Olvasási idő: 
30 perc

Régi-új olvasótábor tudoroknak

Az olvasásszociológus szerző immár több mint negyedszázada szervezi azokat a nyári olvasótáborokat, amelyekben a fogyasztásközpontú világ alternatívájaként értékes kultúrát, fantáziát, kezeket, lelket egyaránt megmozgató értelmes programok sorát kínálja a zömében hátrányos helyzetű fiatalok számára. A tábor valójában érdekes pedagógiai kísérlet, amelyben hátrányos helyzetű és jól szituált gyerekek interakciói segítik a gazdagodás, a feltöltődés folyamatát.

Régi-új olvasótábor Bakonyoszlopon

Van-e ma aktualitása, esélye, lehetősége, szükségessége az olvasótáboroknak, amikor már lehetőség van mindenféle alternatív pedagógiára, misszióra, táborra, valamint cserkészkedésre, indiánosdira, népfőiskolára, sámánkodásra és lelkigyakorlatra. Úgy vélem, ma talán – amikor sokféle pszichotréning és lelki masszázs, valamint a dianetika, a pozitív gondolkodás és az agykontroll kínálja magát az önmagukat kigyógyítani és/vagy kiteljesíteni akaróknak – még inkább, mint negyedszázada. Minden érdemük ellenére ezeket a machinációkat (olykor manipulációkat) hihetetlenül szegényes erőlködésnek érzem a mi egykori bakonyoszlopi olvasótáborunk mellett, amelyről Mérei Ferenc azt írta: „Valószínűleg jó úton jártok. Amit műveltségi anyagban a tábor nyújtott, megfelel a kornak és a »műveltség = a függetlenség egyik lehetséges útja« elgondolásnak, és nagyon megfelel az olvasótáborban részt vevő nemzedéknek. Különösen tetszett nekem az emberszelídítés gondolata és az országalapítás.” Egyik prominens – csak egy napra érkező, és három napra ott ragadt – vendégünk, Tánczos Gábor „szabadságepizódnak” nevezte 1979-es olvasótáborunkat. (Ezt a címet szerettem volna adni az 1984-ben a Tankönyvkiadónál megjelent olvasótáborainkról szóló könyvemnek, de akkor ezt nem engedték: Így lett a címe „Rögeszmék” Bakonyoszlopon. Hát igen, akkoriban még a „rögeszme” is csak idézőjelben szerepelhetett. Bár azóta a magamfajta olvasótábori ősbölények jócskán megritkultak, vagy másféle mezőkre léptek, többségünkben megmaradt az a rögeszme, hogy az 1989 óta megnövekedett szabadságtérben sincs kisebb szükség rögeszmékre és szabadságepizódokra, mint azelőtt, amikor „olvasótábor” fedőnéven segítettük a többdimenziós ember, a létkiteljesítő értékrend, a dialógus, a demokrácia és az egész-ség kibontakozását.

1976 és 1980 között a Veszprém Megyei Könyvtár és a Könyvtártudományi és Módszertani Központ Olvasáskutatási Osztálya (remek fedőnevek egy igazi olvasótábor álcázására) vezetésemmel öt olvasótábort rendezett falusi szakmunkástanulók részére Bakonyoszlopon, pontosabban a megyei KISZ-bizottság sövénykúti vezetőképzőjében, szemben a cseszneki várral, az ország egyik legkiesebb helyén. Mondhatni, a KISZ felkarolta ezt a vállalkozást, ám az ellenkezője is igaz, hiszen – biztos, ami biztos – mindegyik táborunk befejezése után a „megyei szervtől” feljelentés érkezett a pártközpontba, ám az „üzenet” szerencsénkreRátki Andrásnál kötött ki, aki – mint egykori könyvtáros és tájfutó – minden alkalommal felhívott telefonon (mint egykori szak- és sporttársat), s atyai szigorral megkérdezte: „Mi volt?” „Semmi”, feleltem minden alkalommal, és ezzel el is volt intézve. A nyolcvanas évek elején népművelőknek, könyvtárosoknak, könyvterjesztőknek és pedagógusoknak rendezett olvasótáborainkat már feszültebben és alaposabban figyelték a „felsőbb szervek”, annak ellenére, hogy akkor már Pozsgay Imre védelmére is számíthattunk. (Vagy éppen azért?)

