Olvasási idő: 
58 perc
Author

Multikulturális szakértelmiség a dualista korban? II.

A kolozsvári magyar egyetemen tanuló medikusok már publikált személyes adattára lehetővé tesz egy kísérleti kutatást a diákság társadalmi kiválasztása (vallás, nemzetiség, családi réteghelyzet és regionális háttér), valamint a képzési pálya egyes mozzanatai (érettségiztető gimnázium jellege, az érettségi kora, nemzedéki hovatartozás, szemeszterszám, diplomázási valószínűség, ösztöndíjak) közötti összefüggések pontos statisztikai elemzésére. Az eredmények nagymértékű egyenlőtlenségeket mutattak, elsősorban a diákok felekezeti és nemzetiségi hovatartozása szempontjából, melyek a tanulmányi pályát minden szakaszában és körülményében messzemenően befolyásolták.

A kolozsvári Egyetem medikusainak tanulmányi pályaképe a rekrutációs jellemzők tükrében (1872–1918)1

A kolozsvári medikusok rekrutációs jellemzőit a felekezeti, nemzetiségi és társadalmi réteg szerinti kiválasztás szempontjából egy korábbi tanulmányban vázoltam.2 Érdekes azonban követni ezeknek a rekrutációs jellemzőknek konkrét hatását az iskolai pálya alakulására a középiskolai tanulmányoktól az orvosi diplomáig. Kezdjük az előbbiekkel!

A középiskolai felkészülés körülményei

Mindeddig már két jelzést nyertünk az adatfelvételből3 az érettségiztető iskola jellegéről és az érettségit tevők életkoráról. A prozopográfiai lista elvben lehetővé teszi legalább még egy igen fontos jelzés megragadását, az érettségi érdemjegyét vagy ennek híján a nyolcadik osztályban elért érdemjegyekét az érettségi minden egyes tárgyából, sőt a többiből is (pl. testnevelésből). Ez a rendkívül értékes adat – amely bizonyíthatóan hozzájárult a tárgyalt korban az egyetemre kerülés esélyeinek és a tanulmányi ág választásának meghatározásához4 – sajnos nem szerepel a feldolgozott levéltári forrásokban, s csak igen nagy munkával állítható elő az egyes középiskolák értesítőiből. (Ezek mindig tartalmazzák a tanulók érdemjegyeit osztályonkénti névsorban és néha – kb. minden negyedik iskolában – az érettségi eredményeket is a jelöltek bizonyos név szerinti adataival együtt.) Technikai okokból ezt a feladatot csak mind a négy kolozsvári kar prozopográfiájának lezárása után kísérelhetjük meg elvégezni. Itteni vizsgálódásainkhoz a felekezeti és nemzetiségi mutató kombinációit használjuk, annál inkább, mivel az egyetemre kerülő érettségizők túlnyomóan (négyötöd részben) valamelyik egyházi hatóság felügyelete alatt álló gimnáziumban nyertek jogosultságot az egyetemi polgárságra.

1. táblázat fő adatai látszólagos komplexitásuk ellenére azt az igen egyszerű iskolaválasztási képletet mutatják, hogy a diákság többsége szigorú felekezeti szegregáció szerinti középiskolában tanult. Az érettségiztető iskolák jellegét elsősorban messzemenően a vallási affinitások – a saját vagy a saját felekezethez „közel álló” felekezeti iskolák preferenciája – határozták meg. Ezt az elsődleges elrendezést módosították valamelyest különböző asszimilációs esélyek és stratégiák (tehát a magyar nemzetiséggel fenntartott viszony) a nemzetállamban „nem uralkodó” etnikai csoportok tagjai számára. A zsidó diákok e tekintetben egyedi határesetet képviselnek, hiszen, mint ismeretes, a korszakban nem rendelkeztek saját hitközségi gimnáziummal. Tehát minden érettségiztető iskolával rendelkező s itt megkülönböztetett felekezeti aggregátum tagjai (a román ortodoxok kivételével) többségükben saját vagy velük bizonyos rítusközösségben álló felekezet gimnáziumában érettségiztek. Ez a többség a protestánsoknál volt a legnagyobb, meghaladta az érintett diákok négyötödét, és a görögkeletieknél a legkisebb, hiszen csak viszonylagos és nem abszolút többségről volt szó, kissé az érintettek fele alatti arányban. A katolikusok a két véglet között helyezkedtek el: valamivel kevesebb, mint kétharmaduk érettségizett sajátnak tekinthető iskolában. Ebből a domináns összefüggésből máris kibontakozik a korabeli felekezetek közötti egyenlőtlen középiskolai szegregáció egyebütt azonosított rendszerének néhány vonása.5 A protestánsok elleni objektivált szegregáció a legerősebb, illetve ők „zárkóznak” be leginkább a saját, viszonylag nagyon széles iskolahálózatuk bástyái mögé. Ez még a kicsiny unitárius felekezetre is igaz, amelynek pedig csak egy érettségit nyújtó gimnáziuma volt6 (de ez éppen Kolozsváron). A katolikusok már jobban szétoszlanak az iskolai piacon, a társadalmi és rituális térben tőlük távol álló protestáns iskolákban is, amelyek ezek szerint sokkal kevésbé gyakoroltak diszkriminatív felvételi politikát. Végül a keresztény diákságban a görög rítusúak szétszóródása a legnagyobb, mert ezeknek mindig csak kisebbsége került ki saját iskolából. Egy részüket a rokon görög rítusú iskola képezte (annál is inkább, hogy itt a többség számára közös román nyelven oktattak), illetve a görög katolikusokat a velük hitközösségben álló római katolikus intézmények. Érdemes külön-külön részletesebben is megvizsgálni az 1. táblázatban megkülönböztetett vallási-etnikai kategóriák diákjainak iskolaválasztását.

A katolikusok tehát viszonylag nyílt iskolaválasztási modellt követtek, még akkor is, ha az ún. „királyi katolikus”, de valójában állami gimnáziumokat is a római egyházi hálózathoz számítjuk. (Ez adminisztratív szempontból egyáltalán nem indokolt, annyiban azonban igen, hogy legfőbb közönségük ténylegesen a katolikus maradt.7) A „nyíltság” elsősorban azt jelentette, hogy a katolikus diákok ötöde állami iskolába járt, sőt a német nevűek több mint negyede, amit talán a régió svábságában dívó magyar asszimilációs beállítottsággal is lehet magyarázni. Ebben az összefüggésben a legfeltűnőbb az, hogy a római egyházat követő medikusok hatoda protestáns gimnáziumban érettségizett. Ez a diákság tehát nem találkozhatott (még) radikális diszkriminációval, és nem gyakorolt számottevő önelkülönítést az iskolai piacon.

Mindez, amint jeleztük, a protestánsokra nem jellemző. A koncentráció még az egyetlen iskolával rendelkező unitárius diákokra is érvényes („más keresztények”), akiknek közel kétharmada járt a felekezet kolozsvári gimnáziumába, míg a maradék majdnem kizárólag az állami (14%) és a református szektor (17%) között oszlott meg. Az iskolai elkülönülés különösen markáns volt a református többségű magyar nevűeknél, akik katolikus iskolát alig frekventáltak (6%), közel háromnegyedük saját intézményben és további egytizedük más protestáns gimnáziumban érettségizett. Az evangélikusoknál kissé megoszlottak a választások az etnikai háttér szerint, amely a magyarországi lutheránusokat közismerten egymástól viszonylag elkülönült tömbökre osztotta. A németek gyakrabban (71%) tanultak saját helyi (főképpen német nyelvű) gimnáziumaik egyikében, nemritkán más protestáns iskolában (18%), sokkal ritkábban államiban (6%), de a katolikus intézmények látványos elkerülése mellett (4%). A magyar és szláv evangélikus diákok ritkábban jártak saját intézménybe (57%) (talán azért is, mert ezek jó része a régióban számukra nyelvileg idegen volt), ezzel szemben többször kerültek ki rokon felekezeti iskolából (27%) és valamelyest államiakból is (9%). A katolikus iskolákba azonban ők is a legritkábban tértek be (7%). Az egymás viszonylatában nem teljesen kölcsönös mértékű protestáns-katolikus iskolai szegregáció tehát a kolozsvári medikusoknál is jól kimutatható.

1. táblázat: A kolozsvári medikusok felekezete és nevének nemzeti jellege az érettségiztető iskola státusa szerint (%)

Gim-ná-zium

Ál-lami

Kir. kat.

