Olvasási idő: 
13 perc

Portrévázlat egy disszertánsról

Aki kicsit is ismeri a magyar neveléstudomány történetét, tudja, hogy az empirikus pedagógiai kutatásnak, a nevelésszociológiának nem voltak igazi hagyományai Magyarországon. A Budapesti Pedagógiai Szemináriumban ugyan volt néhány elvetélt kísérlet arra, hogy az alapvetően nevelésfilozófiai, neveléselméleti tudomány mellett megjelenjen a pedagógiai valóság elemzése, az empíriára alapozott neveléstan kidolgozása. Igazi empirikus kutatási eredmények azonban csak a fejlődés- és neveléslélektan terén, Nagy László és munkatársainak jóvoltából születtek, elsősorban a gyermeki érdeklődés lélektanának kutatásában. A gyermektanulmányi mozgalom messze elkerülte a hivatalos egyetemi katedrákat. A pedagógia mindennapi valóságának tudatos feltárásával és gyakorlatba történő visszacsatolásával a hazai neveléstudomány sokáig adós maradt.

1945–1949 között Mérei Ferenc vezetésével az Országos Neveléstudományi Intézetben, illetve a legendás Pedagógiai Főiskolán a reformpedagógia, a Piaget-iskola és a francia iskolaszociológia hagyományaira épülő, empirikus neveléstudományi műhely megteremtésén dolgoztak. Mérei szerint a modern tankönyvek készítésekor a gyermekvilág, az osztálytermi folyamatok, a gyerekek személyiségében lejátszódó változások sajátosságait kell alapul venni. El is indult néhány kisebb vizsgálat, amely a gyermektanulmány módszereivel próbálta feltérképezni a gyermekek érdeklődésének, erkölcsi fogalmainak jellemzőit, de a pedagógiai tudományok helyzetével foglalkozó 1949-es MDP-határozat elsöpörte ezeket a kutatásokat az ONI-val és Méreivel együtt. A pedagógiai valóság, a gyermeki fejlődés empirikus módszerekkel történő kutatása egy-másfél évtizedre teljesen eltűnt a magyar neveléstudományból. Mint ahogy abbamaradt a jelentős hagyományokkal rendelkező magyar pszichológiai kutatás, és megszűntek a Szalay Sándor nevével fémjelzett társadalomtudományi-szociológiai kutatás egyetemi és akadémiai műhelyei is.

A Rákosi-korszak diktatúrája nem akart, de nem is mert szembenézni a társadalom, a valóság, többek között az iskola tényeivel, a nevelési folyamat valóságos történéseivel. Egy voluntarista ideológiai szemlélet jegyében a politikai vezetés a valóságot olyannak akarta látni és főleg láttatni, mint amilyennek népünk bölcs vezérei „megálmodták”. A politika minden empirikus társadalomtudományt burzsoá áltudománynak minősített. A hatalom azért tartotta szükségtelennek például a Mérei-féle reformpedagógiai alapokon fejlődő magyar gyermektanulmányi kutatások folytatását, mert úgy vélte: értelmetlen tovább kutatni a gyerekek erkölcsi fogalmainak fejlődését, világképének tartalmát, hiszen az nem lehet más, mint amit a párt erkölcsi-világnézeti nevelési célokkal foglalkozó állásfoglalásai előírnak a pedagógusok számára. A hatalom egyik legnagyobb önbecsapása volt, hogy megpróbálta elhitetni önmagával azt, hogy a valóság, a gyermeki személyiség, a közösségek működése pontosan leképezi az élettől elszakadt ideológiai tételeket.

Ez a szemlélet évtizedekre visszavetette mindazokat a tudományokat, amelyek tárgya a valóság tényleges folyamatainak, az abban működő törvényszerűségeknek a leírása. 1956-ot követően – sokszor ellentmondásosan ugyan – felmerült az igény arra, hogy a társadalomtudományok az egyes társadalmi alrendszerekben lejátszódó történésekről pontosabb, egzaktabb képet adjanak, mint amilyet a szépirodalom, a szociográfia és a dokumentumfilm nyújtott, de az ideológiai-politikai és tegyük hozzá: szaktudományi-metodológiai feltételek csak a hatvanas évek végén tették lehetővé, hogy megindulhassanak az empirikus adatokra alapozott kutatások a társadalomban végbemenő történések, működési mechanizmusok feltárására.

A neveléstudomány különösen hátrányos helyzetben volt e téren, mivel talán a pedagógiában maradtak meg a legtovább annak a voluntarista, az ideológiai tételeket a nevelésbe közvetlenül bevivő szemléletmódnak a maradványai, amelyek valóságidegenségét pontosan érezték a pedagógusok és a szülők. A nevelési folyamatban működő hatásmechanizmusok empirikus megragadása különösen idegen volt a hatvanas-hetvenes évek oktatáspolitikájától és a neveléstudományi kutatóktól egyaránt.