Mint a tehetséges hátrányos helyzetű gyerekek esélyeinek javítását szolgáló műhelyeket szervező Tudor Alapítvány kuratóriumának tagja, az elmúlt év elején megkérdeztem az egykori Stalker-kör tagjaitól, nem lenne-e kedvük velem együtt régi-új olvasótábort csinálni Bakonyoszlopon saját gyermekeiknek, valamint a Tudor-gyerekeknek. Tudom, a Stalker-kör is magyarázatra szorul. Húsz évvel ezelőtt egy tizenhét-tizennyolc évesekből álló, meglehetősen öntörvényű keresztény ökumenikus kisközösség viselte ezt a nevet, ugyanis tagjait – gyerekeimet és barátaikat – a Tarkovszkij-film élménye és értelmezése hozta össze. Ebbe a kisközösségbe én is meghívást kaptam, mint aki éppen akkor ennek a filmnek a befogadását vizsgálta. Miután befutotta pályáját, a Stalker-kör lazább szövetű baráti társaságként maradt fönn, mindmáig, amelynek értékrend- és ízlésbeli közös nevezőjét Tarkovszkij mellett talán leginkább Pilinszky, Örkény és Cseh Tamás jelenti. Ennek a baráti körnek hét, mára 38-40 éves tagja – jogászok, villamosmérnökök, matematikusok – vállalkozott arra, hogy kipróbálja magát olvasótábor-szervező, olvasótábori csoportvezető és olvasótábori kézműves műhelyvezető szerepben. Nemcsak a tanulást és a legalább napi 16-18 órás jelenlétet vállalták, hanem – a tehetősebbek – a tábor költségeinek jelentős részét is. Örömmel kapcsolódott be – a tábor operatív vezetését vállaló feleségével, Csorba Évával együtt – Varga Csaba is, aki olvasótábori atyamesterként velem együtt vállalkozott a mesterjelöltek betanítására. Ezt a sajátos összetételű együttest színezte tovább a Winkler Márta-féle pedagógiai műhelyből kikerülő tanítónő(Nagy Ildikó) és a bratislavai (okkal írom így!) egyetem újságíró tanszékének magyarul is szépen beszélő szlovákiai szlovák vezetője, San Sand, aki már a 26 évvel ezelőtti bakonyoszlopi olvasótáborunknak is munkatársa volt. (Egyetlen napra érkezett, de két hétig ott ragadt, és lett táborunk önzetlen és kreatív mindenese, tudása legjavát nyújtva geológiából, gombászatból, valamint a kommunikáció elméletéből és gyakorlatából.) Két tanszékvezető, egy exállamtitkár, egy kutatóintézet-igazgató, egy államigazgatási vezető, egy neves bírónő, egy világcég operatív vezetője, három-öt gyermekes családanyák alkották ennek a sajátságos szociológiai összetételű olvasótábori stábnak a specifikumát.

A régi-új olvasótábor eléggé vakmerő módon – a nosztalgiázás kísértésétől fenyegetetten – egyfelől ugyanolyannak készült, mint a régi bakonyoszlopi olvasótáboraink, másfelől több új vonással is rendelkezett. Az érett felnőttkorban olvasótábor-csinálást tanuló munkatársakon kívül merőben új volt az is, hogy a tábor résztvevőinek életkora a szokásosnál sokkal szélesebb spektrumú volt: harmadikostól nyolcadikosig. (Ennek megfelelően a három csoport egyben három korcsoportot is jelentett, valamint érdekes kísérletet is: olvasótábor harmadikosoknak-negyedikeseknek. Ilyesmi még alig-alig fordult elő az olvasótáborozás történetében.)

Még izgalmasabbnak ígérkezett a másik kísérlet, hiszen a résztvevők fele kifejezetten előnyös, a másik fele pedig kifejezetten hátrányos helyzetű volt. A tizenhat Tudor-gyerek a szombathelyi és a polgári (Polgáron és a környékbeli falvakban, tanyákon élő gyerekek) Tudor-műhelyekből érkezett, ez ráadásul egy nyugat-kelet különbséget is ígért, márpedig ennek létezése művelődésszociológiai evidencia.

Olvasótáborunk külső, egy-egy napra segíteni odalátogató munkatársainak zöme (Balogh Marika, Balogh Ferenc, Heit Gábor, Lantos Miklós, Zombori Ottó) a 26-28 évvel ezelőtti tábor külső-belső munkatársai voltak. Ők vállalták a kiegészítő programok (csillagászat, tájékozódási futóverseny, természettudományos vetélkedő, mesehappening, éneklés, zenélés, kalauzolás a pannonhalmi apátságban) jelentős részét, többségük szintén barátságból.

