Olvasási idő: 
32 perc
Author

Iskolán túl – az „életen” innen

A témáról szóló áttekintő tanulmány hiánypótló: argumentumai egyrészt a klasszikus neveléstörténetből, másrészt a különböző műfajú filozófiai és szépirodalomból származnak (értekezések, esszék, utópiák, naplók, levelek, útirajzok, regények). A „Grand Tour” során mi mindent nézzenek meg az ifjak, egyedül utazzanak-e vagy kísérővel, kiknek az ismeretségét keressék, hogyan viszonyul mindez az iskolai tanuláshoz stb.? Az e kérdésekre adott válaszok (F. Bacon, Milton, Comenius, Morus Tamás, Locke, Rousseau, Rabelais, Montaigne, Darwin, Emerson, Csernisevszkij, Ellen Key, Széchenyi István, Wesselényi, Szemere, Jókai Mór) ütköztetéséből kerekedik ki a probléma 16–19. századi komplex tükörképe.

Aligha vitatható, hogy az utazás a neveléssel és oktatással összefüggő problémák körébe is beletartozik; hiszen az utazás az (ön)nevelés és az (ön)művelődés egyik látványos eszköze, e folyamat(ok) egyik fontos mozzanata. Ezért meglepő, hogy az „utazás” címszavával sem a legutóbbi magyar nyelvű Pedagógiai Lexikonban (1997), sem pedig a Magyar Nagylexikon megfelelő kötetében (2004) nem találkozhat a kutató. A turisztikával és a turizmussal ez utóbbiban már igen: visszautalva a természetjárásra és az idegenforgalomra.

Csakhogy a természetjárásról kiderül, hogy az iskola és a nevelés világától szervezetileg és szellemiségében teljesen elkülönülő kirándulásforma vagy sporttevékenység. Az idegenforgalom pedig olyan nemzetgazdasági ágazat, amely a szálloda- és vendéglátóipart, a személyszállító vállalatokat és az utazási irodákat foglalja magában; a diák- vagy ifjúsági turizmust már nem. Nem vagyunk sokkal szerencsésebbek az egyre bővülő turisztikai szakirodalommal sem. A gazdaságtudományi, pszichológiai és szociológiai szempontok dominanciája olykor megenged ugyan több-kevesebb történeti alapozást vagy kitérőt. Ám ezekben a neveléstudományok aspektusa még annyira sem érvényesül, mint a turizmus történetével foglalkozó angol nyelvű művekben.

Az egyetemes neveléstörténeti irodalomban viszont két olyan klasszikus munka is található, amelyik viszonylag bővebben: zárótézisekben, illetőleg zárófejezetben elkülönítve elmélkedik az utazás helyéről és funkciójáról a nevelési-művelődési processzusban. A korábbi John Locke, a későbbi Jean-Jacques Rousseau műve: az egyik a Gondolatok a nevelésről (1693), a másik az Emil vagy a nevelésről (1762). Természetesen rajtuk kívül a neveléstörténet más klasszikus szerzői közül többen is figyelembe vették az utazás problémáját. Csakhogy Comenius és Milton, Morus Tamás vagy Francis Bacon csupán érintették vagy – mint az említettek közül az utóbbi – esszét írtak erről a kérdésről egy alapvetően más jellegű és célzatú életbölcseleti gyűjteményben.

Az Esszék avagy tanácsok az okos és erkölcsös életre (1597–1625) című mű ugyanakkor arra készteti a kutatót, hogy további filozófiai és szépirodalmi opuszokat is megvizsgáljon, különös figyelemmel az ún. „vallomásos” irodalomra: az emlékiratokra és levelekre, a naplókra és útirajzokra stb. Ezek tanulmányozása során – természetesen sok más lényeges és érdekes információ mellett – az is világossá válik, hogy az utazás az önmegismerés egyik izgalmas terepe.[1] Az önismeret pedig sokszínű és termékeny kölcsönhatásban áll az önneveléssel és a művelődéssel – az ifjúkortól a felnőttkoron át az öregkorig.

*

Alberto Moravia írja 1981-ben megjelent könyvében, hogy „a turizmus tulajdonképpen nem mindig csupán fogyasztást jelentett. Eredetileg az érzelmi nevelés egyik formája volt; az emberek azért indultak tour-ra vagy grand tour-ra, hogy megismerjék a világot és a világ révén saját magukat; hogy közvetlenül tapasztalják: a legkülönbözőbb látszatok ellenére a világ mindig egy és ugyanaz. Tehát a turizmus a valóság szemügyre vételét és nem megmagyarázását, bemutatását és nem leleplezését jelentette.”[2]

Ez az ún. Grand Tour Angliából indult ki, és a kontinensre irányult: mindenekelőtt Franciaország és Itália, esetenként a német fejedelemségek, Németalföld és Hispánia volt a célja. A 17–18. századi angol arisztokrata fiatalemberek egyszeri nagy körútja volt ez, amelyet ebben a formában sohasem ismételtek meg. (Az viszont megtörtént – a romantika kora óta egyre gyakrabban –, hogy évekre – sőt olykor egy életre – „Isten hozzád!”-ot mondtak a jó öreg Britanniának. Főként Firenzében és Velencében, Rómában vagy Nápolyban telepedtek le, temetőjüket is megtalálva ott.)