Persze akadt néhány modern szemléletű kutató, aki a sötét ötvenes években is megpróbált lépést tartani a modern európai és amerikai neveléstudománnyal, és sokszor ügyes fondorlatokkal próbálta megszerezni a szellemi vasfüggönyön át beszivárgó könyveket, folyóiratokat. E kevesek egyike volt Majzik Lászlóné,akinek nyelvtudásáról, nemzetközi szakirodalmi tájékozottságáról már az ötvenes években legendák keringtek. 1956 végén, 1957 elején, amikor a forradalom leverése után meglehetősen zavaros állapotok uralkodtak akkori munkahelyén, a Szalay utcai minisztériumi irodaház hatodik emeletén lévő Pedagógiai Tudományos Intézetben, és az ott dolgozó kutatók szekértáborokba szerveződve vitatták az eseményeket, ő fűtetlen dolgozószobájában, prémgalléros télikabátjában ülve napi nyolc órán át egy éppen frissen szerzett, a gyermeki világkép kutatásáról szóló Piaget-kötetet fordított. (A közel ötven éve készült nyersfordítást tartalmazó kézírásos irkafüzet máig megvan szerkesztőségünkben őrzött hagyatékában. A fordításhoz írott apró betűs jegyzeteiben olvasható, hogy a Piaget által alkalmazott módszerrel vizsgálni lehetne az erkölcsi, világnézeti nevelés eredményességét, hatékonyságát.)

A hatvanas évek elején Majzik Lászlóné érdeklődése egyre inkább a nevelés eredményességének, hatékonyságának egzakt, empirikus módszerekkel történő vizsgálata felé fordult. Ebben több tényező együttes hatásának is szerepe volt. 1945-től 1952-ig, a Pedagógiai Tudományos Intézet megalakulásáig, a Budapesti Pedagógiai Főiskolán tanított, és közben dolgozott a Fővárosi Pedagógiai Szemináriumban és az ONI-ban is. Mindhárom intézmény vezetésében jelentős szerepet töltött be Mérei Ferenc, aki a maga köré szervezett pedagógiai-pszichológiai műhelyben – amint utaltunk rá – kezdettől fogva szorgalmazta a nevelési folyamat valóságos történéseinek empirikus megismerését, a gyermektanulmány e téren született eredményeinek átvételét, hazai alkalmazását, ami mindenképp hatással volt Majzik Lászlóné szakmai érdeklődésének alakulására. Széles szakirodalmi tájékozódása ugyancsak a nevelési eredményvizsgálatok felé fordította figyelmét, és ennek köszönhetően nemcsak ő maga ismerkedhetett meg az ötvenes, még inkább a hatvanas-hetvenes évek nyugat-európai pedagógiai, pszichológiai, szociálpszichológiai, sőt nevelésszociológiai irodalmával, e terület kutatási irányaival, tudományos felismeréseivel, hanem cikkein keresztül azok az érdeklődő kutatók, oktatók is, akik a korszak nyelvoktatási politikájából adódóan nem igazán rendelkeztek a nemzetközi tájékozódáshoz szükséges nyelvtudással. Szinte megjelenésükkel egy időben olvasta a korszak legfontosabb – a magatartás, az erkölcsi gondolkodás, a motiváció alakulásának elméleti hátterét alkotó – műveit. Jegyzetei között olyan szerzők könyveinek rövid kivonatai találhatóak, mint az iskolaszociológus Weiss, a csoportszerkezettel is sokat foglalkozó Moreno, az attitűdkutató Allport, és sorolhatnánk tovább azokat a szerzőket, akiknek műveit eredeti nyelven, a hazai megjelenést megelőzően olvasta, jegyzetelte ki az OPKM-ben. Ezekről az olvasmányairól számos recenzió, összefoglaló jelent meg aPedagógiai Szemlében és a Köznevelésben. Ez a széles nemzetközi, interdiszciplináris orientáció nagyban hozzájárult ahhoz, hogy felismerje: a nevelési folyamat eredményességét, hatékonyságát ugyanúgy lehet és kell is mérni, mint a tanítás eredményességét, a tudásszintet, a tanulási teljesítményeket.

A nevelési eredményvizsgálat talán az egyik első olyan kezdeményezés volt a hazai neveléstudományban, amely egyszerre adott lehetőséget arra, hogy a kidolgozott eszközrendszerrel az oktatáspolitika, a pedagógiai szakma egzakt képet kaphasson a kialakított nevelési célrendszer tényleges megvalósulásáról, s egyidejűleg a pedagógus, az iskolavezetés is megmérhesse saját nevelési tevékenységének a hatékonyságát. A nevelési eredményvizsgálat több mint három évtizeddel ezelőtt kidolgozott módszere sok elemében a mai legmodernebb értékelési, mérési metodikai törekvéseket idézi. A 2001-ben elindult kompetenciamérések nagyjából ugyanarra az eredménymérési, hatékonyságelemzési filozófiára épülnek, mint a Majzik Lászlóné által megtervezett nevelési eredményvizsgálati rendszer. Azaz egyszerre szolgálták a mindennapi pedagógiai valóság empirikus feltárását és az intézményi önértékelést, azt, hogy a pedagógus, az intézmény maga elemezze a nevelési tervben kitűzött célok megvalósulásának mértékét.

