Olvasási idő: 
12 perc
Author

Simon Gyula, az új Magyar Pedagógiai Társaság főtitkára

A pedagógiai kutató szerző vizsgálódásainak vissza-visszatérő tárgya olyan hazai pedagógusok munkásságának feltárása, akik sokat tettek a nevelés színvonalának emeléséért, akiknek tudományos vagy gyakorlati tevékenysége maradandó értékű a hazai pedagógia történetében. Ebben az írásban Simon Gyulát, az 1967-ben újjáalakult Magyar Pedagógiai Társaság főtitkárát mutatja be, aki kidolgozta a neveléstudomány és a társtudományok művelőit, az elméleti szakembereket és gyakorló pedagógusokat, valamint a rokon területeken dolgozó szakembereket összefogó új szervezet működési szabályzatát, rögzítette a funkcióit, ma is érvényes értékeit, a szakosztályok és a területi tagozatok programját; ezzel lefektette a ma is működő Társaság alappilléreit.

Az 1967-ben a Pedagógusok Szakszervezete pártfogásával létrejött új Magyar Pedagógiai Társaság főtitkára Simon Gyula (1917–1989) lett. Elnöke Jausz Béla (1895–1974), majd Kiss Árpád (1907–1979) volt. Simon Gyula a meg-, illetve az újjáalakulás alkalmával a következőket mondta:

„Egy társaság megalakítása nem szakítható el azoktól a történelmi-társadalmi körülményektől, amelyek életre hívják, és ami a létesítendő intézmény funkciójában jut kifejezésre. Ezért fontos, hogy a Magyar Pedagógiai Társaság funkciója összhangban álljon társadalmunk követelményeivel, azzal, amit a társadalom tőle elvár.

A funkció hordozója a tagság, annak szervezettsége, munkája és a munka színvonala. Olyan működési szabályzat szükséges, amely szabatosan fejezi ki a társaság funkcióját; a munka végzésére megfelelő tagságot von be, a Társaságot a szervezet optimális szintjén működteti.

Vajon a Társaság funkcióját a működési szabályzatban lefektetett célok és feladatok, a tagság kiválasztásának szempontjai, továbbá a Társaság szervezete megfelelő szinten képviselik? Erre kell feleletet adnunk, amikor a működési szabályzatot, társasági életünk statútumát vizsgáljuk.”

„A történelmi-társadalmi körülmények és a funkció összefüggésében vállalható történelmi múltunk. Nemzeti kultúránk minden értékes pedagógiai hagyománya Apáczaitól Földes Ferencig, a szellemi örökség és a személyes példamutatás a társadalom viszonyai között jön létre.”

A Társaság akkor jött létre, amikor „… a tudományok, a technika, valamint a kultúra szerepének növekedésével együtt növekszik az értelmiség száma és társadalmi jelentősége is” (idézet az MSZMP IX. kongresszusának dokumentumából). „A magyar értelmiség legnépesebb táborát a pedagógusok alkotják. A mi hivatásunkat a pedagógia iránt egyre növekvő társadalmi érdeklődés kíséri. Szakmai elfogultság és gőg nélkül állítható, hogy századunk utolsó harmadába lépve a pedagógia az általános műveltségnek egyre inkább egyik legáltalánosabb elemévé válik.” (Az új Magyar Pedagógiai Társaság, Az alakuló közgyűlés eseményei. Táncsics Kiadó, Budapest, 1967.)

A sürgető, sok irányból felvetődő társadalmi követelmények tették szükségessé a megújult Magyar Pedagógiai Társaság életre hívását, egyben világosan megszabták funkcióját és feladatait is. A működési szabályzat, a társasági élet alapokmánya így fejezte ki ezt: „A Magyar Pedagógiai Társaság feladata, hogy a szocialista nevelés ügyét, a neveléstudomány fejlődését társadalmi úton előre vigye, a tudomány fejlődésének eredményeit közkinccsé tegye, növelje az iskola és a társadalom nevelő tevékenységének tudatosságát, hatékonyságát.” (MPT tájékoztató 1968, 1.)