Mit érdemes az ifjaknak megtekinteni és megfigyelni? A korabeli útmutatók, írott tanácsadók általában az illető vidék domborzatára és bányászatára, vízrajzára és hajózására, növényzetére és állatvilágára, klímájára és földművelésére, táplálkozási és öltözködési szokásaira, váraira és történelmére, városaira és művészetére, politikai és joggyakorlatára hívják föl az utazók figyelmét. Az utas az utcákra és terekre ne csak szemmagasságból, hanem a legmagasabb toronyból fölülről is tekintsen. Az arra érdemes épületek ne csak kívülről, hanem belülről is érdekeljék: a terek kialakításáról és a míves bútorzatról jegyzeteket és rajzokat készítsen. S ami ebben az elvileg mindenre kiterjedő „terepszemlében” a legfontosabb vezérelv: diákunk gondoljon mindig potenciális szerepkörére. Az angol nemesifjak – az utazással kiegészített, korrekt nevelésüknek köszönhetően – Angliában az európai civilizációs és kulturális értékek „örökösei és patrónusai” lesznek a jövőben.[3]

Mit érdemes tehát megtekinteni és megfigyelni? Ezt a kérdést Francis Bacon is föltette magának a 16–17. század fordulóján; és úgy válaszolt rá, hogy fölsorolása szinte már leltárszerűen teljes. Mindez messzemenően illik egy születő világhatalom vezető és tudós államférfijának igazából kielégíthetetlen kíváncsiságához. „A fejedelmi udvarokat, különösen, amikor nagyköveti audiencia van: törvényszékeket ülésezés és ügyek tárgyalása közben; szintúgy egyháztanácsokat; templomokat és kolostorokat a bennük található műemlékekkel; fő- és egyéb városok falait és erődítéseit, valamint kikötőit és réveit; régiségeket és romokat; könyvtárakat; kollégiumokat, nyilvános vitákat és előadásokat, már ahol vannak ilyenek; a kereskedelmi és hadihajózást; köz- és vigadóépületeket s kerteket a nagyvárosok környékén; fegyvertárakat és raktárakat, tőzsdéket, vásárcsarnokokat, áruházakat; lovas- és vívómérkőzéseket; a katonaság gyakorlatait és más ehhez hasonlókat; olyan színházakat, ahová rangosabb emberek járnak; kincstárakat és díszruhatárakat; műgyűjteményeket és ritkaságokat, egyszóval mindent, ami figyelemre méltó ott, ahová megyünk.”[4]

Amikor az utazásokra röviden kitér, az empirizmus a vezérelve John Milton 1644-ben született értekező esszéjének is. A minél teljesebben megtapasztalható vagy a minél részletesebben megtapasztalandó ég és föld, ország és világ kösse le a lovon és csoportosan utazó nemesifjak kíváncsiságát. Milton kevesebb konkrét célpontot említ, de ezek között is szerepelnek a városok és az építkezések, a falvak és a földművelés, a kikötők és a tenger.[5]

Mint a nevelés és oktatás más területein, Comenius az utazás kérdésében is egyszerre körültekintően és átfogóan, részletekbe menően és lényegre mutatóan gondolkodott. A megismerés tárgyköreit illetően – az 1656-ban megjelent Pampaedia című zseniális könyvének megfelelő helyén – tulajdonképpen összefoglalja mindazt, amit Bacon és Milton fölsorol; de úgy, hogy precíz áttekintésébe egyrészt konkrét példákat, másrészt új elemeket, szempontokat és fontossági alapelvet is vegyít.

„Ami a látnivalók megtekintését illeti, ami ritkaság vagy különlegesség csak van, igyekezzék mindent megnézni, akár a természet alkotásai, hegyek, sziklák, mint Hispániában Hercules oszlopai, Szicíliában Scylla és Charybdis, továbbá az Etna tűzhányó, akár mesterséges alkotások, pl. kertek, rendkívüli épületek, melyek most vannak fénykorukban, vagy régiségek és romok. Sokkal inkább látogassa meg azonban az emberi elme különböző intézményeit: a tudós társaságokat, a törvényszékeket és a bíróságokat, a templomokat és a kolostorokat, az egyházi tanácskozásokat (kiváltképp akkor, amikor éppen tanítanak, ítélkeznek, tanácskoznak, vitatkoznak stb.), a fegyvertárakat, a piacokat és a tőzsdéket, a színházakat és a mutatványokat, ha éppen vannak, továbbá házassági, temetési, lakomai szokásokat, s mindazt, ami eltér a hazai hagyományoktól.”[6]