Jé, emberek vagyunk!

A táborban részt vevő gyerekeknek, szüleiknek, a Tudor Alapítvány és a Tudor-műhelyek vezetőinek küldött programtervezetünkben a megszólítottak azt olvashatták, hogy a „Rólad van szó, érted, veled jegyében a két nagyobb csoportban arról lehetne szó, hogy »Jé! Emberek vagyunk! És ez roppant érdekes!« Ez a tábor afféle bevezetés az embertanba, vagy embertanoda lenne. Célja: az önismeret segítése, segítség az énkép, világkép, világnézet és értékrend (és persze erkölcs, ízlés) formálásához. Szó eshet legfontosabb viszonylatainkról: önmagunkhoz, társainkhoz, a társadalomhoz, a természethez, a kultúrához és a transzcendenshez. Idén csak bevezetés, aztán a következő években az elmélyülés következhet. A harmadikosok-negyedikesek csoportjában – sokkal lazábban, játékosan – arról lehet szó, hogy kincsőrzők, kincskeresők és kincsajándékozók vagyunk: számba vesszük meglévő kincseinket (és nincseinket), azt a sok kincset, amit még életünk során megszerezhetünk, és azokat, amelyekkel másokat megajándékozhatunk. Az egyes napok témái és egyben kilencnapos olvasótáborunk kulcsmondatai: Ezek és ilyenek vagyunk; Emberek vagyunk; Történetünk van, történetben vagyunk, történelmet csinálunk; Értékesek és képesek vagyunk; Valahová és valamivel tartozunk; Jók és javíthatók vagyunk; Képzelünk, akarunk, tervezünk.”

Az ünnepélyes tábornyitás már az első kiscsoportos beszélgetés – az ismerkedésre és a csoportnévadás – után történt. A Varga Csaba vezette hatodikos-nyolcadikos csoport a Csodák, a háromgyermekes jogász házaspár (Bán Tamás és Zsuzsa) ötödikes csoportja a Bakonyi rohamkukacok, az ötgyermekes matematikus-villamosmérnök házaspár (Keller Krisztina és Kolok Gábor) harmadikos-negyedikes csoportja (amelyben helyet kapott három előnyös helyzetű első elemista „póttag” is) a Kincskeresők nevet vette föl. Számomra a legizgalmasabb szakmai kérdés az volt, hogy a Csodák csoportban az előnyös helyzetű nyolcadikos lányok mellett hogyan bírják majd szusszal és spiritusszal a hatodikos hátrányos helyzetű Tudor-gyerekek Varga Csaba filozofikus-spirituális programját, amely számukra könnyen lehet az optimálisnál erősebb kihívás. A homogénebb középső csoportban már az ismerkedő beszélgetés kellemes meglepetést jelentett, nevezetesen hogy a képzeletbeli hosszú űrutazásra az előnyős és a hátrányos helyzetű gyerekek mindegyike – a három választható „dolog” egyikeként – könyvet is vitt magával. A legkisebbek azzal lepték meg csoportvezetőiket, hogy tulajdonságaik között – gyermeki ártatlansággal megnyílva egymás előtt – szép számmal soroltak fel előnyteleneket is.

Hosszasan töprengtünk azon, milyenre hangszereljük a tábornyitót. Felvetődött a himnusz eléneklése is. Az „őskorban” ez körülbelül ugyanolyan provokáció lett volna, mint a Jézus Krisztus szupersztár, amelyet inkább tiltott, mint tűrt gyümölcsként 1976-ban egy Mambó magnón lejátszottunk az ebben a tekintetben is hátrányos helyzetű szakmunkástanulóknak. (Kaphattunk volna érte, de Rátki elvtárs jóvoltából ezt is megúsztuk.) Most a magyar mellett jogosan a szlovák és az európai himnusz is szóba került, ezért végül aTóbiás mellett maradtunk, amellyel Heit Gábor kezdeményezésére annak idején két tábort „énekeltünk be”. Ugyanez történt most is, ugyanis régi főmunkatársunk (jelenleg az ÁPV Rt. ügyvezető igazgatója) legalább egy estére mindenképpen be akart segíteni. És ezt hatalmas sikerrel meg is tette. Előtte azonban fontos események zajlottak. Előbb a Tudor-gyerekek megszavazták, hogy az előnyös helyzetűek is használhassák aTudor nevet, aztán valamennyien, oszloposok (ez lett most is a vezetők neve) és tudorok ünnepélyesen ígéretet tettünk arra, hogy mindent elkövetünk, hogy vállalkozásunkból igazi jó olvasótábor kerekedjen.

