekét, nem hiszi, hogy a gyermeknevelést jól lehet csinálni. Tudja, hogy a gyermekség egyenlő az életre való felkészületlenséggel. A ép lelkű szülő nem találja ki a gyerekét, hanem megteremti a körülményeket a fejlődésre, a felnövésre. De azért védelmező is úgy, hogy nem gyengíti azokat, akik segítségre szorulnak. Hisz abban, hogy abból is származik öröm, ha tudjuk, kik vagyunk, és ennek része az a magabiztosság, amely nem a mások társasága szükségességének tagadásából áll. Azt tartja, hogy az emberekkel (és így önmagával is) kijönni fontosabb, mint megismerni vagy megérteni az embereket: úgy gondolja, hogy a megismerés és a megértés célja, hogy kijöjjünk egymással.

Hisz abban, hogy a félelem jó nevelőeszköz, de rossz uralkodó, hogy minden szenvedés rossz, de van, amelyik elkerülhetetlen. Hisz abban, hogy csak a szándékok következményei számítanak, tisztában van azzal, hogy az életben mi nem választás kérdése: hogy kit szeressek az igen, de hogy kinő-e az, amit ültetek, az nem.

Nem használ olyan szavakat, hogy: önuralom, önfegyelem, törekvés vagy akaraterő. Ehelyett megkísértésekről szól és a tiltott dolgok megtételéről vagy meg nem tételéről (normák, szabályok megszegéséről).

Nem rossz vagy jóvá válni akaró embereket lát maga előtt, hanem erős, másokkal versengő, szükségletekkel rendelkező embereket, akik életben akarnak maradni az alkudozásban. Az ép lelkű azt tartja, hogy a bennünk lévő zűrzavar (confusion) felismerése erény, és egy másik ember megalázása a lehető legrosszabb, amit vele tehetünk. Erről eszünkbe jut, hogy az épelméjű sohasem szadista, és az emberek megalázása is teljesen elfogadhatatlan számára, mivel a ’sanity’ nem a ’madness’ ellentéte, hanem a megaláztatás megakadályozására szolgáló erőink gyűjtőneve.

Végül az ép lelkű azt akarja tudni, hogy valami mást is tudunk-e szeretni, mint a rólunk szóló rossz híreket.

 

Adam Philips: Térjünk már észhez! (Going Sane) Hamish Hamilton, an imprint of Penguin Books, London, 2005.