Ezek a többnyire praktikus tapasztalatok közvetlenül a nemesifjak reménybeli tudományos vagy politikai karrierjének elősegítésére hivatottak. Közvetve viszont az államok gazdagodására is hatottak: amit, amennyit, ahol és ahogyan fölhasználtak belőlük, természetesen mindig összhangban az illető civilizáció hagyományaival. Ebben a vonatkozásban is sajátos tükröt tartottak az olvasók elé az utópiák: a 16. század elején Morus Tamás s egy bő évszázad múltán Francis Bacon.

A seholszigetiek – tudósít az Utópia (1516) – „különösen szívesen fogadják az érdeklődő látogatót, ha valami kiváló szellemi képesség lakozik benne, ha hosszú utazásokkal nagy tapasztalatokra tett szert, és sok földet megismert”.[7] Az Új Atlantisz (1621) egyik tisztviselője pedig büszkén állítja, hogy „mi nem aranyért, ezüstért és drágakövekért, nem selyemért, fűszerekért vagy bármi más ilyesféle dologért létesítettünk kereskedést, hanem csak Isten első teremtményéért, a fényért – a fényért, amely a föld minden részén megjelenik és növekszik”.[8] Nyilvánvaló, hogy a fény itt a tudás és a szellemi világosság metaforája. Hozzájuk illeszthető Comenius, aki – valamikor 1656 és 1670 között, a Panorthosia című könyvében – megálmodta, hogy a közeljövő békés és jól szervezett-irányított Európájában a hivatalok kötelessége lesz, hogy „gondoskodjanak a fiatalság utazásáról”, mert „senki se henyéljen otthon, amikor nyitva áll előtte a világ”.[9]

Láthattuk, hogy az angol szerzők (ez alól nem kivétel a még közelebbről be nem mutatott Locke sem) kivétel nélkül fontosnak tartják a városok – mindenekelőtt a fejedelmi udvarok székhelyei és a fővárosok – meglátogatását. Ezzel ellentétes a plebejus beállítottságú Rousseau nézete 1762-ben, aki mindig is a vidéki élet (például Ermenonville) gyönyörűségeit ecsetelte a nagyvárossal – különös élességgel Párizzsal – szemben. Ebben a kritikában döntő szerepet játszik, hogy Párizs nem egyszerűen csak Franciaország fővárosa, hanem abban a században főként a rokokóval és a felvilágosodással egybeszíneződött civilizáció európai központja.

Ugyanakkor a plebejus, szentimentalista Rousseau ennek a civilizációnak a kérlelhetetlen kritikusa. Sőt: ezzel együtt a csírázó, a még csupán európai dimenziójú globalizációnak is. (Rousseau szemében London és Párizs gyakorlatilag alig különböznek egymástól.) „A távol fekvő vidékeken, ahol kevesebb a mozgás és a közlekedés, ahol kevésbé utaznak idegenek, melyek lakói ritkábban költözködnek, ritkábban változtatják vagyonukat és hivatásukat, ott kell tanulmányozni egy nemzet szellemét és szokásait. Nézzétek futtában a fővárost, de a vidéket vizsgáljátok meg tüzetesen!”[10]

A városokat mindenekelőtt magában foglaló angol maximalista szemlélet abból indult ki, hogy elvileg mindenféle ismeretnek és tapasztalatnak praktikus haszna lehet a fiatalember közelgő felnőtt életében. Természetesen egészen más a helyzet, ha valaki már az általános műveltségi képzést nyújtó diákévek idején szakirányt választott; ha valaki – például – már gyermekkorában bogarakat gyűjtött. „A Beagle útja feltétlenül életem legkiemelkedőbb eseménye volt és egész pályafutásomat meghatározta” – írta Darwin1876-ban. A fajok eredete későbbi szerzőjét nyilvánvalóan nem a vén kontinens városai vonzották 1831 decemberében, hanem Dél-Amerika különös állatvilága. Ez az 1836 őszéig tartó déltengeri hajóút jelentette Darwinnak „az első értelemképző nevelést” (például a megfigyelőképesség fejlesztését).[11]

Nem Locke korában, a 17. század második felében, hanem már egy évszázaddal korábban, Rabelais idejében is úgy tekintett a műveltebb közvélemény az utazásra, mint a nevelés lezárására. Sok más téma(kör) mellett a pedagógiáról is gondolkodó szerzőknél olyan részletkérdések merülnek még itt föl, mint az életkor, a kísérő személye, a nyelvismeret és nyelvtanulás vagy az arra érdemes férfiúkkal történő személyes találkozások és eszmecserék. Montaigne ironizálása (1580–1588) és Locke komolyabb hangütése (1693–1699) a felszínen eltér ugyan, de ugyanazt a lényegi mondandót fogalmazza meg: a különböző szokások észlelése során a szellem csiszolódását.