Er-dé-lyi
ka-toli-kus

Ka-tol. ren-di

Re-for- má-tus

E-van-géli-kus

Uni-tá- rius

Gö-rög
ka-toli-kus

Gö-rög
or-to- dox

Más

Ösz-sze- sen

Római katolikus

ma-gyar

17,0

6,5

21,6

37.0

9,2

6,2

1,9

   

0,5

100,0

né-met

25,5

4,3

18,0

33,5

8,1

5,6

3,1

0,6

   

100,0

más

15,9

6,2

16,6

42,1

9,7

5,5

4,1

     

100,0

Református

ma-gyar

9,6

0,8

3,7

1,8

73,3

8,0

2,3

0,2

 

0,4

100,0

más

10,0

2,9

4,3

4,3

70,0

2,9

5,7

     

100,0

Evangélikus

né-met

6,1

1,9

1,4

0,9

11,7

70,9

6,1

     

100,0

más

9,0

2,0

 

5,0

24,0

57,0

3,0

     

100,0

Görög katolikus

ro-mán

28,9

1,1

 

7,8

2,8

4,4

1,7

47,2

6,1

 

100,0

más

25,9

1,2

3,7

21,0

3,7

7,4

4,9

30,9

1,2

 

100,0

Görögkeleti

ro-mán

35,7

0,7

4,3

1,4

4,3

7,1

0,7

19,3

25,7

0,7

100,0

más

13,8

 

3,4

6,9

24,1

   

13,8

37,9

 

100,0

Más keresztény

 

14,5

 

1,2

2,4

16,9

1,2

63,9

     

100,0

Zsidó

ma-gyar

32,2

1,7

5,9

14,4

26,2

7,6

10,2

0,8

 

1,6

100,0

más

27,7

4,4

3,9

14,5

22,3

13,2

11,7

   

1,3

100,0

Összesen

% e-gyütt

18,9

2,9

7,4

14,7

26,5

14,5

6,5

5,6

2,3

0,6

100,0

489

75

191

381

687

376

168

146

59

16

2589

* Beleértve a magyarosított és zsidós családneveket is.
**Túlnyomórészt szerb.
*** Együtt az igen csekély számú örmény katolikussal.

A görög rítusú diákok megoszlása a legösszetettebb. Ennek egyik – a számításból soha ki nem hagyandó – oka saját gimnáziumi hálózatuk gyengesége is volt. Az érintett diákok e tekintetben a korszak elejétől mindössze négy teljes (érettségit adó) román intézményre számíthattak, de közülük csak a balázsfalvi görög katolikus és a brassói görögkeleti gimnáziumok jelennek meg kolozsvári medikusokat kibocsátó iskolák listáján.8 Az (ön)szegregációnak számukra persze a román nyelvi képzés lehetősége is fontos tényezője lehetett. Ennek megfelelően már az is jelentős szegregációs hatásra vall, hogy a görög katolikusok kétötöde saját gimnáziumban érettségizett. Számukra azonban a hitközösség révén a többi katolikus iskola is nyitva állt, amelyet a román nevűek ritkán (9%), a többi görög katolikus (akik között magyar többség volt) sokkal gyakrabban (25%) vett igénybe. Több mint negyedrészük azonban állami gimnáziumban érettségizett. Az állami iskolák használata még tipikusabbnak bizonyult a román ortodox diákoknál, akik közül sokkal többen jártak állami (36%) mint a saját, román nyelvű gimnáziumba (26%) vagy a görög katolikusokéba (19%), nem beszélve arról, hogy a többiek protestáns (12%) vagy néha római katolikus intézményt (6%) látogattak. A kisszámú nem román (főképp szerb) ortodoxoknak szintén a kisebbsége járt saját iskolába, de közöttük a református gimnáziumok diákjai (24%) is gyakran előfordultak a rokon görög katolikus (14%), az állami (14%) és a római katolikus iskolák végzettjei (10%) mellett. Paradox módon a görögkeleti medikusok iskolaválasztásának „nyíltsága” azt sugallja, hogy náluk az így demonstrált iskolai asszimilációra való beállítottság fontos szelekciós dinamizmust jelentett az erdélyi orvosi karra jutáshoz. Eszerint a nemzetiségileg semleges vagy „idegen” (magyar vagy német) középiskolai érettségi megnövelte a magyar nyelvű orvosi tanulmányok végzésének esélyét. Más szóval a román felekezeti gimnáziumok inkább irányították a náluk végzetteket más pályára, elsősorban teológiára, míg a magyar (vagy német) gimnáziumok román érettségizettjei gyakrabban kerültek a kolozsvári orvosi fakultásra. A magyar és német középiskolák így az asszimilációs funkció mellett egyfajta „modernizációs” szerepet is elláttak a román és szerb diákság képzésében, amennyiben ezeket a román gimnáziumoknál sokkal gyakrabban készítették olyan „modern” pályára, mint az orvoslás.

A zsidó diákok iskolai háttere saját képzési hely híján szükségképpen is változatosabb az előbbieknél, mivel számukra az iskolaválasztás talán még az asszimilációra hajló többi kisebbségi csoporttöredékben kimutathatónál is döntőbb lépés volt a társadalmi befogadás esélyei szempontjából. Történt ez olyan korban, amelyben Európa-szerte (talán legelőször éppen Magyarországon, Istóczy 1875-ös parlamenti fellépésével) kibontakoztak a modern politikai antiszemitizmus szervezett mozgalmai, és 1882–83-ban végigsöpört az országon a tiszaeszlári vérvád-rágalomper pogromkísérletekkel terhes vihara. Ebben a történelmi összefüggésben szignifikánsnak tűnik, hogy a zsidó medikusoknak csak kisebb töredéke került ki a felekezetileg semleges állami gimnáziumokból (29%), nem sokkal többen, mint katolikus iskolákból (23%), míg majdnem fele (46%) protestáns intézményekből. A zsidó diákság magyar asszimiláns orientációjára jellemző, hogy román nyelvű érettségizett gyakorlatilag közöttük sem akadt, és hogy a régióban többségi német evangélikus gimnáziumokban is alul voltak képviselve, különösen a magyar nevűek. Ezzel szemben a „magyar felekezetek” hírében álló reformátusok és unitáriusok gimnáziumaiban olyan messzemenően túlképviseltek voltak, hogy az ott érettségizett zsidó medikusok aránya (35%) jóval meghaladta magukon a reformátusokon és az unitáriusokon kívül a táblázatban megkülönböztetett összes többi csoportét, nevezetesen a reformátusokkal a 19. században gyakran még templomközösséget is fenntartó evangélikusokét is (21%). Röviden, a kolozsvári zsidó medikusok az összes nem magyar hátterű diák között messze a „legasszimilánsabb” iskolaválasztási stratégiáról tanúskodtak.

Az érettségizés ideje mint az előképzettségi kitűnőség mércéje

Ezeket a konklúziókat hasznos kiegészíteni az egyetlen olyan rendelkezésünkre álló jelzéssel, amelylegalább közvetetten rámutat a csoportsajátos tanulmányi kitűnőség hatásmechanizmusaira. Sajnos sem az érettségin nyert érdemjegyre (mint már említettem), sem az orvosi tanulmányok alatti vizsgaeredményekre nem sikerült személyesített adatokat találni a prozopográfiai feldolgozás levéltári forrásaiban. Az egyetlen számba jövő mutató az érettségi letevésének idejére vonatkozik. Erről viszont szerencsére más kutatásokból tudjuk, hogy eléggé szoros és egyenes korrelációban áll az érdemjeggyel. A dualista korszak végének érettségizőit vizsgáló felmérés szerint minél fiatalabban érettségiztek a diákok, annál jobb jegyátlagot mutattak fel.9 Ennek értelmében igazolható az, hogy az érettségizők kormegoszlását óvatosan felhasználjuk az iskolai kitűnőség megközelítőleges (ha nem is tételesen pontos) becslésére. Az érettségi kerekített koréveinek csoportsajátos szóródása azonban önmagában is fontos mutatója lehet annak, hogy a diákok milyen körülmények között kerültek az orvosi karra: fiatalon vagy idősebben, „elkésetten” vagy „jó időben” (2. táblázat).

Az érettségizés ideje szempontjából medikusaink jól hierarchizált kategóriasort formálnak. Messze a legkorábban végeztek közöttük a zsidók, akiknek közel kétharmados többsége a „normális” korban (18 év) vagy annál is fiatalabban érettségizett. Utánuk következnek elég nagy eltéréssel a német és más, szláv hátterű katolikusok, akiknek enyhe többsége (54-55%) szintén fiatal korban hagyta el a középiskolát, valamint szorosan mögöttük egyes protestáns kategóriák (a nem magyar reformátusok, az unitáriusok és a nem német evangélikusok) 50% körüli fiatallal. A felekezetükben többségi magyar katolikusok és még inkább a német evangélikusok ennél lényegesen alacsonyabb arányban tartoztak a „fiatal” érettségizőkhöz. Végül a görög vallások hívei egyértelműen a „sereghajtók” ebben a rangsorban az ortodox román diákokkal a legvégén, akiknek mindössze egynegyede végezte a középiskolát fiatalon. Ha az „elkésett”, 20 évesnél idősebb érettségizettek összetételét tekintjük, a fenti hierarchia durva fordítottját találjuk, hiszen a görög vallást követő diákok legalább kétszer olyan gyakran szerepelnek ebben az aggregátumban, mint a többiek. Ez utóbbiak között azonban már nincs olyan egyszerű rangsor, ugyanis „fiatalsági létrán” magasan álló csoportokban – például a zsidók, a szláv katolikusok vagy az unitáriusok között is – átlagos arányú „elkésett” érettségizőt lehet azonosítani. Ezeket az összefüggéseket pontosítani lehet, ha az elemzésbe bevonjuk a diákok szüleinek helyzetét a foglalkozási vagy társadalmi rétegszerkezetben (2. táblázat).

