Olvasási idő: 
6 perc

Szerkesztés közben

Közel két évtizeddel ezelőtt, a Nemzeti alaptanterv gondolatának felvetődése idején fogalmazódott meg az igény arra, hogy a pedagógus a tantervek szolgai végrehajtójából végre alkotó értelmiségivé váljék. A NAT készítői komolyan hittek abban, hogy ha a bemeneten keményen szabályozó, előíró tanterveket felváltja a műveltséganyagot vázlatosan körvonalazó core curriculum (magtanterv), akkor a pedagógusközösségek egyre nagyobb hányada képessé válik saját helyi tantervének, pedagógiai programjának megalkotására. A NAT kidolgozói azt remélték, hogy a tantervi szabályozási rendszer eltörlése alkotó energiák sokaságát szabadítja fel a pedagógusokban, és tanárok tömege vállalkozik majd saját gyakorlatának reflektív elemzésére, s ennek alapján saját tantervi modulok, sőt egész tantervcsaládok írására, új tankönyvek és taneszközök fejlesztésére. Ebben az értelemben fogalmazódott meg a pedagógusok értelmiségi létbe emelésének gondolata. A tantervi szakma gurujai azért is álmodozhattak ilyen merészen a pedagógia szép új világáról, mert a liberális oktatáspolitika reprezentánsai is hasonló álmokat szövögettek, majd ezeket politikai programokká formálták. A rendszerváltás hajnalán úgyszólván minden együtt volt ahhoz, hogy a nemzet napszámosai a nemzet innovátorai, közgondolkodói legyenek.

...m ismét néhány homokszem került a gépezetbe. Egyrészt a pedagógusok jó része igencsak felháborodott az értelmiségi létük megteremtésének fontosságát hangsúlyozó mondatokon. "Ezek szerint a pedagógus eddig nem volt értelmiségi?" – kérdezték akkoriban, s tegyük hozzá, azóta is, amikor felmerül az értelmiségi lét, attitűd, gondolkodásmód problémája.

Egy szerkesztői levél kereteit meghaladja annak taglalása, hogy mit jelentett s jelent ma is a pedagógus értelmiségivé válásáról alkotott jövőkép. Elégedjünk meg annyival, hogy a pedagógiai elit olyan pedagógusokról álmodott, akik amellett, hogy átadják az általuk birtokolt széles műveltséget, tudást, maguk is ennek a tudásnak a folyamatos termelőiként, építőiként léteznek. Ezért minden lehetséges módon lépést tartanak szakmájuk eredményeivel, szaktárgyaik diszciplínáival, nemkülönben a neveléstudomány, a lélektan, a szakmódszertan újabb eredményeivel, továbbá folyamatosan tájékozódnak a szellemi életben, a kultúra világában. S persze ott vannak a szakmai és a civil közéletben, hallatják hangjukat a helyi politikában. Nem folytatom tovább, bizonyosan már ez is sokakat irritál, esetleg sért. Elsősorban azért, mert sokan vannak, akik pedagógusként – majdnem azt írtam, hogy pedagógus létük ellenére – így élik, dolgozzák végig az életüket, s még többen vannak, akik így szeretnének létezni, de mindebből keveset vagy éppen semmit sem tudnak megvalósítani, s az ebből eredő hiány, depriváltság keseredetté, feszültté teszi őket.

Akkoriban és ma is elsősorban azokat háborította/háborítja fel a pedagógus értelmiségi létének problémájáról való közbeszéd, akik el sem jutnak e hiányérzet felismeréséig, a depriváltság kínzó terhének megéléséig. Ők ugyanis abban a boldog tudatban élnek, hogy diplomájuk, névleges társadalmi státusuk, ha úgy tetszik FEOR-besorolásuk révén értelmiségiek. Úgy tűnik számomra, hogy arányait tekintve igen jelentős ez a pedagógusréteg, s minden változtatási törekvés ellenére generációról generációra újratermelődik. E réteg tömeges létezése a pedagógiai fejlesztések eredményességének, sikerességének egyik legnagyobb kockázati tényezője. Meggyőződésem, hogy az első, 1995-ös NAT kudarcában, annak utópiává, voluntarista ábrándképpé válásában döntő szerepe volt annak, hogy a pedagógiai elit alábecsülte ennek a pedagógusrétegnek a súlyát, változásokkal szembeni ellenállásának erejét.

Régóta foglalkoztat, hogy a rendszerváltás óta eltelt másfél-két évtizedben miért nem sikerült szélesíteni a valóban értelmiségi módon élő, gondolkodó pedagógusok körét, s ami ennél is fontosabb, miért nem nőtt kritikus tömeggé a reformok ügye iránt elkötelezett, innovatív minoritás. A kudarc sokféle okkal magyarázható. Szerepe lehet ebben a pedagóguspályán elérhető relatíve alacsony keresetnek, az ebből eredő, sok évtizede tartó kontraszelekciónak. Ezen a helyzeten nem sokat változtatott a kétezres évek elején végrehajtott közel ötven százalékos közalkalmazotti béremelés sem. Az anyagi tényezőknél még nagyobb súlya lehet a pedagógusképzés hiányosságainak, mindenekelőtt az értelmiségi létre történő pályaszocializáció hiányának. S talán a legnagyobb bajt az jelenti, hogy igen szűk azoknak az intézményeknek a köre, amelyekben az értelmiségi létet katalizáló, szellemi tájékozódásra, önképzésre ösztönző szellemi légkör uralkodik.

Az olvasási és információszerzési szokásokat feltáró kutatások eredményei azt mutatják, hogy a pedagógusok a társadalom alacsonyan informált, keveset olvasó, a szakirodalmat alig követő csoportjaiba sorolódnak. Különösen jelentős a hátrányuk az IKT-eszközök alkalmazásában a tájékozódás, az új tudás szerzése terén.

A nyolcvanas évek végén a pedagógiai álmodozók mellett a politika is elköteleződött a pedagógusok értelmiségi létét biztosító feltételek megteremtésének elősegítése mellett. Úgy tűnik, mára mindebből vajmi kevés vált valóra. A helyzet a megszorítások következtében tovább romlik. A dolgok mai állása szerint tartani lehet attól, hogy rövidesen megszűnik a nyomtatott pedagógiai szaksajtó, s ezzel gyakorlatilag ellehetetlenül egy szakma tradicionális nyilvánossága is. A sok hátrány mellett azért lesz egy előnye ennek: a szerkesztő nem ír többé ilyen és ehhez hasonló, a politikát, a gurukat és a mozdíthatatlan, reflektálatlanul élő tömeget frusztráló leveleket.

Persze ennek a frusztrációnak a feltételezése ugyanúgy naivitás, mint a két évtizeddel ezelőtti pedagógiai elit megálmodott szép új világa. Sajnos be kell látnunk, hogy a világ nehezen változik, főleg akkor, amikor mindaz, ami talán egy parányit előrevihet, csak a szavak szintjén marad érték, a valóság mélyén egyre inkább elveszti fontosságát.