„A nép- és nyelvismeret céljából – meditál Montaigne – csodálatosan alkalmas az emberekkel való érintkezés, az idegen országok látogatása, s nem azért, hogy aztán francia nemeseink módjára azzal jöjjünk vissza, hány lépés a Santa Rotonda, milyen ékes Signora Livia bugyogója, vagy, mint mások, hogy Néró feje valami régi romon mennyivel hosszabb és szélesebb, mint holmi hasonló érmén, hanem hogy elsősorban e népek szokásait, életmódját hozzuk magunkkal, és szellemünket másokéhoz dörzsölve csiszoljuk. Szeretném, ha már zsenge gyermekkorában utaztatnák, mégpedig, két legyet ütve egy csapásra, elsősorban azokban a szomszéd országokban, melyeknek beszéde a legtávolabb lévén a miénktől, nem fog ráállni a nyelve, ha idejében nem idomítják hozzá.”[12]

„A nevelés utolsó részét rendszerint az utazás teszi – értekezik Locke –; azt tartják, ez tetézi be a művet, ez végzi a gentlemanen az utolsó simítást. Bevallom, idegen országok beutazása nagy haszonnal jár, csakhogy az idő, amelyet rendszerint kiszemelnek arra, hogy a család felnőtt fiát külföldre küldjék, a legkevésbé alkalmas arra, hogy hasznát, előnyeit lássa utazásának. Az utazástól várható előnyöket elsősorban erre a kettőre lehet visszavezetni: először nyelvismerete gazdagodik, másodszor gyarapszik okossága, bölcsessége, amennyiben olyan embereket lát, olyan emberekkel érintkezik, akiknek természete, szokása, életmódja nemcsak eltér egymásétól, hanem eltér jelesül mindattól, amit szülőhelyén és annak környezetében tapasztalt. Csakhogy tizenhattól huszonegyig – ez az utazás rendes ideje – az ember egész életét tekintve, legkevésbé alkalmas arra, hogy eszmevilága gyarapodjék.”[13]

Milton azt javasolja, hogy az ifjak egy „bölcs és megfontolt vezető irányításával” utazzanak. Korábban Bacon és később Locke is így látta ezt, de egy-egy megszorítással. Bacon szerint a mentori kísérő akkor szükséges, ha az ifjú utazó még nem ismeri a célországok nyelvét; Locke szerint pedig akkor, ha a szóban forgó ifjú 16 év alatti: tehát inkább még gyermek. Érdekes azonban, hogy mind Bacon, mind Milton esszéjében a nevelő vagy „egy komolyabb szolga” az, aki fölhívja védence figyelmét az el nem mulasztható ismeretségekre, a legkiválóbbak társaságának megkeresésére. Bacon rögtön ezt követően figyelmeztet az útinapló vezetésének fontosságára, amelybe természetesen a beszélgetések egyfajta rövidített „jegyzőkönyve” is belekerülhetne.

A szó legjobb értelmében Janus-arcú Comenius egyfelől a teóriákat metaelméleti szinten összekapcsoló tudós, másfelől precízen praktikus pedagógus. Amikor az utazásról – az ő szavával: a peregrinációról – ír, az első pontokban ez utóbbi szemlélet dominál. Ezekből idézzük most a 3–7. pontok alatt írott intelmeit (a 11–12. pontokra korábban már hivatkoztunk). Comenius következő tanácsaiban mindaz megtalálható, amit erről Bacon, Milton és később Locke leírt – de még pontosabban, mondhatni akkurátusan.

„Legyen megbízható vezetője, egy felügyelő vagy egy inas, aki már ismeri azt a vidéket és a nyelvet. Sajátítsa el annak a népnek a szokásait, ahová utazik, ha az művelt, s hasznára lesz neki. Vigye magával annak a vidéknek földrajzi leírását, néhány szerző útleírását, és egy történelmi munkát. Vezessen naplót, abba jegyezze fel megfigyeléseit. Amerre jár, tegye tiszteletét a tudós és neves férfiaknál; akár legalább átutaztában, akár úgy, hogy egy ideig ugyanott marad, ha a város nagysága és a jeles férfiak nagy száma, illetve híressége ezt javallja.”[14]

Tehát azokra a nagy találkozásokra és szellemi érintkezésekre gondolnak, amelyek az utazásokat – egyébként mindmáig, tehát az elektronikus korszakban is – egyedivé, megismételhetetlenné, mással pótolhatatlanná s így igazán indokolttá teszik. (Mi ezekbe a nagy találkozásokba és szellemi érintkezésekbe az eredeti műalkotások közvetlen és elmélyült befogadását is beleértjük.[15]) Locke szerint azonban a híres személyiségekkel való, tudatos és közelebbi kapcsolatkeresés csak a huszonegy éven felüli, s éppen ezért a már egyedül utazó ifjak feladata. Ez az a pont, ahol az utazás már nem a pedagógia, hanem az andragógia, pontosabban a felnőttkori önképzés és önművelés mozzanata.