2. táblázat: Az érettségi ideje kerekített években a kolozsvári medikusok vallása és családnevének etnikai jellege szerint

Feleke-zet és
etnikum

17 éves és ez alatt

18 éves

19–20 éves

21 és több éves

Össze-sen

%

A) Az érettségi ideje években

Római katolikus

magyar

6,4

40,3

43,4

9,8

100,0

357

14,1

német

8,9

44,9

44,3

1,9

100,0

158

6,3

más

10,1

44,9

38,4

6,5

100,0

138

5,5

Református

magyar

6,0

42,5

44,8

6,7

100,0

504

20,0

más

4,3

47,8

44,9

2,9

100,0

69

2,7

Evangélikus

német

2,0

40,6

53,5

4,0

100,0

202

4,1

más

4,1

45,4

45,4

5,2

100,0

79

3,8

Görög katolikus

román

5,1

26,1

54,5

14,2

100,0

176

7,0

más

6,5

29,9

48,1

15,6

100,0

77

3,0

Görög ortodox

román

4,4

21,3

54,4

19,9

100,0

136

5,4

más

10,3

24,1

48,3

17,2

100,0

29

1,1

Más keresztény [unitárius]

 

3,7

46,7

42,7

7,3

100,0

82

3,2

Zsidó

magyar

13,7

51,3

27,4

7,7

 

117

4,6

más

12,0

47,8

32,4

7,8

 

383

15,2

% együtt

7,1

41,0

43,5

8,3

   

100,0

180

1036

1099

210

 

2525

 

B) Az érettségi ideje nemzedéki csoportok szerint

1883 előtti születé-sűek

7,7

30,5

50,9

10,9

100,0

768

 

1883–1893-ban születtek

6,2

35,2

48,6

10,1

100,0

970

 

1893 után születet-tek

7,8

58,6

30,1

3,6

100,0

787

 

* Az éveket a születés és az érettségi évszámának különbségével, kerekítve kódoltuk.
** Egyszerűsített kategóriarendszerben, amelynek kódolása a következő alkategóriákra támaszkodik : „alsó” = földműves, birtokos földműves, munkás, szakmunkás, művezető. „Polgár” = kisiparos, kiskereskedő, nagyiparos, tulajdonos, magánzó. „Értelmiségi” = tisztviselő, magánhivatalnok, magas magánhivatalnok, orvos, ügyvéd, mérnök, más szabadfoglalkozású értelmiségi. „Köztisztviselő” = kis közhivatalnok, magasabb közhivatalnok, tiszt, pap, tanár, tanító.

Ezeknek az eredményeknek az értelmezéséhez mindenekelőtt arra kell utalni, hogy más országos adatokból is igencsak hasonló hierarchia bontakozik ki a tanulmányi kitűnőség szempontjából. Egyrészt a zsidó és az evangélikus diákok jegyátlagai rendre meghaladják a többiekét, másrészt a görög rítusúak a rangsor alján helyezkednek el.10 A két véglet tökéletesen megfelel ennek az összefüggésnek, csupán a hierarchia közbülső zónáiban borul fel a rangsor, mivel az evangélikusok közül csak a kisebbségi szlávok és a magyarok mutatnak fel jelentősebb előnyt a viszonylag korai iskolavégzés terén. Az érdemskálának ezt a komplex közbülső „szürke zónáját” nehéz lenne pontosabban elemezni. Az egymással szemben álló, kiemelkedően magas zsidó és a viszonylag leggyengébb átlagteljesítményt nyújtó görög rítusú diákok pozícióját a rangsorban azonban jól lehet értelmezni a két aggregátum iskolai piaci helyzetének számbavételével. Az egyik minden bizonnyal az asszimilációs kompenzáció sikerére, a másik az asszimilációs nehézségek hatására szolgáltat példát.

Persze nem csak arról van itt szó, hogy a zsidóság iskolai sikerei általánosságban „asszimilációs élmények” is voltak, és „belülre” is, „kívülre” is bizonyítékul voltak felmutathatók az asszimilációs elvárások beváltására, éppen az asszimilációs feladatok „túlteljesítése” révén (nyelvi és kulturális elmagyarosodással, a keresztény középosztályok műveltségi jegyeinek – latin, nemzeti irodalom stb. – átvételével). És nem is csak arról, hogy éppen az érettségizéssel konkrét törvényes jogosítást is nyertek a középosztályokba való formális betagolódásra (szalon- és párbajképesség, „úri” elnevezés, katonai „önkéntesség” és tartalékos tiszti rang). A korai érettségi a „nehéznek” ismert orvosi tanulmányokra való rátermettséget, készséget is igazolta11, ami az orvosi szakma mintegy felét ekkoriban már elfoglaló zsidóság orvosjelöltjeinek családjában fontos adunak számíthatott. Itt érdemes megjegyezni, hogy hasonló kompenzációs mechanizmus nyomait könnyű felfedezni a többi felekezeti aggregátumnál is, az ezeken belül kisebbségi helyzetű nemzetiségeknél, tehát nem feltétlenül csak allogén csoportoknál. A katolikus németek és szlávok, a nem magyar reformátusok és nem német evangélikusok, a nem román görög katolikusok és ortodoxok, akárcsak a magyar nevű zsidók, átlagosan rendre korábban érettségiztek, mint többségi hittársaik. Elképzelhető, hogy ezekben a nem markáns, de szignifikáns teljesítménybeli eltérésekben a kisebbségi létformát kompenzáló magatartások eredőjét érhetjük tetten. Ennek egyik formája az lehetett, hogy a felekezeten belüli kisebbségiek vagy – akárcsak a zsidóság – a többséghez idomuló asszimilációs stratégiája keretében igyekezett iskolai teljesítményét optimalizálni. Amikor konkrét akkulturációs nehézségekkel kellett megküzdenie, például nem anyanyelvén oktató iskolában, itt a siker kulcsa a különleges erőfeszítésekkel elért „túlteljesítés” volt. Ez azonban nem mindenki számára volt elérhető. A görög rítusú felekezetek diákjai valószínűleg azért is kerültek ki átlagosan sokkal később a középiskolákból itt is, mint máshol12, mert jó részük (fentebb láttuk) magyar gimnáziumban végzett, ahol nyelvi és kulturális asszimilációs nehézségeiket – hiszen túlnyomó többségük nemcsak román vagy szerb nevű, de román vagy szerb anyanyelvű is volt – csak bizonyos időveszteség árán tudták meghaladni. Az ilyen típusú asszimilációs gátak áthidalása ugyanis nem csak tehetségen és elszántságon múlik. Ez gyakran a magyar iskolázás eleve későbbi elkezdését, osztályismétlést, esetleg még az érettségi ismétlését is magával vonta, ami elkerülhetetlenül az érettségi átlagkorának kitolódásával járt.

Ezért érdekes ebben az összefüggésben követni az érettségi átlagkorának állandó csökkenését a nemzedéki csoportok szerint, különösen a legfiatalabb beiratkozóknál. Az 1883 előtt születettek átlagéletkora még 19,1 év volt, az 1883–1893 között születetteké alig alacsonyabb, 19 év, míg a náluk fiatalabbaké már 18,4 évre süllyedt. A háború előtti és alatti években felduzzadt számú medikusok tehát már sokkal „normálisabb” életkorban, túlnyomó többségükben (66%) 17-18 évesen hagyták el a középiskolát. Feltűnő azonban, hogy a felekezeti csoportok közötti fentebb bemutatott rangsor az idővel alig módosult. Majdnem mindegyik diákkategória abszolút értelemben is „előrelépett” a korskálán (pontosabban megfiatalodott), anélkül azonban, hogy helyzete a többiekhez viszonyítva jelentősebb elmozdulást szenvedett volna. A legfiatalabb nemzedékben például a zsidó diákok, az unitá­riusok és egyéb kis keresztény vallás híveinek 77%-a végzett 18 évesen vagy ennél fiatalabban, a „nyugati” keresztények 62–68%-a, a görög katolikusok 56%-a, de a görögkeletieknek továbbra is mindössze 26%-a. Ez azt mutatja, hogy az érettségi átlagos életkorában kifejezett teljesítményskála széthúzódott, és míg a többség középiskolai tanulmányi körülményei „normalizálódtak”, a leghátrányosabb helyzetűek elmaradása jórészt fennmaradt.