Mint negyedszázada, most is minden napot plenáris programmal, a hökkentéssel, vagyis az aznapi témára való rövid, frappáns, meghökkentő ráhangolással kezdtük. Miből állapítják meg az Alfabétagamma bolygóról a budapesti állatkertbe érkező értelmes lények a rendelkezésükre álló rövid idő alatt, hogy a látókörükbe kerülő élőlények közül melyek a legfejlettebbek, kérdeztem mint első hökkentő. Az én feladatom ebben a táborban az egész tábor háttérből történő katalizálásán túl a középső és legfiatalabb korcsoport „tanulóvezető” mesterjelöltjeinek segítése volt. E napon a harmadikos-negyedikes csoportban segédkeztem. A hökkentés rejtvényét hamar megfejtették, ám ezután olyan társasjáték következett, melyet eddig még csak a Veszprémi Egyetem etika, ember- és társadalomismeret szakos, másoddiplomás levelező hallgatókkal játszottam. Tippeket gyűjtök (tudományosabban: hipotéziseket) arra vonatkozóan, hogy miben látják a fokozati és/vagy lényegi különbséget állat és ember között, és amikor megfelelő számú javaslat gyűlik össze, megpróbáljuk sorra cáfolni és védeni őket, hogy végül megmaradhasson néhány védhetőnek látszó hipotézis. Első meglepetésem, hogy részben hasonló javaslatokat írhattunk föl a táblára, a második pedig az, hogy a cáfolat-bizonyítás játék is működik, a harmadik pedig az, hogy előnyös és hátrányos helyzetűek egyaránt veszik a lapot. Ez persze egyelőre nem jelent sokkal többet, minthogy a Tudor-műhelyek vezetőinek valóban eléggé tehetséges gyerekeket sikerült kiválasztaniuk. (Érdemesnek tartom megjegyezni, hogy mind a Nemzeti alaptantervbe bekerülő, általam kidolgozott emberismeretnek, mind az emberismeret és etika tanítására felkészítő egyetemi szaknak az olvasótábori „embertan” volt az archetípusa.)

A harmadik napon a Történetünk van… témájú beszélgetés nemcsak a pannonhalmi „beszélgetéssel”, hanem az esti, a négy csoportvezető múltjával, jelenével és jövőjével foglalkozó kerekasztal-beszélgetéssel is igen szervesen kapcsolódott össze. Pannonhalmán is „beszélgetés” folyt Venesz Ernő, a rendhagyó történetű bencés szerzetes jóvoltából. Történetét csak én ismertem, a hely szellemének hiteles és lenyűgözően egyéni képviselete – amint az egyaránt lenyűgözött tudorok és oszloposok visszajelzéseiből is kiderült – viszont mindenkit megérintett. (Barátom titkát csak az oszloposoknak meséltem el a késő esti napi értékelés folyamán: a beöltözés után nem maradhatott benn-cés, negyven évig a közművelődésben tevékenykedett meglehetősen magas beosztásokban, természetesen párttagként. Aztán nyugdíjasként szolgálatra jelentkezett Pannonhalmán.) Nem gondoltam, hogy akkora visszhangja lesz este a Mit csináltál tíz- és tizennyolc éves korodban? Mi akartál lenni? Mi lett belőled? Milyen folytatást tervezel? kérdésekre adott válaszoknak. Úgy alakult az egész, mint egy pontosan megtervezett szociológiai ihletésű dokumentumjáték. Kiderült ugyanis, hogy mind a négy – mára igencsak befutott – csoportvezetőnek éppen ötödikes-hatodikos korában váltak el szülei, és hogy akkori iskolai teljesítményük és magaviseletük korántsem volt a legfényesebb. Még valamiben hasonlítottak erőteljesen: az olvasás és/vagy a művészet szeretetében. Nem magyaráztuk, nem értékeltük a hallottakat, de érezni lehetett a hallottak reményt keltő vagy éppen katartikus hatását. Ez az este aztán meghatározta – ha nem is a legszerencsésebben – az első este meghirdetett kérdéspályázat sorsát. Míg annak idején a 15-16 éves szakmunkástanulók a tábor második felére már-már heideggeri kérdéseket (Miért van valami?) tettek föl, ebben a táborban a szép számú kérdés csaknem mindegyike az oszloposok személyére vonatkozott. (Ennek hozadéka a tudorok és oszloposok közötti személyes kapcsolat erősödése.)