Huszonéves korától az ember „már magamagát tudja vezetni, amikor eleve meg tudja figyelni, amit külföldön érdemes megfigyelni, hogy visszatérte után hasznát lássa egész élete folyamán; amikor jól ismeri már hazájának törvényeit, szokásait, természetes és erkölcsi jó oldalait meg hiányait, hogy legyen mit cserébe adnia a külföldön azoknak, akiknek társaságától ismereteinek gyarapítását remélte. (…) Természetesen az emberismeret oly nehéz dolog, hogy nem lehet elvárni az ifjú embertől, hogy azonnal járatos legyen benne. De kár külföldre mennie, ha utazása nem nyitja meg néha a szemét, ha nem teszi óvatossá, gyanakvóvá, ha nem szoktatja ahhoz, hogy ne külszín után alkosson ítéletet, hanem tanulja meg, miként őrizze meg az idegenekkel és mindenféle emberekkel való érintkezésében a lekötelező, nyájas magatartás oltalma alatt szabadságát s függetlenségét anélkül, hogy jó vélekedésüket elveszítené. Az olyan, akit férfi korában férfigondolkozással küldenek útra, akinek a további önművelés a célja, bárhova kerüljön is, rangos emberekkel érintkezhetik és ismerkedhetik meg. Bár kétségtelenül nagy hasznát látja ennek a gentleman, aki úton van, mégis kérdem, vajon nevelőjükkel útra kelő ifjaink között van-e százból egy is, aki valaha magas állású embert keres fel?”[16]

Rousseau a szentimentalizmust képviseli, de nem abban az értelemben, ahogyan közismertebben Sterne. Ha a társadalomról van szó és benne a nevelésről, előbb-utóbb kiviláglik, hogy Rousseau gondolkodói énjének másik fele a felvilágosodás ésszerűségében gyökerezik. Hogyan nyilvánul meg konkrétan az utazás és nevelés kérdéskörében Rousseau racionalizmusa és utilitarizmusa, sőt: „protopragmatizmusa” vagy legalábbis praktikus puritanizmusa?

„Az utazásnak is, ha a nevelés egy részeként tekintjük, saját szabályaival kell rendelkeznie. Utazni, csak hogy utazzon az ember, annyi, mint kóborolni, azaz csavargónak lenni. Utazni azért, hogy műveljük magunkat, még ez is nagyon bizonytalan cél. A meghatározott célt nélkülöző tanulmány mit sem ér. Én kézzel fogható érdeket tűznék ki a fiatalember tanulmányai elé, és ez a jól megválasztott érdek a művelődés természetét is meghatározná.”[17]

Erre a pragmatizmusra az amerikai gondolkodás már évtizedekkel azelőtt fogékony volt, mielőtt még filozófiai irányzatként tudatosult volna. Jó példa erre Emerson – William James és John Dewey föllépése előtt. Emerson a melankolikus és romantikus, a menekülő és csodaváró, a tétlen és terméketlen, az otthontalan és haszontalan, a férfiatlan és etikailag kifogásolandó (kéj)utazások radikális elutasítója. A problémát konkrét társadalmi kontextusba helyezve: Emerson úgy látja, hogy a nemrég függetlenné vált Amerikai Egyesült Államok fiatal értelmiségére nagyon sok olyan tennivaló vár a hazájában, amelyeket a közösségi és egyéni otthonteremtés címszava alatt lehetne összefoglalni. Az amerikai ifjúság elitjének szerinte tehát nem az a dolga elsősorban, hogy Egyiptomban és Görögországban, Itáliában vagy akárha Angliában utazgasson és szemlélődjön. Mindez ugyanis elernyeszti tetterejét, elapasztja energiáit; de legalábbis lefoglalja munkaidejét, legtermékenyebb életkorát.