Mint láttuk, az érettségi korának legfőbb meghatározója medikusaink körében a vallás. Ennek az alapvető változónak a működését azonban jelentősen módosíthatta a családok társadalmi helyzetét, vagyoni és jövedelmi viszonyait, sőt a gyerekek beiskolázási és iskolai sikeresélyeire nézve különösen döntő hatású „művelődési tőkéjét” is messzemenően meghatározó réteghelyzet, amelyet a felhasznált prozopográfiai összeállításban sommásan az apák foglalkozásával lehet megközelíteni. Ebben az összefüggésben csak a réteghelyzet különleges hatására érdemes figyelnünk (3. táblázat). A réteg, vallás és nemzetiség szerinti kiválasztás mechanizmusaira a következő alfejezetben részletesebb adatokkal kell még visszatérnünk.

3. táblázat: A diákok életkora kerekített években* az érettségi idején a kolozsvári medikusok összevont vallási és szüleik foglalkozási kategóriája**szerint (%)

Feleke-zet és
etnikum

17 éves és ez alatt

18 éves

19–20 éves

21 és több éves

Össze-sen

%

Római katolikus

Alsó

4,1

28,6

59,2

8,2

100,0

49

2,1

Polgár

5,9

34,0

51,0

9,2

100,0

153

6,7

Értelmi-ség

8,6

48,5

38,0

4,9

100,0

163

7,1

Közhi-vatal

9,6

47,7

37,0

5,0

100,0

218

9,5

Protestáns

Alsó

1,9

24,8

59,0

14,3

100,0

105

4,6

Polgár

1,5

36,9

54,9

6,7

100,0

195

8,5

Értelmi-ség

6,1

51,4

37,3

5,2

100,0

212

9,2

Közhi-vatal

6,8

47,2

43,8

2,3

100,0

352

15,3

Görög rítusú

Alsó

3,0

11,9

59,4

25,7

100,0

101

4,4

Polgár

2,3

25,0

54,5

18,2

100,0

44

1,9

Értelmi-ség

11,4

48,6

37,1

2,9

100,0

35

1,5

Közhi-vatal

6,1

30,7

49,5

13,7

100,0

212

9,2

Zsidó

Alsó

11,4

28,6

37,1

22,9

100,0

35

1,5

Polgár

12,5

47,8

33,6

6,2

100,0

289

12,6

Értelmi-ség

16,3

57,0

23,3

3,5

100,0

86

3,7

Közhi-vatal

12,2

61,2

20,4

6,1

100,0

49

2,1

3. táblázat egyértelműen demonstrálja, hogy a korai érettségi elsősorban osztályprivilégium, pontosabban a szakmai pozíciók mögött feltételezhető családi művelődési tőke nagyságával korrelál. Ez az összefüggés nem szünteti meg, de alaposan átminősíti a fentebb azonosított felekezetsajátos különbségeket. Elsősorban az „alsóbb” osztályok, másodsorban az ún. „polgári rétegek” fiai, akik túlnyomóan a kispolgárságból származtak, s mint ilyenek, „újoncok” voltak az iskolázás frontján, rendre később, nemritkán (mint például a protestánsok vagy a görög vallások követői) kifejezetten késve jutottak csak el az érettségiig. Mindenütt az értelmiségi és közhivatalnoki családok gyerekei érettségiztek átlagosan a legfiatalabb korban. Ráadásul a réteg szerinti kontrasztok az egyetem előtti szellemi teljesítmények így mért skáláján sokkal nagyobbak, mint a nemzetiségi csoportok vagy (a nyugati keresztények viszonylatában) a felekezetek közötti. A katolikusoknál még csak 33% és 57% között szóródnak az 18 éves vagy ennél fiatalabb érettek arányai, ha az „alsó” és a legjobban szereplő értelmiségi kategóriát hasonlítjuk össze. A protestánsoknál már 27% és 57% közötti ugyanez a szóródás, a zsidóknál ennél magasabb szinten 40% és 73% közötti. A görög felekezetű diákoknál azonban már 15% és 60% között húzódnak a megfelelő értékek.

Az „öreg” (20 évnél idősebb) érettek arányai nagyjából ugyancsak a rétegsajátos teljesítmények logikáját követik. E legmagasabb negatív értékeket a protestáns „alsó” (14%), a görög rítusú „alsó” (26%) és polgári (18%), valamint (kivételesen) a tisztviselői rétegek (14%) fiai könyvelték el. Hozzájuk tartozott azonban a néhány zsidó „alsó” osztálybeli diák is, akiknek szintén nem kevesebb, mint közel negyede (23%) érettségizett előrehaladottabb korban. Elképzelhető, hogy mind a nagyszámú görög rítusú tisztviselő, mind a kisszámú zsidó földművelő és munkás gyerekének viszonylag gyakori kései középiskolázása hasonló okokkal, a felekezeti művelődés konkurenciájával magyarázható. A görög érintettek jó része nemzetiségi papok és tanítók vagy (ritkábban) tanárok leszármazottja13, akiknek műveltségi tőkéje elsősorban teológiai irányultságú s nemritkán a tudományos írásbeliségnek csak szerény fokán állt. Ha ők román vagy szerb gimnáziumba mentek, tanulmányaik mellett még az egyetemre jutáshoz szükségesnek ítélt világi (és a magyar nyelvű tanulmányok távlatában) magyar művelődési elemeket is el kellett sajátítaniuk, ami sokuknál késleltethette az érettségi formális letételét. Az is előfordulhatott, hogy egyesek apjuk nyomdokait követve papi szemináriumban kezdtek tanulmányokat, mielőtt átváltottak volna az orvosi karra. Akik (láttuk, viszonylag sokan) magyar gimnáziumba kerültek, azokat a fentebb tárgyalt iskolai akkulturációs nehézségek tarthatták vissza középiskolai pályájuk gyors lezárásától. Egyes hagyományos életmódot folytató zsidó földműves vagy munkás családokban alapjában a világi műveltséghez való viszony szempontjából hasonló idegenséget és távolságot lehet feltételezni. Ilyen környezetben a fiúkat legfeljebb polgári iskolába küldték, utána esetleg felső kereskedelmibe, de nem gimnáziumba, éppen a családtól és a közösségtől való a művelődés- és kultuszbeli elidegenedés veszélyének minimalizálása érdekében. A fiatal férfiak egy része ezzel szemben gyakran hosszú éveket töltött el jesivában (felsőbb talmudiskolában) is, mielőtt szakma után nézett volna, és elkezdte volna a felnőttéletet. Az így felgyülemlett világi iskolázottsági hiányokat a gimnáziumi tananyag elsajátítása terén persze be lehetett hozni, de csak elkésett érettségizés árán. Ezt tükrözik minden bizonnyal az itteni adataink is.

Az egyetemi tanulmányok néhány jellemzője

Adatainkból egy sor jelzést lehet kiszűrni, amelyek medikusaink egyetemi pályájának egyes sajátosságait világítják meg. Ezek azonban nem feltétlenül a legfontosabbnak tűnő mutatók, például nincsenek utalások sem a diplomák minősítésére (pl. a végszigorlat érdemjegyére), sem az esetleges későbbi szakosodásra, sem persze a szakmai karrierre. A meglévő adatbázis azonban a későbbi ilyen irányú kutatásokhoz biztos empirikus alapozást nyújt.

A kolozsvári fakultáson tanulók egy része nem helyben kezdte tanulmányait, illetve nem helyben fejezte be. Minden bizonnyal az is előfordult, hogy miután diplomázás előtt elhagyták az erdélyi alma matert, másutt nem is folytatták tanulmányaikat. Végül bizonytalan, hogy a tanulmányok kezdetére és másutt való folytatására meglévő levéltári bejegyzések milyen arányban nyújtanak támpontot arra, hogy kik honnan jöttek és hova távoztak. A tanulmányok kezdetére vonatkozó adat megbízhatóbbnak látszik, hiszen az új beiratkozóknak elvben mindig meg kellett jelölniük korábbi tanulmányaik helyét és intézményét, legyen az gimnázium vagy főiskola. Az eltávozókra vonatkozó adatról csak azt lehet bizonyítani, hogy messzemenően hiányos. Összesen 108 medikusról lehet ugyanis tudni, hogy más egyetemre ment Kolozsvárról, holott Kolozsváron csak a diákok mintegy harmada (1072 fő) nyert doktorátust. A közel kétezer többi medikusról nem szól a fáma, azaz némák a levéltárak, az előbbiek kivételével, akiknek legtöbbje végbizonyítványt kért eltávozáskor. Így jegyezhették be róluk, hogy hova igyekeznek. Mint látható, ezek alig minden huszadik diákot jelentik az ismeretlen egyetemi sorsúak között. Mivel a Kolozsváron kívüli egyetemi tanulmányokat kezdő vagy folytató medikusaink az összes diáknak mindenképpen csak töredéknyi kisebbségét képviselik, elégedjünk meg a jelenség felekezetek szerinti bontásának bemutatásával (4. táblázat).