A negyedik nap szenzációja kétségkívül vendégünk, az egykori Stalker-kör tagjának, Teleki Ferencállatorvosnak teljesen egyéni, mindenkit kivétel nélkül elbűvölő, mindenkit aktív részvételre késztető, első elemistáknak és magamfajta tudós öreguraknak egyaránt „üzenő”, nagyobbrészt improvizációból áll mesehappeningje volt, amely a Tudor Alapítvány éppen akkor érkező kuratóriumának küldöttségét is magába szippantotta. Ekkorra már egyértelművé vált, hogy egyik általam „felügyelt” csoportban sem szükséges a készülés során nehezebbnek érzett és számomra kijelölt témákat átvennem. Még valami világossá vált, a legnagyobbak csoportjában a hátrányos helyzetű hatodikos tudorok semmivel sem maradnak el az előnyös helyzetű, kiváló képességű, színjeles tanulóktól. Természetesen azért több területen is maradtak különbségek. A két alacsonyabb korcsoportban az emlékezetes felvillanásokra képes hátrányos helyzetű tudorok egy része hamarább elfáradt a másfél-két órás beszélgetésekben. Igaz, időnként meg-meginogtunk abban a hitünkben, hogy valóban hátrányosak-e a hátrányosak, hiszen többük érkezett mobiltelefonnal, s még többük tetemes zsebpénzzel. A gyakori, szinte bármely helyzetből indítható személyes beszélgetésekből azonban sok minden kiderült a valóban hátrányos otthoni helyzetükről. Nem voltak vérmes reményeink abban a tekintetben, hogy az előnyösök és hátrányosok baráti körei felszakadoznak és összekeverednek, s e téren valóban csak mérsékelt sikereket könyvelhettünk el, már ami a szabadidőben történő mozgásokat illeti, ugyanis a csoportmunkában és a csapatokban (tájfutás, vetélkedő, foci) minden esetben problémamentes, sőt sikeres volt az együttmunkálkodás, az együttműködés. Érezhető volt még a két társadalmi réteg közötti különbség általában a kommunikációban, a verbalizációban, olykor a viselkedésben (köszönés, megszólítás, az általunk mindenkinek felajánlott tegeződés elfogadása, válogatás az ételben). A számomra legmeghökkentőbb deviancia az volt, amikor egy hátrányos helyzetű tudor ötszáz forintot fizetett egyik társának, hogy ő legyen a futballkapus. Ami viszont az olvasótábori szabályok megszegését illeti – hála Istennek –, kizárólag kisebb vétségeket regisztrálhattunk, ezeket az előnyösök és a hátrányosok egyenlő arányban (és sokszor együtt!) követték el.

Ezen az estén – ne feledjük, a nap témája Jók és javíthatók vagyunk – a szlovákiai szlovák Jan Sand a jó és javítható szlovák–magyar szomszédságról beszél, amelyet ő elsősorban a közös kincsre építene, azokra a hírességekre, akiket ugyanúgy lehet szlováknak, mint magyarnak tartani. Mi, tudorok és oszloposok természetesen őt magát is közéjük soroljuk, immár úgy is, mint egy földrajzilag cseszneki (jelképesen pedig bakonyoszlopi!) illetőségű magyar–szlovák gyermek leendő keresztapját, ugyanis történetesen olvasótáborunk kézművesműhelyének egyik vezetője, akinek a férje szlovák (és szintén Jan), őszre várja kisgyermekét. Mindkét fél úgy gondolta, hogy erre a kapcsolati tőkére már egy szlovák–magyar olvasótábor is tervezhető. Elsőre kézenfekvő volt az angol nyelv, hiszen a Tudor-műhelyekben angolul is tanulnak, ám aztán mindkét félnek egyszerre jutott eszébe a jobb, mert európaibb megoldás: a táborba jelentkező, egymás nyelvét nem beszélő magyar és szlovák gyerekek és oszloposok egyaránt vállalják, hogy a jó és javítható szomszédság kedvéért egy kicsit megtanulnak szlovákul és magyarul.