Alkotni, tanulni vagy jótékonykodni: ez már kellő jogalap a külföldi távollétekhez; föltéve, hogy egyrészt konkrét cél vezérli – másrészt megelőzte az otthonteremtés. „Nekem nincs különösebb kifogásom a földgolyó körbeutazása ellen, ha ezt a művészetek, a tanulás vagy a jótékonyság gyakorlásának célja vezérli, továbbá ha az ember már megtalálta otthonát, s nem azzal a reménnyel vág neki a nagyvilágnak, hogy valami soha nem látott csodában lesz része.”[18]

Sarkítva: ezek a szavak azt is üzenik, hogy Észak-Amerikában van mit keresnie és találnia az ifjúságnak. (Olyannyira, hogy azok közül sokan, akik Európában valamilyen téren többet és jobban tudnak, egyre többen áthajóznak az Újvilágba.) Emerson Amerika-képével ellentétesen ítélte meg a progresszív orosz intelligencia a cárok birodalmát. Csernisevszkijnek 1876 őszén, szibériai (Viljujszk) száműzetéséből küldött levelei nem nélkülözik az akkori orosz iskolarendszer kemény kritikáját sem; mert hogy „hasznosabb az utazás, mint a gimnázium”. A Mit tegyünk? szerzőjének szemében egy pillanatig sem kétséges, hogy „az utazás nagyon elősegíti az ifjak szellemi fejlődését”. „Semmiféle iskolai munka és semmiféle kandidátusi, magiszteri vagy doktori értekezés kidolgozása nem nyújt annyi hasznosat a fiatalembernek, mint az utazás.”[19]

Mind az Emersonok Amerikájától, mind a Csernisevszkijek Oroszországától teljesen különbözik az a világ és mentalitás, amely Svédországban alakult ki a 19–20. század fordulójára. A nevelés és az emberi kapcsolatok terén észlelhető skandináviai megújhodást teoretikusan Ellen Key 1900-ban megjelent könyve (vagy inkább terjedelmes röpirata) reprezentálja. Témánk vonatkozásában ez úgy tükröződik, hogy az angol nyelv nála már helyet kapott az „elkerülhetetlen” iskolai ismeretminimum tananyagában. Key magyarázata szerint azért, hogy kibontakozhassanak az ifjúság körében a kapcsolatteremtő külföldi utazások, hogy sikeresen fejlődjön az új ismereteket nyújtó diákturizmus.[20]

*

Jókai Mór Egy magyar nábob (1853) című regényének negyedik fejezetében három ifjú magyar főnemes – István gróf, Miklós báró és Rudolf gróf – meglátogatja az ermenonville-i erdőben Rousseau első sírját. A két utóbbi – Wesselényi és Szentirmay – később nevén neveztetik; az első azonban mély tiszteletből nem: ő akkor már a döblingi elmegyógyintézet leghíresebb lakója. Jókai művészileg kifogástalanul formálta meg az epizódot, mert megírta a lehetségeset és hihetőt; de nem a történetileg tényszerűt. Széchenyi ugyanis 1822. március 14. és április 4. között Párizsban és környékén tartózkodott Wesselényivel; de a naplójában nem szerepel Ermenonville – Versailles vagy Sčvres viszont igen. Témánk szempontjából azonban ennek semmiféle jelentősége nincs.

Annak ugyanakkor van, hogy Széchenyi Rousseau művei közül bizonyosan olvasta az Új Héloďse-t, aVallomásokat, s ami a legfontosabb: már 1821-ben „gyönyörűséggel” az Emilt.[21] Kétszer is áttanulmányozta továbbá Francis Bacon tudományrendszertanát, és intenzíven érdeklődött Locke több filozófiai műve iránt (foghíjakként számon tartva a könyvtárában). Lényeges, hogy Széchenyi átrágta magát Montaigne esszéinek mindkét kötetén; akinek viszont tényleg meglátogatta Bordeaux-ban (1825. július 21-én) a házát és a sírját.[22] Mindezek a tények együtt illusztrálják Széchenyi többszálú kötődését tanulmányunk több főszereplőjéhez; aki azonban tőlük függetlenül eredeti észrevételeket tett az utazás szerepéről az önnevelés és önművelődés folyamatában.

„Úgy vélem, mindig egyfajta kaland egy nagyvárosba megérkezni, kiváltképp, ha azt az ember még egyáltalán nem ismeri, és az élet-szellemek megújhodnak, mint ahogy némely érdekfeszítő tárgyra felajzódva, attól mindjárt, bomba módjára visszapattannak, és új erőt nyernek, és az ember hajlamos, vagy sokkal hajlamosabb, e jobb hangulatban: látni, hallani, egyszóval élvezni” – jegyezte föl londoni szállásán, 1815. július 21-én.[23] Majd később (1819. február 9.) még egy naplóbejegyzés Syracusa történelmi városában: „sok olvasás, gondolkodás és utazás butábbá még egyetlen embert se tett!”[24]

Az eszmebeli és politikai azonosságok mellett ez a konkrét szemléleti egyezés is feltétele lehetett annak, hogy Széchenyi és Wesselényi (nyugat-európai) útitársakká váltak egy időre. „Gyermekkoromtól fogva már élt bennem a vágy utazások által magamat javítani, erősbíteni, idegen, művelt népek ismeretével önmagamat erkölcsileg és észbelileg továbbfejleszteni, s a természet változatos szépségeit, a dolgozó emberek merész alkotásait szemlélni és élvezni.”[25]