A fakultás diákjai között tehát alig több mint minden tizedik kezdte tanulmányait másutt mint az erdélyi egyetemen, ezek legtöbbje is főképp Budapesten. Még ritkábban ismert az, hogy tovább tanultak-e egyebütt azok, akik diploma nélkül távoztak. Külföldről elenyésző töredékeik kerültek át Kolozsvárra, és még kevesebbről tudjuk, hogy odamentek tovább. A külföldről jövők túlnyomó része Bécsből került Kolozsvárra (56-ból 50 esetben), ami jól beleillik a korábbi tanulmányomban rajzolt képbe a bécsi orvosi kar uralkodó helyzetéről a határokon túl tanuló magyarországi orvosjelöltek képzési piacán.14 Mindez megerősíti azt a fentebbi megfigyelést, hogy az erdélyi fakultás közönsége zömmel helyi beágyazottságú volt a középiskolai háttér szerint, ami eléggé megmagyarázza, hogy miért kezdték a legtöbben helyben a tanulmányaikat. Elképzelhető, hogy a budapesti orvostanhallgatók között ugyanebben a korban kevésbé ritka a modern peregrinus, de erre a valószínű feltevésre egyelőre nincs tárgyi bizonyíték.

4. táblázat: A kolozsvári medikusok felekezete aszerint, hogy hol kezdték, esetleg folytatták-e tovább másutt a tanulmányaikat (%)

Felekezet

A tanulmányok kezdőhelye

Kolozsvár

Buda-pest

Külföld

Más*

Összesen

Másutt
tovább
tanulók %**

Római katolikus

87,9

9,5

2,2

0,4

100,0

2,2

Reformá-tus

91,7

6,3

1,2

0,8

100,0

1,7

Evangéli-kus

83,5

8,1

7,8

0,6

100,0

13,8

Zsidó

80,4

15,7

3,9

100,0

6,4

Görög katolikus

92,1

6,9

0,3

0,7

100,0

6,6

Görögke-leti***

80,6

18,1

0,9

0,5

100,0

19,1

Unitárius

96,5

3,5

100,0

Összesen

Összesen

88,5

8,6

2,3

0,4

100,0

7,3

2657

310

56

13

3061

108

* Más karon Kolozsváron vagy egyebütt.
** A Kolozsváron doktorátust nem szerzők arányában, minden bizonnyal hiányos jelzések alapján!
*** 9 örmény katolikussal együtt.

A felekezeti egyenlőtlenségek e téren valamelyest megvilágítják a jelenség kolozsvári ritkaságának árnyoldalait. Különösen kevés volt ugyanis az Erdélyen kívül tanulmányt kezdő hallgató a reformátusoknál, az unitáriusoknál, valamint a római és a görög katolikusoknál, jelentősen több viszont az evangélikusok, a zsidók és a görög ortodoxok között. Mindkét utóbbi csoport többsége, amely nem Kolozsváron indult az egyetemre (az összes zsidó diák 16%-a és az ortodoxok 18%-a), Budapesten kezdett, míg az előbbiek éppoly gyakran külföldön, mint a magyar fővárosban (8%). Ez nem meglepő a zsidókra nézve, hiszen a főváros volt az országban a legnagyobb települési központjuk (ezen belül a vagyonos, világi műveltségű és erre aspiráló középrétegeik még inkább itt központosultak), de annál érdekesebb a dominánsan román (s ritkábban szerb) görögkeletiek és az evangélikusok viszonylatában, akiknek rokon népessége zömmel erdélyi volt. A görög ortodox hallgatók ötöde-hatoda talán azért kezdett a fővárosban tanulni, hogy az ottani „kozmopolitább” légkörben (amelyet a pesti diákközönségben a nem magyar etnikai hátterűek fentebb említett túlsúlya is fémjelzett) elkerüljék az erdélyi egyetem magyar nacionalista atmoszféráját. A szász többségű evangélikusoknál is hasonlóról lehetett szó, de náluk az is könnyen érthető, hogy ezek a jórészt német ajkú orvosjelöltek gyakrabban választották a bécsi és más német nyelvű egyetemeket tanulmányaik kezdőhelyéül. Felvételünkben mellékes jelentőségű, de releváns történelmi paradoxon az a tény, hogy a prozopográfiában jelzett magyarosított nevű s többségükben zsidó hallgatónak (az összes mindössze 1,5%-a) már negyede kezdte Budapesten és további 9%-a külföldön a tanulmányait, vagyis aránylag több mint bármely más kategóriában. A névmagyarosítással kifejezett voluntarista asszimiláció legtöbbször a zsidóság és más allogén csoportok társadalmilag legmobilisabb elemeit érintette, akik még a többinél is sokkal erősebben koncentrálódtak Budapesten15, és akiknek az iskolai mobilitás terén is gyakran maximálisak voltak az igényeik, ezzel magyarázhatók a gyakori külföldi tanulmányok.

Az egyetemi adminisztráció valószínűleg megbízhatóan regisztrálta azt, hogy a prozopográfiában szereplők hány szemesztert töltöttek a fakultáson. Az 5. táblázatban közlünk erről egy (szintén csak felekezetsajátos) adatösszesítést, anélkül azonban, hogy az eredményeket közelebbről értelmezni lehetne a szemeszterszámra ható közbülső tényezők ismerete nélkül. Ezen a téren ugyanis éppúgy szerepet játszhattak a „lemorzsolódás” vagy – ellenkezőleg – a gyors helyi diplomaszerzés szokásos körülményei, mint rendkívüli történelmi hatástényezők. Ilyenek: a tanulmányok abbahagyása; átváltás más egyetemre vagy más karra, illetve a más orvosi karokon eltöltött szemeszterek száma (amelyeket Kolozsváron beszámíthattak az abszolválandó tanulmányi időbe); a tanulmányok betegség miatti felfüggesztése vagy haláleset is (ami ebben a korban egyáltalán nem volt ritka még a háborún kívüli időszakban sem); bevonulás katonai szolgálatra 1914-ben vagy utána (ami sokaknak így vagy úgy a kolozsvári tanulmányok végét jelentette); majd 1919 végén a magyar egyetem folytonosságának (és a szemeszterek általa történt regisztrációjának) megszűnése, ami – mint láttuk – a háborút megelőző és az utolsó háborús félévekben megsokszorozódott számú diák zöménél szintén tanulmányai megszakításához vezetett. Minderre nincs külön információnk, így a szemeszterek számának változásait pontosabban még a rendelkezésre álló változók szerinti bontásban (nemzetiségi vagy felekezeti háttér stb.) sem tudjuk pontosabban értékelni.

Miután az 1875-ös szabályzat 5 évben (10 szemeszterben) határozta meg a kötelező orvosi képzési időt, a magas (8 feletti) szemeszterszám arányának össze kellett függnie a megszerzett doktori diplomák arányával az érintett diáknépességben. Azonban ez az összefüggés is legfeljebb csak nagyságrendi lehetett, hiszen annak is függvénye volt, hogy az érintettek esetenként milyen gyakran jöttek át más egyetemről és ott hány szemesztert abszolváltak, valamint annak is, hogy a kötelező szemeszterszám abszolválása után milyen gyorsan tették le a végszigorlatot. Ez például a háború előtt vagy alatt végző diákoknál könnyen elhúzódhatott, illetve elmaradhatott az ismert okok miatt (halál, katonai szolgálat, az egyetemi tanulmányok felfüggesztése). A szemléltetés kedvéért mindenesetre a szemeszterszámra és a doktorátus megszerzésének rátájára vonatkozó adatokat egymás mellett közli az 5. táblázat.

5. táblázat: A kolozsvári medikusok felekezete a helyben végzett szemeszterek száma és a doktorátus megszerzésének gyakorisága szerint (%)

A) A kolozsvári egyetemi szemeszterek száma

Felekezet

1–2

3–7

8 és több

Összesen

Római katolikus

30,9

31,6

37,6

100,0

Reformá-tus

24,9

27,8

47,3

100,0

Evangéli-kus

34,6

35,5

29,9

100,0

Zsidó

33,9

23,4

42,7

100,0

Görög katolikus

28,6

24,0

47,4

100,0

Görögke-leti*

27,5

26,2

46,2

100,0

Unitárius

27,9

30,3

41,9

100,0

Összesen

Összesen

30,1

28,5

41,5

100,0

921

866

1269

3056

B) A doktorátusok számaránya** a felekezeti és a születési nemzedékcsoportokban (%)

Felekezet

Születési év

Összesen

1883 előtt

1883–1893

1893 után

Római katolikus

44,9

30,7

6,0

27,7

Református

42,7

38,1

4,0

29,4

Evangélikus

48,4

34,2

8,1

30,2

Zsidó

40,4

41,0

31,7

37,1

Görög katolikus

48,3

57,4

48,9

50,7

Görög keleti ***

47,4

66,7

63,8

61,6

Unitárius

53,8

33,3

-

36,0

Összesen

Összesen

44,7

40,5

20,9

35,3

Doktorátusok száma

428

450

194

1075

             

* 9 örmény katolikussal együtt.
** A születési nemzedékcsoporthoz és az érintett felekezethez tartozó összes diák százalékában.
*** 9 örmény katolikussal együtt.