Majzik Lászlóné a hatvanas-hetvenes évek fordulóján a nevelési eredményvizsgálat módszerének kidolgozásával nemcsak egy vizsgálati módszert alkotott meg, hanem jelentős szemléleti fordulatot indított el a hazai neveléstudományban és ezzel együtt a pedagógiai gyakorlatban. A hazai pedagógiában ugyanis korábban alig vagy egyáltalában nem volt törekvés a nevelési folyamat történéseinek, a tanulók személyiségében, a közösségszerkezetben, a magatartást meghatározó ösztönzőrendszerben lejátszódó folyamatok egzakt megragadására. Az említett pedagógiai dimenziókban lejátszódó változások elemzésében a pedagógus szinte kizárólag intuícióira, megérzéseire, spontán tapasztalataira támaszkodott. Szinte fel sem merült, hogy a társadalomtudományokban, különösen a szociálpszichológiában és a szociológiában alkalmazott empirikus kutatási-mérési technikák megfelelő transzformációval, adaptálással alkalmazhatóak a nevelési folyamatban végbemenő történések mérésére, vizsgálatára, elemzésére.

S mindehhez tegyük hozzá, hogy mind a mai napig viszonylag kevés azoknak az intézményeknek, pedagógusközösségeknek a száma, ahol az intézményi értékelésben a maga teljességében jelenik meg a neveltségi szint változását követő egzakt-empirikus szemléletű, tudatos mérés-értékelés, amelyet ez a mindig igényességre törekvő kutató kidolgozott. A hazai pedagógiai gondolkodásban a minőségfejlesztés-minőségbiztosítás volt talán az a momentum, amely szélesebb körben elindította a nevelési eredmények mérésének-értékelésének az igényét, annak a tudatos pedagógiai szemléletnek a terjedését, amely Majzik Lászlóné koncepciójában a hetvenes évek elején megjelent. Ez a koncepció éppen napjainkban, a pedagógiai hozzáadott érték mérésével kapcsolatban nyerheti/nyerhetné el igazi értelmét, jóllehet a hozzáadott értéket még ma is elsődlegesen a kognitív kompetenciák fejlődésének, fejlesztésének területére szűkítik, pedig a nevelési hatások, a magatartási, személyiségfejlődési jellemzők, a beállítódásokban, attitűdökben bekövetkező változások az intézményi hatékonyságnak legalább olyan fontos indikátorai, mint a kognitív kompetenciák terén elért változások.

Az alábbiakban közölt – eddig még csak kéziratban meglévő – írás Majzik Lászlóné 1989-ben megvédett kanditátusi téziseinek részlete. Majzikné ekkor töltötte be 77. életévét. A Tudományos Minősítő Bizottság történetében aligha volt idősebb disszertáns nála. Az élet úgy hozta, hogy korábban „nem volt ideje” arra az összegző munkára, amely a tudományos élet írott és íratlan szabályai szerint elengedhetetlen a kandidátusi fokozat megszerzéséhez. Az élete ugyanis nem tudományos eredményeinek a rendszerezésével, hanem alázatos „aprómunkával”, a Pedagógiai Szemle szerkesztésével, a neveléstudomány nemzetközi történéseinek figyelemmel kísérésével és hazai terjesztésével, megannyi angol, francia és német pedagógiai, pszichológiai, társadalomtudományi mű ismertetésével telt el. Aztán mégis rászánta magát életműve egy darabjának tézisekben történő összegzésére. Közvetlen kollégái, akik ismertük igényességét, szorgalmát s rendkívüli tájékozottságát, meglepődtünk azon az igyekezeten, izgatottságon, amellyel tézisein dolgozott s készült a kandidátusi védésre.

Többször leírtam, hogy Majzik Lászlóné még azon kevesek közé tartozott, akik minden tevékenységükben a tökéletességre törekedtek, akik – impozáns felkészültségük ellenére – sohasem építettek a rutinra. Máig őrzi emlékezetem azt a 15 évvel ezelőtti májusi délelőttöt, a kandidátusi tézisek védésének ceremóniáját, amelyen egy 77 éves disszertáns lenyűgöző szellemi eleganciával válaszol az opponensi kérdésekre. S nemcsak válaszainak szellemessége, gondolatainak összerendezettsége volt lenyűgöző, hanem külső megjelenése is. Elegáns volt sötétkék apró mintás selyemruhája éppúgy, mint elmaradhatatlan kínai legyezőjét tartó kezének mozgása. Szemei, mimikája, gesztusai egy önmaga értékeivel tisztában lévő, nagy formátumú személyiséget sejtettek a zsúfolásig megtelt teremben ülő barátok, érdeklődők számára, egy olyan embert, akinek egész élete az iskola, a nevelés valóságában gyökerezett, s aki – minden látszólagos szorongás ellenére – a tudás, a felkészültség, az igényesség fölényével tekintett ránk és már akkor is teljes életművére.

Pedig még tíz teljes év állt előtte, további fontos tanulmányok és könyvrecenziók sokaságával, amelyet folyóiratunk megjelent számai őriznek.