Olvasótáborunk legkomolyabb hiányossága az énekmester, és a reggel-délben-este éneklés, zenélés folytonosságának hiánya volt. Kiderült, hogy ebben a tekintetben (például népdalismeret) a hátrányos helyzetűek egyértelműen hátrányosak. A hiányzó zenebonát enyhítette régi olvasótáborunk operatív vezetőjének, Balogh Marikának és főképpen férjének, Balogh Ferencnek az egész tárbort aktivizáló, a népművészetbe és a bakonyi népismeretbe is bevezető énekes-zenés délutánja. Este a felsősök Truffaut Fahrenheit 451-jét nézhették meg (a kisebbek pedig egy jó cseh mesefilmet). A film utáni beszélgetésben már csak előnyös helyzetűek vettek részt, ők viszont parádésan, hiszen például azt is megfejtették, miért éppen ezt a filmet vetítettük 27 évvel ezelőtti olvasótáborunkban.

A hetedik napon, a jövőnapon a három csoport háromféleképpen űzte a jövőjátékot. A Csodák csoport (a legnagyobbak) a természeti, a társadalmi, a lelki-tudati, a szellemi és a spirituális-transzcendens szinten képzelték közös és egyéni jövőjüket. Öt „hospitáló” vendég tanúskodhat arról, hogy a hatodikos-nyolcadikos tudorok otthonosan mozogtak ebben a világszerkezetben, és ezt éppen azzal bizonyították, amikor Varga Csaba kedvenc, mintegy húsz olvasótáborban sikeresen kipróbált erdőjátéka során a fogalmakat fa- és erdőmetaforákra cserélték (a bakonyoszlopi konkrét fenyőfától „az örök erdők megnevezhetetlen vadászmezejéig”). A jogász házaspár vezette Bakonyi rohamkukacok – nevüket a filozófiai magaslatokon is büszkén vállalva – megalakították a Hegyteteji Köztársaságot a rossz emlékek barlangjával, a kudarcmúzeummal, a passióval, az élménynek tisztásával, a sikerkiállítással, a jó emlékek kincstárával és a vágyak csarnokával. Ami a vágyakat illeti (betűhíven): „piros ruhám legyen”, „tűzpiros lumbojimi”, „meggyógyuljon a térdem, s tájfutó lehessek”, „sikerüljön a felvételim”, „jogász vagy sebész legyek”, „dupla ritbergert ugorjak”, „egyiptológus legyek”, „felnőtt legyek”, „lehessek még egy évig az olvasótáborban”, „maradjunk még négy évig itt, az olvasótáborban”, „figyelni az eget”.

A legkisebbek csoportjában én irányítottam azt a jövőjátékot, melyet legutoljára negyedszázaddal ezelőtt, az akkor két hétig tartó országalapítás keretében vezettem az akkor éppen ott vendégeskedő Tánczos Gábor segítségével. Kormányunktól kapunk egy kétszáz négyzetkilométeres területet, olvasótáborunk közvetlen környékét, a három faluval, hogy ott az országon belül olyan országot alapíthassunk, amilyent akarunk. Miután megegyeztünk abban, hogy az itt élőket nem küldjük el (még a részegeseket és az adócsalókat sem, hiszen nemcsak jók, javíthatók is vagyunk), mindössze ezer új lakossal számolhattunk. De hát kiket hozzunk magunkkal, kiket hívjunk be országunkba? Először is szüleiket, testvéreiket és barátaikat. Negyedszázada ezt követően a 15-16 éves, kifejezetten hátrányos helyzetű falusi szakmunkástanulók körében heves vita keveredett, abban azonban mindenki egyetértett, hogy oroszokat, románokat, szlovákokat és cigányokat nem. Tánczos Gábor nem bírta tovább, és a kitaszítottak védőügyvédjeként, parádés érvekkel fél óra alatt befogadtatta a kitaszítottakat. Itt és most csak azon volt vita, hogy hívjunk-e „nemzetközi világsztárokat”, ám végül is a legkisebbek úgy döntöttek, hogy ehelyett inkább minden nációból jöjjenek ketten-hárman. Ezután a térképre rárajzoltuk országunkat: a koncentrikus körökben felépülő fővárost (középen szökőkúttal) önmagukról elnevezett vadasparkokkal, csillagvizsgálóval, csodák palotájával, vidámparkkal, könyvtárral, csendzónával. Aztán észrevettem, hogy a hangosan gyönyörködők körében ketten hallgatnak, hét hátrányos helyzetű tudor. Okát firtatva megtudtuk, hogy bármilyen szép is ez a kis magyar utópia, ők mégsem akarnának ideköltözni, ugyanis ők nagyon szeretik olyan-amilyen „otthoni hazájukat”. Még annyit érdemes erről a jövőjátékról elmondani, hogy országunk nevében végül is nem szerepelt az „ország”, egyszerűen csak Újföld lett a neve, Magyarország és Európa részeként. A jövőnap esti programja érdekesen módosult: Varga Csaba nem egyedül, hanem hetedmagával, csoportja tagjaival tartotta meg – parádésan – aHogyan születik a jövő? című előadást.