Az 5/A táblázat jól mutatja a diákok által Kolozsváron töltött szemeszterek számának szóródását. A legalább nyolc szemesztert a fakultáson tanulók számaránya összességében meghaladja a doktorátust szerzők százalékát, de egyes felekezeti csoportokban nem. Erre további kutatásokkal lehet csak pontos magyarázatot találni. Mindenképpen szem előtt kell tartani, hogy a doktorátust helyileg meg lehetett szerezni akkor is, ha az érdekeltek bizonyos számú szemesztert másutt hallgattak. Az is fontos eredmény, amely szerint a diákok kétötödnél nem nagyobb kisebbsége járta ki az egyetemet Kolozsváron – a levéltári bejegyzéseket alapul véve –, és még kisebb részük tette le helyben a diplomához szükséges végszigorlatát. Ez utóbbi valószínűsége sokkal magasabb volt (s még a háborús években tanulóknál sem csökkent) a görög vallások híveinél, mint a többieknél. Ez a megállapítás arra mutathat, hogy a hallgatóságnak ez a zömmel a régióban beágyazott román és szerb részlege gyakrabban maradt helyben a diplomája megszerzése érdekében, semmint hogy más egyetemekre vonuljon. Ebben az eredményben benne foglaltatik a 4. táblázat utolsó oszlopán feltüntetett adatok kritikája is. Mint jeleztük, igencsak bizonytalan értékű (mert valószínűsíthetően súlyosan hiányos) a Kolozsvárról máshova távozókra vonatkozó felekezetsajátos kimutatás. A helyben diplomázók arányaiból, amely megbízhatóbb forrás terméke, inkább arra lehet következtetni, hogy az „eltávozók” között sokkal gyakrabban fordulhattak elő az „uralkodó” keresztény felekezetek tagjai és a zsidók, mint a többiek.

Pontos jelzéseink vannak a doktorátust megszerzők életkoráról is. Ezek igen szignifikánsan változnak, főképp a felekezet és a rétegháttér szerint, mint ahogy a 6. táblázat mutatja. Egyben alkalmunk adódik annak ellenőrzésére, hogy a kolozsvári doktorátus megszerzésének valószínűsége összefügg-e a társadalmi kiválasztás nagyobb „önálló” tényezőivel.

Ami a doktorátus megszerzésének adatainkból kimutatható valószínűségét illeti, semmiféle összefüggés nem tapasztalható a rétegháttér és a helyi diplomázás gyakorisága között. A legmagasabb százalékot éppen a görög vallású és a zsidó diákok alsóbb származási rétegeihez tartozók érik el felekezeti kategóriáikon belül, de viszonylag magas arányokkal szerepel itt a protestáns „polgári” (főképp kispolgári) csoport is. A legfőbb meghatározó ezen adatok szerint is elsősorban a vallás, anélkül azonban, hogy pontosabban meg tudnánk ragadni hatásmechanizmusa működésének összetevőit.

Egészen más a helyzet a doktorátus korát illetően. Ezen a téren mind a vallás, mind az osztályháttér nagy hatóerejű determinánsként jelenik meg azoknál, akik Kolozsváron diplomáztak. A felekezetek szempontjából hármas paradigmát lehet azonosítani. Legkorábban doktorálnak a zsidó orvosjelöltek, utánuk következnek az „uralkodó keresztény” csoportok tagjai, végül a legidősebb („elkésett”) diplomázók a görög vallások hívei. Ez a hármas elrendezés messzemenően megfelel a 2/A táblázaton megfigyeltnek az érettségi korára vonatkozólag és minden bizonnyal szorosan össze is függ vele. A korábban érettségizők több eséllyel szerzik meg fiatalabb életkorban a diplomájukat is, ha helyben diplomáznak. (A többiekről persze nem lehet tudni.) De erős korreláció figyelhető meg a 6. táblázatban – az érettségi idejéhez hasonlóan – a sommásan mért réteghelyzet és a diplomázó életkora között. Minél „alacsonyabb” ez, annál később diplomáznak az érintett diákok. Különösen fiatalon végzik el az egyetemet az értelmiség gyermekei, akik minden felekezeti aggregátumban (a zsidók kivételével) a legfiatalabban nyerik el végbizonyítványukat. A zsidó kivétel itt annak tudható be, hogy a köztisztviselői karhoz tartozó kevés érintett – ha az aggregátum gazdaságilag nem legprivilegizáltabb részlege is – mindenképpen azt az asszimilált művelt középosztályi kultúrideált testesíti meg, amelyben a tanulmányok „rendes időben” való elvégzése kötelező elvárás. Így a zsidó „alsó” rétegekből jövő doktorálók között feleannyian sem végzik el tanulmányaikat 24 évesen vagy ennél korábban, mint a zsidó köztisztviselő apák érintett fiai. Ugyanez a doktoráló kategória azonban a zsidó „alsó” osztályokhoz tartozóknál két és félszer gyakoribb, mint a görög rítusúak „alsó” társadalmi kategóriájú jelöltjeinél.

6. táblázat: A kolozsvári doktoráló medikusok átlagos életkora és a diploma megszerzésének valószínűsége összevont felekezeti és társadalmi rétegkategóriák szerint (%)

Felekezet és réteghely-zet

Doktorá-tusok szám-aránya*

Doktoráló kora kerek években**

24 éves és alatta

25–26 éves

27 és több éves

Együtt

Római katolikus

Alsó

20,0

41,6

33,3

25,0

100,0

Polgár

26,7

42,6

25,5

31,9

100,0

Értelmiség

35,7

47,9

22,5

29,6

100,0

Közhivatal

26,1

44,6

29,2

26,2

100,0

Protestáns

Alsó

31,9

29,0

44,7

26,3

100,0

Polgár

33,9

38,1

38,2

23,7

100,0

Értelmiség

29,9

44,5

31,9

23,6

100,0

Közhivatal

29,9

42,4

37,3

20,3

100,0

Görög rítusú

Alsó

59,2

12,6

42,3

45,1

100,0

Polgár

50,8

19,4

35,5

45,2

100,0

Értelmiség

48,8

40,0

25,0

35,0

100,0

Közhivatal

58,0

30,1

33,6

36,2

100,0

Zsidó

Alsó

41,3

31,6

26,3

42,1

100,0

Polgár

37,4

40,1

27,3

32,6

100,0

Értelmiség

38,4

51,1

34,9

14,0

100,0

Közhivatal

32,2

68,4

21,1

10,5

100,0

Összesen

Összesen

36,2

37,8

32,6

29,6

100,0

* Az egyes kategóriákhoz tartozó összes beiratkozott diák százalékában.
** A számítások alapja a doktorátus megszerzésének életkora kerekített években a születés és a doktorálás évszáma közötti különbség alapján.

Az ösztöndíjak vagy a támogatott tanulmányi mobilitás rendszere

A tanulmányi körülményekre vonatkozóan még egy fontos mutatóval rendelkezünk. Ez az ösztöndíjak gyakorisága és jellege. Mint a bevezetőben már volt szó erről, Kolozsváron Budapesthez képest egyáltalán nem ritkán kaptak ösztöndíjat a hallgatók. Ez része lehetett az új egyetem benépesítésére indított kormányprogramnak, de természetesen másfajta magánjellegű, alapítványi és közösségi (egyházi stb.) kezdeményezések is hozzájárultak az erdélyi orvosi karra telepített ösztöndíjak szaporodásához. Nem lehet kizárni, hogy ezenkívül is léteztek magán- vagy közösségi támogatást élvező hallgatók (például a gazdag polgárság, az arisztokrácia vagy egyházi gyülekezetek révén), akik ezt nem jelentették be. A levéltári forrásokból ismert ösztöndíjak megoszlása a diáknépességben mindenesetre igen erős egyenlőtlenségeket mutat a fontosabb társadalmi háttérváltozók szerint.

7. táblázat adatai között mindenekelőtt az ösztöndíjak tulajdonképpeni ritkaságára kell felfigyelnünk, hiszen átlagosan mindössze minden hatodik diák számíthatott anyagi támogatásra a tanulmányaihoz. Ráadásul az idővel ez is egyre ritkult. Míg az első diáknemzedékek közel negyede ösztöndíjas volt – ez megfelelt a kezdeti „benépesítési politiká­­nak” –, a század első évtizedében a fakultásra kerülők csupán ötödének jutott formális pénzügyi segítség, és a háború előtti és alatti felduzzadt (s csak átmenetileg megcsappant) tömegű hallgatóság közül már pusztán minden huszadik részesült ilyenben. (Az ilyen összefüggések értelmezésénél azonban nem lehet kizárni azt, hogy a ténylegesen kiadott ösztöndíjak egy részét egyszerűen nem regisztrálták irattárban, így nem tudunk ezekről.)

De a főbb eltérések a valláscsoportok között észlelhetők, és az így korán kialakult egyenlőtlenségek szerkezete mind az ösztöndíjak megszerzésének esélyeit, mind ezek jellegét illetően az időben alig változott.