A reformkor következő nemzedékének egyik legszélesebb látókörű és legmélyebb gondolkodású, érzésű alakja a későbbi első magyar belügyminiszter és második miniszterelnök: Szemere Bertalan. Párizsban járva, 1836 szilveszterének estéjén így elmélkedett: „Utazzál, hogy éjjeidet s napjaidat nyugtalan vágy ne háborgassa. Kik az utazást veszedelmesnek kiáltják, csalatkoznak, sőt a fellengő képzelet is határt csak így kap s az ideálokbul, miket a külföldön várunk, a sehol sem tökéletes élet valójába így térünk meg. Ez legyen ifjainknak utósó (sic!) iskolája; ez fog nevelni új nemzedéket, az új nemzedék fog alkotni új országot.[26]

Az ember, aki életében nem utazott – úgymond nem látott világot – Szemere szerint gyakorlatilag gyermek. Az utazással mint a személyiséget hathatósan fejlesztő folyamattal foglalkozó fejtegetését 1837. július 19-én, Cambridge egyetemi városában fűzte tovább. „Az utazás mintegy észt ád. Meglévő eszméink tisztulnak, alakodnak s elvvé keményednek, és szaporodnak újakkal, mert új tárgyakba ütközés acéla az elmének.”[27]

Ki az értelmesebb – vagy inkább ki lehet az értelmesebb! – az elmecsiszolás négy módját versenyeztetve? Szemere sorrendje saját kérdésére: első lesz az, aki többet gondolkodott; második az, aki többször utazott;harmadik, ki több könyvet olvasott, és végül negyedik, ki többet társalkodott. Természetesen Szemere is tudta, hogy a négy módozat együtt vezet igazán eredményre. De most az utazásról van szó; és ez az, ami mind a négy dimenzióban látványosan kitágítja a lelket, fizikai értelemben is kihozva a testet és a lelket lakhelye „szűk völgyéből”.[28]

„Az utazás a maga hajlama irányába tereli az ember természetét, és hozzájárul ahhoz, hogy végérvényesen jó vagy rossz legyen. Mindenki, aki hazatér a világjárásból, visszatértekor azzá válik, ami egész életében lesz. …akiknek helyes irányban ápolták jóságos természetüket, továbbá akik a tanulás igaz szándékával teszik meg útjukat, valamennyien jobb és bölcsebb emberként térnek vissza, mint ahogy elindultak.”[29]

Rousseau-nak ezt az utazás és a személyiség viszonyával kapcsolatos erkölcsfilozófiai tézisét a nagy magyar nemzetformáló reformkor leghíresebb, megidézett utazói messzemenően igazolják. Nem véletlen, hogy Jókai a Rousseau sírját Ermenonville-ben meglátogató „három ifjú magyar főnemes” szépreményű szellemi és morális örököseként formálta meg a fiatal Kárpáthy Zoltánt; az 1840-es évek reformer arisztokrata ifjúságának „ideáltípusát”, vagyis eszményképét.

Magától értetődik, hogy ezt a szerepet megelőzően Zoltánnak is utaznia kellett Nyugat-Európában. Az 1854-ben írt regény egyik legszebb jelenete az, amikor Szentirmay Rudolf (még az 1838-as nagy pesti árvíz előtt) kénytelen elküldenie magától szeretett gyámfiát. Az ő búcsúszavaiból idézünk. „Pusztán könyvekből nem lett még senki bölcs. Tavaly két hónapi utazása velem a külföldön több ismerethez juttatá, mint kétévi tanfolyam.”[30]