„Működési szabályzatunk a Társaság életének 'alkotmánya', szervezett fellépésünk biztosítéka, munkánk előmozdítója. [Elmondható], hogy jogászi szakvéleményt is kiállt ez a tervezet, de statútumunk betűjét, szövegét az élet … csak a tagság cselekvő részvételével, önzetlen munkájával és áldozatkészségével járhatja át.”

A leggondosabb mérlegelés tárgyát a 3. megszövegezése jelentette, amely a tagok felvételét szabályozta.

„A közgyűlésünknek beterjesztett működési szabályzattervezetünk szerint a tagfelvételnél négy kategóriát javasolunk számításba venni, s mivel valamennyinél a taggá felvétel minőséget állapít meg, ez a négy kategória nem jelent sorrendet.”

A Társaság tömöríti soraiban a neveléstudomány és társtudományai kiemelkedő művelőit, továbbá nem általában csak azokat, akik a felsőoktatásban pedagógiát oktatnak, hanem akik közülük tudományos alkotómunkát is végeznek, valamint azokat a gyakorló pedagógusokat, akik az oktatás és nevelés gyakorlatát elméletileg is megalapozottan, példamutató munkájukkal továbbfejlesztik, továbbá a más területeken dolgozó szakembereket, akik jelentékeny szerepet töltenek be a pedagógiai közvélemény formálásában.

A közgyűlés szerepéről és összetételéről is beszámol a főtitkár.

Felsorolja, hogy kik és hány százalékban képviselik a közgyűlésen a Társaságot. A következő arányok érvényesültek: az elmélet művelői és az oktatók 50, a gyakorló pedagógusok 30 és az igazgatási és egyéb szervek, intézmények szakemberei 20 százalékát adják a részt-vevők létszámának. A kiválasztás mércéjéül a tagság fejlesztésének a működési szabályzatban lefektetett követelményei szolgáltak. Feltételezi, hogy a társasági élet kibontakoztatása szükségképpen a taglétszám növekedését vonja majd maga után.

A Társaság létszámának fejlődése akkor lesz egészséges – véli a főtitkár – , ha a funkciót, a szükségleteket és a lehetőségeket össze tudjuk hangolni a tagfelvétel minőségi követelményeinek helyes értelmezésével. A Társaság az elmélet kiemelkedő művelőit illetően már csak részlegesen fejleszthető, hiszen az ő számuk nem vég nélküli, s közülük a legkiválóbbakat már sorainkban üdvözölhetjük. Növelnünk kell viszont a gyakorló pedagógusok számát. Ezt a kört a maga kimeríthetetlen kincseivel és értékeivel még nem ismerjük eléggé – állította Simon Gyula.

A fejlesztés másik tendenciája a pedagógustársadalom területi elosztása alapján rajzolódik ki. Van olyan társaság, amely tagjainak többsége a fővárosban él, a társasági élet is itt zajlik. A pedagógia számára azonban nem kizárólag és egyértelműen a főváros a centrum, mert a pedagógusok háromnegyede vidéken él. A működési szabályzatnak az a paragrafusa, amely a Társaság működésének eszközeiről és munkaformáiról szól, a gyakorlatban fog majd kialakulni. Itt hasznosítani kívánjuk – olvasható – a tudományos ismeretterjesztés terén eddig elért eredményeket, és számítunk a pedagógusokat jellemző jó kezdeményezésekre és leleményekre.

Következő problémakör – fejtette ki Simon Gyula – a Társaság felügyeletét és működésének demokratizmusát érinti. A Társaság életre hívásának eszméje már évekkel korábban felvetődött. A kezdeti tárgyalások arra a meggondolásra vezettek, hogy a Társaság a Pedagógusok Szakszervezetének felügyelete alá tartozzék. A Társaság a társadalmi összefogás és a közösségi út lehetőségeivel és módszereivel kíván élni. A neveléstudomány művelését és eredményeinek közkinccsé tételét nem tekinti néhányak exkluzív feladatának (mint a régi, az előd Társaság idején) és tevékenységének. Az elmélet és a gyakorlat széles mezőnyben történő érintkezésétől várja gyümölcsöző tevékenységét. Ebben a perspektívában a Magyar Pedagógiai Társaság felvirágoztatásának tág tere és jó lehetőségei nyílnak a szakszervezetben, tehát egy tömegszervezet keretei között.