Az esélyek terén ismét hármas paradigmát találunk. Messze a leggyakrabban kaptak ösztöndíjat a görög rítusú vallásokhoz tartozó diákok, közöttük is elsősorban a román etnikai hátterűek (itt táblázatosan nem közölt eredmények szerint) és az ortodoxok. A román görögkeleti vallású hallgatóknak mintegy fele (49,4%-a) volt ösztöndíjas, míg a többi ortodoxnak „csak” 27%-a, az unitárius román hátterűeknek összesen 34%-a, a többi görög katolikusnak „csak” 23%-a. Ennek nyilvánvaló oka, hogy az alapítványok nagy része a román nemzetiségű értelmiség támogatását tűzte ki célul, és többen preferenciálisan az erdélyi román érettségizettek számára legkönnyebben elérhető kolozsvári egyetemre küldtek diákokat.16 A híres Gojdu Alapítvány által támogatott diákok több mint negyede is a kolozsvári egyetemre iratkozott be.17 Azt lehet tehát mondani, hogy a görög egyházak tagjai a fakultáson kiemelt gyakorisággal nyertek támogatást. Ez a tétel természetesen többszörösen is megfordítható vagy átfogalmazható. A görög egyházakból származó érettségizettek jó része csak akkor tudott beiratkozni az erdélyi orvosi karra, ha külső anyagi támogatást nyert; az érintetteket csak ilyen előny fejében lehetett rábírni arra, hogy a kolozsvári fakultáson folytassanak tanulmányokat; vagy az érdekeltek csak megfelelő (s hasonló értékű) támogatás ellenében voltak készek az orvosira „átváltani” más tanulmányi ágakról (például a papiról), ahol eleve biztosítva lett volna számukra az ösztöndíj. A pontos motivációs összefüggéseket csak részletesebb kutatásokkal lehet tisztázni.

7. táblázat: A kolozsvári medikusok felekezete az ösztöndíjak jellege és gyakorisága szerint (%)

A) Az ösztöndíjak jellege

Fele-kezet

Álla-mi

Na- szódi

Ro-mán

Kato-na-orvosi

Ma-gyar más

Né-met – más

Szám sze-rint

Me-gosz- lás

Ösz-tön- díja-sok*

Római katoli-kus

26,7

3,6

1,8

29,6

41,7

35,0

114

23,1

14,5

Re-for-mátus

37,6

3,6

2,7

27,0

15,3

5,0

97

19,7

14,8

Evan-gélikus

8,9

3,6

18,2

5,6

20,0

47

9,5

13,1

Zsidó

16,8

3,6

4,4

2,8

15,0

30

6,1

4,7

Görög kato-likus

3,0

78,6

20,4

11,9

29,2

15,0

91

18,5

29,9

Gö-rögke-leti**

2,0

7,1

75,2

5,0

4,2

5,0

98

19,9

45,4

Unitá-rius

5,0

3,8

1,4

5,0

13

2,6

15,1

Összesen

Össz-esen

100,0

100,0

100,0

100,0

100,0

100,0

100,0

100,0

16,1

Ösz-töndí-jak száma

101

28

113

159

72

20

493

   

%

20,5

5,7

22,9

32,3

14,6

4,1

100,0

   

* A megfelelő kategóriákhoz tartozó összes beiratkozott százalékában.
** 9 örmény katolikussal együtt.

B) Az ösztöndíjak gyakorisága nemzedéki csoportok szerint (%)

Felekezet

Születési év

1883 előtt

1883–1893

1893 után

Összesen

Római katolikus

9,3

17,4

5,6

14,5

Református

17,1

22,2

7,1

14,8

Evangélikus

19,1

15,7

13,1

Zsidó

8,4

6,0

0,8

4,7

Görög katolikus

52,6

21,3

10,0

29,9

Görögkeleti*

67,6

55,0

18,8

45,4

Unitárius

27,5

17,4

3,1

15,1

Összesen

Összesen

23,0

19,6

5,4

16,1

Ösztöndíjak nyers száma

221

218

52

491

* 9 örmény katolikussal együtt.

Mindenesetre a görög vallások hívei két-háromszor gyakrabban jutottak ösztöndíjhoz, mint a többi keresztények, akiknek dotációs rátája 10 és 15% között ingadozott. Az „uralkodó keresztények” támogatottsági esélyei között azonban már kicsik a „belső” különbségek etnikai hátterük szerint, bár ezek nem hiányoznak teljesen. Viszonylag leggyakrabban nyertek anyagi segítséget a magyar (15%) és a német hátterűek (14%), akik persze úgyis ezeknek a felekezeti aggregátumoknak a többségét alkották.

Végül a zsidó hallgatók messze a legritkábban kaptak nyilvános forrásból segítséget a tanulmányaikhoz. Ezt a tényt azonban hiba lenne egyszerűen és általánosságban valamiféle zsidóellenes diszkriminációnak tulajdonítani, bár egyes ösztöndíjak megítélésénél nem zárhatjuk ki esetenként ezt a lehetőséget sem. Nem szabad figyelmen kívül hagyni ugyanis, hogy a korabeli nem állami – azaz többségében felekezeti és etnikai szempontból sem semleges – dotációk nagy része bizonyos célnépességnek volt szánva. Az egyházi ösztöndíjak általában a saját felekezet tagjainak, illetve néha – éppen a zsidó vagy más vagyonos rétegek univerzalista ideológiai töltésű asszimilációs stratégiája keretében – kifejezetten a saját és más vallású diákoknak jutottak, amit az alapítók legtöbbször expressis verbis kiemeltek adományleveleikben. Például a Gojdu-féle ösztöndíjakat elsősorban erdélyi görögkeleti vallású diákoknak szánták.18 A zsidó diákok ritka támogatása inkább úgy értelmezhető, hogy ez a többinél jóval „polgáribb” hátterű egyetemi polgárság kevésbé is igényelte az ösztöndíjakat, vagy mert vagyonosabb volt, vagy/és azért is, mert a zsidó családok gazdasági háztartásában az iskolai befektetéseknek s általában a leszármazottak jövőjébe való befektetésnek különösen nagy szerepe volt. Az orvosi tanulmányok a minden szempontból legelőnyösebbnek tekintett értelmiségi átrétegeződési területnek számítottak, egyaránt megfeleltek a legmodernebb és a leghagyományosabb zsidó kis- vagy középpolgárság által fiaiknak szánt jövőtervnek, ezért a családok gyakran minden áldozatot vállaltak megvalósításáért még akkor is, ha az érintettek nem tartoztak a diákság krémjéhez.19

Egyébként az ösztöndíjak különböző fajtáinak elosztásánál pontosabban lehet értékelni az egyes dotációk etnikai-felekezeti megkötöttségét. Az állami ösztöndíjakat oktrojálták láthatólag a legkiegyensúlyozottabban, bár ezekből a „magyar” vallások hívei (reformátusok és unitáriusok) bőven a diáknépességben elfoglalt arányaik feletti mértékben részesültek, és a görög rítusúak sokkal ritkábban, de jutott belőlük elég sok zsidóknak is, majdnem a diákságban lévő részarányuk szintjén. A kevés német nevű alapító ösztöndíjából, amelyet inkább katolikusok és evangélikusok nyertek el, zsidó diákok szintén viszonylag arányosan részesültek. A magyar nevű alapítványoktól származóknál már markáns részrehajlást lehet tapasztalni a római és görög katolikusok és a reformátusok irányában. Ilyen zsidóknak vagy görög ortodoxoknak csak kivételesen jutott. Végül a naszódi (volt határőrvidéki) görög katolikus alapítvány kedvezettjei (valamint a balázsfalvai, lugosi stb. szintén unitárius alapítványoké) majdnem kizárólag (több mint háromnegyedrészben) saját vallásúak voltak, a sokfajta többi román alapítványé (köztük a legfontosabbak a nagyszebeni ortodox egyházéi és a Gojdu-féle) hasonlóan magas arányban ortodoxok.20A görög rítusú diákoknak szánt ösztöndíjak elég nagy száma (az összes 29%-a) talán kedvezőtlenül érinthette a román vagy szerb kérvényezők elbírálását az állami és más magyar és német alapítványok dotációinak megítélésénél. Ez kevésbé játszhatott szerepet az összes közel harmadát kitevő katonaorvosi ösztöndíj szétosztásánál. Itt azonban valószínűleg a kérvényezők megoszlása mutatott fel felekezeti egyenlőtlenségeket a magyar és a nemzetállammal (s ennek hadseregével) azonosuló nem magyar miliők javára. Románok vagy szerbek alig, de még zsidó diákok is csak elég ritkán szándékoztak a honvédségi pályán keresni a boldogulásukat. Az előbbiek bizonnyal elsősorban politikai meggondolásból, a magyar állam apparátusától való elhatárolódás szándékától vezetve. Az utóbbiak inkább azért, mert szokásrendjüktől, történelmi tapasztalataiktól idegen volt a katonáskodás, szemben a szabadpiaci pályával, amelyen mindig is nagy számban működtek zsidó orvosok.