Üzenet

Utolsó nap mód nyílott bepótolni, ami kimaradt, kiegészíteni, ami félbemaradt, és üzenetet küldeni azoknak a barátoknak, akik nem jutottak el ebbe a táborba. Sor került még a kézműves műhelyben elkészült alkotások bemutatására. Egy éppen arra vetődő német delegáció (a minket jó pénzért vendégül látó, amúgy koldusszegény gyógypedagógiai intézet nagylelkű támogatói) nem győzött álmélkodni. Csak azt az egyet nem sikerült megértetni velük, hogy ez nem valami kreatív művészeti vagy hagyományőrző tábor, hanem valami egészen más, amit annak idején, a láger legvidámabb barakkjában sem lehetett „reading workshop”-pal, még kevésbé, „lager csitatyelej”-jel lefordítani. Sor került még ezen a napon a Kimittudás Akadémiájára, ahol előadás hangzott el Agatha Christie krimiművészetéről, az Atlantiszról, ahol Kosztolányi- és Weöres-vers, Szent Ágoston-vallomás, madrigál és népdal hangzott el, ezúttal elsősorban előnyös helyzetű tudorok közreműködésével. Ám azért igazság tétetett, amikor a Szegény kisgyermek panaszait hátrányos helyzetű tudor adta elő. A búcsúesten a tudorok ovációja közben nyolc olvasótábori mestert avathatott a két atyamester és a táborvezető.

A frissen avatottak atyamestereikkel egyetemben egyértelműen elkötelezték magukat a következő évi tábor megrendezésére, már amennyiben a Tudor Alapítványnak sikerül a költségeket „összepályázni”. Az alapítványi kuratórium vizitáló delegációjának jelentéséből ugyanilyen irányú törekvés érződik: legyen az olvasótábor kiemelten fontos műfaja a tehetséggondozásnak. Révész Magda, Somlai Péter és Szilágyi Jánosné ezt jelentette a kuratórium többi tagjának, valamint az alapítvány munkáját tetemes jószolgálati tevékenységgel támogató baráti körnek:

„Kora délelőtt érkeztünk, s amikor kiszálltunk gépkocsinkból, egy sűrű erdő festői szépségű tisztásán találtuk magunkat. A közelben vidám gyerekcsapat készülődött maskarás játékra, s közöttük örömmel fedeztük fel a szombathelyi és polgári Tudor-gyerekeket. (…) Váratlan, ámde annál szívesebb szereplői lehettünk a vitéz Rojal Fröccs és a szépséges Besamel zenés-táncos történetének. Egy kiváló mókamester, Teleki Ferenc és zenélő társa regélték el a történetet, ők irányították a szabadtéri happeninget, az ő varázsládájukból kerültek elő a kellékek, díszletek, jelmezek, mi pedig, a gyerekekkel együtt eljátszhattunk sokféle varázslatot, meglepő kalandot, fordulatot, végül pedig már dél körül körtáncot járva ünnepelhettük az ifjú párt. Vagyis »gyermek lettem újra«, mondhattuk el mindhárman Kamarás Istvánnak, az olvasótábor alkotójának és újraalkotójának. Ő azonban józanul felnőttszámba vett és körbevezetett bennünket abban a kollégiumi épületben, amely ott emelkedik a Bakony vadregényes bércei közt meghúzódó tisztás szélén. Jártunk a legfiatalabbak, a középső tagozat és a legnagyobbak csoportfoglalkozásainak helyszínein, hallottunk az eddigi megbeszélések és viták témáiról és arról, hogy kik és miként vezetik ezeket a foglalkozásokat. Később magunk is »hospitáltunk« a legnagyobbak, a 12-14 év körüliek csoportbeszélgetésén, amelyet Varga Csaba moderált. A beszélgetés a szerelemről és párkapcsolatokról s ezek éppen hatféle (úgymint fizikai, lelki, szellemi, társadalmi, tudati és spirituális) tartalmairól szólt, különb és különbféle tanulságokkal, melyek juniorok és seniorok számára egyaránt megszívlelendők lehetnek. A táborban tizenhat Tudor-gyerekek vesz részt, s ők, érdekes módon ugyancsak tizenhat nem-Tudor-gyerekhez kapcsolódnak. Ez utóbbiak István körének legifjabb nemzedékét alkotják, elit-értelmiségi szülők és nagyszülők leszármazottjait. Eleinte Kamarás István is tartott attól, hogyan illeszkednek majd egymáshoz az elit szülők és a hátrányos helyzetű szülők gyerekei. Most viszont, több nap után úgy látják, sikerült ez az integrációs kísérlet. S bár hallottunk már itt-ott társadalmi egyenlőtlenségekről, osztálykülönbségekről, sőt rétegspecifikus szocializációról is, Bakonyoszlopon mégis azt tapasztaltuk a körtáncban, a csoportfoglalkozáson, a játékokban és a közös ebéd alkalmával, hogy a gyerekek inkább nemük és korcsoportjuk szerint vegyültek egymással. Vonjunk le ebből egy meglepő tanulságot: egy gyerek az egy gyerek. (Ezt a mély bölcsességet talán színes tintával, legalább kétszer aláhúzva örökíthetnénk meg az alapítvány emlékkönyvében.) Előző nap tájékozódási futást tartottak a Bakonyban, melynek során nemcsak az erdőt és élővilágát, hanem a térkép és a tájoló használatát is megismerhette valamennyi „egy gyerek”. Holnap és holnapután előadásokat hallgatnak majd mindenféle érdekes és izgalmas témáról. Közben pedig foci, kosárlabda, társasjáték, s itt-ott könyv és olvasás is. Mert az „olvasótábor”-ban nem kötelező, de nem is tilos az olvasás. S van ugyan televíziós készülék, de az senkit sem érdekel.”