Footnotes

  1. ^ Vö.: Éles Csaba: A rejtőzködő én. Az önismeret felfedezőútjai. Monográfia az emberről. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1995, 175–180. (Az Utazás és önismeret című alfejezet.)
  2. ^ Moravia, Alberto: Levelek a Szaharából. Európa Kiadó, Budapest, 1986, 8. 
  3. ^ Vö.: Horváth Attila: Turizmus a kultúrában – kultúra a turizmusban. Művelődés Műhely. Magyar Művelődési Intézet, Budapest, 1999, 94.
  4. ^ Bacon, Francis: Az utazásról (XVIII.). In Esszék avagy tanácsok az okos és erkölcsös életre. Mérleg, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1987, 79–80.
  5. ^ Vö.: Milton, John: A nevelésről. In Milton, az angol forradalom tükre. Válogatás prózai írásaiból. Összeállította: Szenczi Miklós. Európai Antológia, Gondolat Kiadó, Budapest, 1975, 67–68.
  6. ^ Comenius: Pampaedia. Bibliotheca Comeniana, IV. kötet. Magyar Comenius Társaság, Sárospatak, 1992, 105. 
  7. ^ Morus Tamás: Utópia. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1989, 101. 
  8. ^ Bacon, Francis: Új Atlantisz. Lazi, Szeged, 2001, 28. 
  9. ^ Idézi: Kratochvíl, Miloš V.: Comenius élete. EurópaMadách Kiadó, BudapestBratislava, 1979, 240. Bár az utópiákat a tágabb időértelmezésben vett kortársak közül többen is (pl. Bodin, Spinoza vagy Hume) haszontalanoknak minősítették, éppen a már föntebb idézett Milton ellenkező előjellel illette e fantáziaigényes műfajt. Szerinte Morus és Bacon azért fordultak távoli szigetükhöz, hogy „ott kimutassák szellemük tágasságát, tanítván e világunkat különb s igazabb dolgokra, mint amit ez idáig tudtak s használtak az emberek”. (Lásd: 5. lábjegyzet, 42.)
  10. ^ Rousseau, Jean-Jacques: Emil vagy a nevelésről. Tankönyvkiadó, Budapest, 1978. 433. 
  11. ^ Darwin, Charles Robert: Visszatekintés szellemem és jellemem kialakulására. In A fajok eredete természetes kiválasztás útján vagy a létért való küzdelemben előnyhöz jutott fajták fennmaradása. Akadémiai–Művelt Nép Könyvkiadó, Budapest, 1955, 28.
  12. ^ Montaigne, Michel Eyquem de: Esszék. Első könyv. Jelenkor, Pécs, 2001, 200–201. 
  13. ^ Locke, John: Gondolatok a nevelésről. Katholikus Középiskolai Tanáregyesület, Budapest, 1914, 214. 
  14. ^ Lásd: 6. lábjegyzet, 104. 
  15. ^ Vö.: Éles Csaba: Ember és esztétikum. Az esztétikai befogadás élményvilágai. (Adalékok az esztétikai közoktatás és felnőttképzés alapjaihoz). Napkút, Budapest, 2007, 85–169. 
  16. ^ Lásd: 13. lábjegyzet, 215. és 216. Idekapcsolódnak azok a szavak, amelyeket a nagy Comenius „az egyetemes művelődés nyolc eszköze” egyikeként, az ötödik pontban fogalmazott meg Sárospatakon, 1650. november 24-én. „Ha tudós társalgás végett vagy máshonnan hívsz bölcs, tehetséges, szellemes és elmés férfiakat, vagy tieidet küldöd külföldre azzal a megbízással, hogy ha valahol valami szépet, nemeset, finomat van alkalmuk látni, tartsák kötelességüknek azt hazahozni, sajátjukká tenni és így itthon minden értékeset megsokszorozni, és hazatérve ne legyenek hamarosan ismét hasonlók a durva erkölcsű és műveletlen néphez (mint külföldjáróid legtöbben tették eddig), és így ne hagyjanak mindent a régi sárba ragadva, s külföldjárásuk eredményét el ne veszítsék.” Comenius Magyarországon. Comenius Sárospatakon írt műveiből. Összeállította: Kovács Endre. 2. kiadás. Tankönyvkiadó, Budapest, 1970, 98.
  17. ^ Lásd: 10. lábjegyzet, 420. 
  18. ^ Emerson, Ralph Waldo: Önállóság. In A filozófus az amerikai életben. Szerkesztette: Beck András. Pompeji, Pécs–Szeged, 1995, 39. 
  19. ^ Csernisevszkij, Nyikolaj Gavrilovics: Levelek Olga Szokratovnának. In Válogatott pedagógiai írások. Tankönyvkiadó, Budapest, 1953. 262. és 263. 
  20. ^ Vö.: Key, Ellen: A gyermek évszázada. Pedagógiai források. Tankönyvkiadó, Budapest, 1976, 146. 
  21. ^ Vö.: Széchenyi István: Napló. 2. kiadás. Gondolat Kiadó, Budapest, 1982, 208. 
  22. ^ Uo. 373. 
  23. ^ Uo. 57. 
  24. ^ Uo. 107. 
  25. ^ Széchenyi István –Wesselényi Miklós: Feleselő naplók. Egy barátság kezdetei. Válogatta és szerkesztette: Maller Sándor. Helikon Kiadó, Budapest, 1986, 73. 
  26. ^ Szemere Bertalan: Utazás külföldön. Válogatás nyugat-európai útinaplójából. Válogatta és szerkesztette: Steinert Ágota. Helikon Kiadó, Budapest, 1983, 133. (Kiemelés tőlem: É. Cs.) 
  27. ^ Uo. 325. 
  28. ^ Vö.: uo. 325–326. 
  29. ^ Lásd: 10. lábjegyzet, 420. 
  30. ^ Jókai Mór: Kárpáthy Zoltán. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1959, 123.melés tőlem: É. Cs.)