Az ösztöndíjak szétosztásának másféle, rejtett szociológiai dimenzióira vet fényt utolsó táblázatunk. Ezek ismét csak arra mutatnak rá, hogy az iskolai és társadalmi kiválasztási folyamatok legeslegvégén is – amelyek egy fiatalkorú népesség parányi töredékét ebben a korban az érettségihez és az egyetemi tanulmányok küszöbéig eljuttatta – még mindig működtek a legalapvetőbb származási, családi, környezeti meghatározók hatásmechanizmusai. A jelen összefüggésben, az ösztöndíjak megszerzésének, illetve szétosztásának feltételeit illetően, persze a háttér-meghatározóknak találkozniuk kellett az ösztöndíjat megítélő intézmények gyakran kifejezetten politikai preferenciákon alapuló szelekciós gyakorlatával. Más szóval ösztöndíjat nem (csak és nem feltétlenül) az kapott, akinek anyagilag szüksége volt erre, és aki ilyenről tudott, ezért ilyet kért, hanem az, akinek nemzetiségi vagy osztályprofilja megfelelt az intézmények nemegyszer az alapító okiratokban is rögzített elvárásainak.

Ha elmélyedünk a 8. táblázat részleteiben, jól láthatunk kétfajta fontos összefüggést az ösztöndíjak megítélésének erősen „osztályfüggő” jellegéről és a támogatási rendszer három itteni típusának eltérő elosztási rendszeréről. A táblázat utolsó oszlopának százalékai a különböző felekezeti és rétegkategóriákhoz tartozó diákok ösztöndíjjal való ellátottságának általános gyakoriságát fejezik ki. Ezek megerősítik a fentebbi megállapításokat az elosztás felekezetsajátos egyenlőtlenségeiről, de kiviláglanak a társadalmi eredetből fakadó egyenlőtlenségek is. Minden felekezeti aggregátumban az „alsó” rétegek és a köztisztviselők (közöttük a papok és a tanítók) gyerekei jutottak a legtöbb eséllyel ösztöndíjhoz. A szabály alól az amúgy is elenyésző arányú zsidó ösztöndíjasok képeztek részleges kivételt, amennyiben náluk csak a kisszámú köztisztviselő fiai nyertek a többinél majdnem feleolyan ritkán támogatást. A réteg szerinti arányeltérések mindenesetre majdnem olyan drasztikusak, mint a felekezetek közöttiek. Mind a katolikus, mind a görög rítusú „polgári” hátterű medikusok kevesebb mint fele arányban élveztek támogatást, mint „alsó” osztálybeli vagy köztisztviselői hátterű hittársaik. A szabadértelmiségi eredetűek is feltűnően ritkán, de a „polgároknál” azért valamivel gyakrabban voltak a kedvezményezettek között. Ha az „alsó” rétegek érettségizettjeinek ellátása szociális szempontból lehetett indokolt („vagyontalanság”,„szegénység” miatt), a tisztviselők leszármazottainak viszonylagosan privilegizált kezelése már a középosztályi kapcsolatháló működésére utal (hiszen az alapítványok intézőbizottságaiban is „hivatalnokok”, nemegyszer egyenesen köztisztviselők – papok, tanárok, bírák – ültek). Továbbá arra is mutat, hogy egyes alapítványok kifejezetten ennek a tisztviselő rétegnek (például a papok vagy tanítók gyermekeinek) tartották fenn a támogatásaikat.

8. táblázat: A kolozsvári ösztöndíjas medikusok arányai szüleik foglalkozása és felekezetük összevont kategóriái szerint (%)

Felekezet és réteghely-zet

Ösztöndíjfajták

Összes hallgató

Ösztöndíjasdiákok***

Általános*

Román**

Katona-orvosi

Római katolikus

Alsó

4,5

-

2,7

2,2

20,0

Polgár

5,1

-

3,4

6,5

8,0

Értelmiség

8,5

0,8

7,5

7,3

13,6

Közhivatal

14,8

1,5

13,0

10,4

18,9

Protestáns

Alsó

5,1

-

8,2

4,4

17,6

Polgár

9,1

0,8

8,9

8,3

13,3

Értelmiség

6,3

-

11,0

8,9

11,2

Közhivatal

16,5

3,1

23,3

14,6

17,0

Görög rítusú

Alsó

1,1

36,6

2,1

4,4

44,2

Polgár

1,7

5,3

2,1

2,2

21,3

Értelmiség

2,8

5,3

6,1

1,5

29,3

Közhivatal

12,5

45,8

13,7

9,5

39,7

Zsidó

Alsó

1,1

-

-

1,7

4,3

Polgár

5,7

0,8

3,4

13,0

4,5

Értelmiség

2,2

-

0,7

4,1

4,5

Közhivatal

2,8

-

-

2,2

8,5

Összesen

Összesen

100,0

100,0

100,0

100,0

16,7

176

131

146

2712

 

* Az egyes felekezeti és rétegkategóriákon belül.
** Állami, német és magyar nevű alapítások.
*** A naszódi görög katolikus és más görögkeleti és katolikus román alapítványok.

Ezek a különbségek maguk is erősen változtak ösztöndíjtípusok szerint. A 8. táblázat három ösztöndíj-kategóriájának megoszlását a diákoknak a negyedik oszlopban jelzett összmegoszlásával összevetve lehet értékelni. Ha az összehasonlításban az ösztöndíjasok ritkábbak, mint az összes diák között, az érintett társadalmi kategória alulképviseltségéről, ellenkező esetben felülképviseltségéről van szó.

A nem román „általános” (azaz magyar vagy német nevűek által alapított) ösztöndíjak kezdeményezettjei között az „alsó” rétegek csak a katolikusoknál és a protestánsoknál vannak kissé felülképviselve, a köztisztviselők gyermekei viszont mindenütt. Ez még a zsidó és a görög rítusú hallgatókra is érvényes, akik az ilyen típusú ösztöndíjakban általában ritkán részesültek. Úgy tűnik tehát, hogy itt az ösztöndíjak megítélésének legfontosabb rendezőelve a középosztályi nexusok és osztályszolidaritás volt. Ezt a gyakorlatot az állami szervek is támogatták, nemegyszer arra hivatkozva, hogy a köztisztviselőket (különösen alacsony szinten – pl. a tanítókat) nem fizetik képzettségüknek, értelmiségi hivatásuknak és középosztályi státusuknak megfelelően. A gyerekeiknek adományozott ösztöndíj így valóságos kiegészítő juttatásnak volt felfogható, amely „kijárt” az érdekelteknek, nem beszélve arról, hogy a magyar nemzetállam hivatalnokainak támogatása a „nemzetfenntartó” elemek erősítését is szolgálta. (Ez persze a görög egyházaknak a táblázatban ebbe a hivatalnokkategóriába sorolt papjaira nemigen vonatkozott.)

A katonaorvosi ösztöndíjak megítélése kissé hasonlóképpen történt, azzal az eltéréssel, hogy ezek megszerzésénél a keresztény felekezetekben a szabadértelmiségi, sőt a protestánsoknál és a görög felekezetűeknél még a „polgári” hátterű diákok is valamelyest túl voltak képviselve.

Végül a román ösztöndíjakon a 8. táblázat szerint is a görög unitárius és ortodox hallgatóság osztozott, mégpedig úgy, hogy ezeknek minden társadalmi rétege túl volt képviselve: legerősebben (kilencszeresen) az „alsóbb” kategória, legszerényebben (alig két és félszeresen) a „polgári” eredetű diákok.

* * *

Elemzéseink egyértelmű s fontos tanulsága csak megerősíteni tudja azt a belátást, hogy a honi értelmiség történelmi kialakulásának legfontosabb meghatározói között nem lehet elhanyagolni – mint ahogy ezt történetírásunk a legutóbbi időkig messzemenően gyakorolta – a vallási és az etnikai eredet vagy háttér tényezőit. Az persze jogos (de másutt tárgyalandó) módszertani aggályokat vethet fel, hogy ezek a tényezők mennyire objektiválhatók az itt használt empirikus jelzésekkel (a családnév nemzeti jellege mint a nemzetiségi háttér mutatója, vagy az anyakönyvi felekezet a vallásosságra vonatkozó adatok és az esetleges vallásváltások ismerete nélkül). Az is kérdéses lehet, hogy mennyire ‘függetlenek' ezek a statisztikai változók, azaz mennyire határolhatók el a regionális eredet (pl. a ‘törzsökösség', a helyi társadalmi beágyazottság és kapcsolatháló), a család gazdasági-társadalmi helyzete (apa foglalkozása, vagyon, nemesi státus), valamint a szintén családilag felhalmozott (vagy hiányolt) műveltségi tőke hatástényezőitől. Mindezekre a kérdésekre további kutatásokban kell keresni a választ.