Bár több menetben és formában (egyénileg, kiscsoportban, plénum előtt is) tartottunk táborértékelést, ez – ahogyan ilyenkor lenni szokott – most is felemásra sikeredett: kritika, elemzés és értelmezés alig-alig, sokkal inkább lelkendezés és a folytatás követelése. És hát természetesen inkább a „cselekményes” mozzanatok jutottak eszükbe (a tájékozódási futás, a vetélkedő, a happening, a gombászás, a sárkánykészítés, a kézművesség), mint a belterjesebb történések. A záróakkordok viszont eltértek az 1976–1980-as táborokéitól, ugyanis elmaradt a sírva búcsúzás, ami akkor azt jelentette, hogy vissza kell mennünk a két hétig tartó varázshegyről a síkföldre. Az előnyös helyzetű tudorok estében könnyebben magyarázható a zokogás hiánya, ők nem síkföldre, hanem kisebb-nagyobb magaslatokra térnek vissza, ám a hátrányos helyzetű tudorok esetében csak találgatni lehet miértjét. A magyarázatnak valószínűleg része lehet a szombathelyi és polgári Tudor-műhely, amelyekben a tudorok valamilyen értelemben számíthatnak az olvasótábor folytatására.

A jók és javíthatók vagyunk téma keretében a legkisebbek csoportjában eljátszottuk az állatok távolugró-világbajnokságát, amelyben a vizek, mezők és erdők bajnokai, valamint az örökös világbajnok mellett a földigiliszta is ugrásra jelentkezik. Az ő alig-alig mérhető „ugrása” mit sem változtat a sorozatról sorozatra ismétlődő kenguru–szarvas–nyúl–béka sorrenden. Mindenki nyerni akar, mindenki elégedetlen, versenyzők és szurkolók egyaránt. Mindenki sajátjaival versenyezzen, béka a békával, kenguru a kenguruval, javasolja több tudor, kétségkívül okosan, de én más megoldást is el tudok képzelni a Jóisten helyében, akit én alakítok. És ekkor kockáztatok, átadom a Jóisten szerepét egy hátrányos helyzetű tudornak, aki alaposan elgondolkodik, majd csendesen „kinyilatkoztatja”, hogy csak akkor győzhet mindenki, ha mindenki túlugorja önmagát, és ebből akár még világcsúcs kis lehet. Úgy érzem, régi-új olvasótáborunk ilyen versenyhez és győzelemhez adott némi erőt, biztatást és spirituszt az ilyen-olyan helyzetű tudoroknak, nemkülönben magunknak, régi-új oszloposoknak is.