„Történelmi tény és érdem, hogy szakszervezetünk felkarolta a Társaság életre hívásának eszméjét. Erkölcsi tekintélyével, alapos szervezési tapasztalataival és anyagi támogatásával a megalakítás mellé állt.”

Folyóirata a Pedagógiai Szemle lett, amely tartalmában szorosan kapcsolódott a vállalt feladatokhoz. „A Társaság … csak akkor érheti el célját – olvasható az összeállításban –, ha nemcsak több pedagógiát író, hanem több pedagógiát [is] olvasó pedagógust nyer meg magának. Ennek módja olyan kiadványok létrehozása, amelyek a lényeges kérdésekre világos választ adnak.” A Társaság elnöksége nagy figyelemmel kísérte és tevékenyen segítette a szakosztályok és tagozatok munkásságát. Biztosítani kívánták, hogy minden értékes eredmény eljusson azokhoz, akik képesek hasznosítani azt.

Majd központi program alapján meg kezdődött az V. Nevelésügyi Kongresszus munkálatai­­ban való tevékeny részvétel. Az egyéni kutatások eredményei képezték a tagsági munka forrását. Az igazgatás intézményei és a tömegszervezetek a neveléstudomány körébe vágó problémákkal keresték fel a Társaság központját. A gazdag programok számos módszertani problémát, ötletet, javaslatot is felszínre hoztak. Hangsúlyozták a pedagógiai problémák vizsgálatában a komplex szemlélet érvényesítését és módszereit. Az egyes szakosztályok között törekedtek a pedagógiai problémák egyetemes látására és megoldására, valamint a közoktatásügy teljes egysége érdekében az együttműködésre és a bensőségesebb kapcsolat kiépítésére.

A pedagógia fő kutatási eredményeit, megállapításait, gondolatait, eljárásait igyekeztek „közkincsé” tenni: azaz nemcsak a gyakorló pedagógusok között terjeszteni, hanem az ifjúság, a család és az egész társadalom körében is népszerűsíteni. Ez nem jelentett kis vállalkozást.

Emellett fontosnak tartották pedagógiai pályázatok meghirdetését, és számos szakosztályban felvetődött a publikálási lehetőségek kérdése. A Társaság önálló folyóirat, évkönyv, füzetsorozat, tanulmánykötetek, monográfiák megjelentetésére gondolt. A szakosztályi-tagozati élet a biztató jelek jegyében indult.

Az idézett gondolatokkal szólt Simon Gyula a megalakulásról és terveiről. Folyamatosan személyes kapcsolatot tartott a kollégákkal, főként a vidéki tagozatokkal, de a fővárosi szakosztályokat is lelkesítette véleményt formáló jelenlétével és bölcs gondolataival, szavaival.

Simon Gyula főtitkár vezetésével az alakuló ülésen számos javaslat, gondolat, ötlet merült fel. A tagság felelősséggel, bizalommal és munkával tett hitet a Társaság ügye mellett.

A szakosztályi gyakorlat csiszolta, alakította a programokat, új gondolatokat és formákat teremtett. Így bontakozott ki egyre teljesebben az egészséges és eredményes társasági élet, amelyről az MPT 1968-as Tájékoztatójában olvashatunk.

„Hogy a Társaság milyen helyet és tekintélyt vív ki a maga számára …, az végső soron nem a működési szabályzat szövegében rejlik. Legfőbb erőforrásaink a Társaság tagjainak öntudatában, felkészültségében, összeforrottságában és aktív munkájában vannak. A mi kenyerünk a pedagógia … hivatásszeretetből nyeri legfőbb tápértékeit, ez marad igazi éltetője. A hivatásszeretetnek az a szépsége, hogy azzal foglalkozhat, ami várható, amit szeretnénk a jövőben az ifjúságban, ezért talán mi is elmondhatjuk a költővel: Ifjú szívekben élünk.”

Akik ismertük – ismerték, szép és jó emlékkel gondolhatunk vissza Simon Gyulára.