Olvasási idő: 
6 perc

Szerkesztés közben

A rendszerváltás körüli években, amikor gyakran beszéltünk arról, hogy az iskola egyik legfontosabb feladata a demokrácia gyakorlásához szükséges ismeretek, készségek, technikák megtanítása, fejlesztése, az idegen nyelven olvasók többnyire angol, német tankönyveket és hozzájuk kapcsolódó tanári kézikönyveket bújtak, vagy demokráciára nevelési projektek leírását tanulmányozták. A tankönyvek és a programok zöme sokunkban keltett meglepetést, mert szinte alig vagy egyáltalán nem tartalmazott úgynevezett tananyagokat, a hazai tankönyvekben megszokott szövegeket. Esetleírásokkal, projektszerű, összetett feladatokkal találkozhattunk inkább, amelyek abban próbáltak segítséget nyújtani, hogy a diákok tevékenységek során ismerjék meg, miként működik a helyi és a makrotársadalom, hogyan funkcionálnak a demokrácia intézményrendszerei, s hogyan tudják az állampolgárok közvetetten és közvetlenül is érvényesíteni jogaikat, érdekeiket.
 
A társadalomismereti és demokráciára nevelési programokról szóló ismertetőket, továbbképzési fórumokat kezdetben meglepettség, helyenként értetlenség, sőt ellenállás jellemezte. Az ismeretközpontú pedagógián nevelkedett pedagógusok nagy hányada számára „üresjáratnak” tűntek azok a feladatok, amelyekből a mindennapi életben való eligazodás egyszerű emberi technikáit ismerik meg a gyerekek. Akkoriban – azóta is – sokszor vetődött fel a kérdés: miért szükséges a demokrácia gyakorlásához a mindennapok világában való biztos eligazodás, miért kell ehhez ismerni a postai csekk kitöltését, az önkormányzati ügyfélszolgálati irodában tanúsítandó magatartást vagy a hibás áru kicserélésével kapcsolatos reklamáció ügyintézését. A pedagógusok nehezen fogadták el azt az egyszerű magyarázatot, hogy a demokrácia nemcsak és nem is elsősorban a nagy ügyekben nyilvánul meg, hanem nagyon is hétköznapi történések sorozatában valósul meg. A demokrácia valahol ott kezdődik, amikor az állampolgár mindennapi ügyeinek intézése során nem érzi kiszolgáltatottnak magát. És ehhez korántsem teoretikus ismeretekre, hanem olyan gyakorlati tapasztalatokra van szükség, amelyek a mindennapi élet eseményeiből szerezhetők meg.
 
Az 1990 után kezünkbe került nyugat-európai demokráciafejlesztő tankönyvek, munkafüzetek másik sajátossága volt, hogy a társadalom történéseiről esettanulmányok keretében próbáltak képet adni, s a megoldások keresésére, az ezekről való vitákra ösztönöztek. A hazai demokráciára nevelést, társadalomismeretet szolgáló tankönyvek egyik erőssége az a tananyagműfaj lett, amely széles körben használta fel a társadalom mindennapi világának megjelenítését, ahogyan az a médiában, a szociográfiai írásokban tükröződött.
 
A legfőbb újdonságot azok a demokráciára nevelést támogató projektek jelentették, amelyek egy-egy konkrét, valóságos akcióhoz kapcsolódva adtak lehetőséget a társadalmi részvételre. A legnagyobb érdeklődést, ugyanakkor a legerőteljesebb elutasítást is ez az aktív tevékenységet igénylő forma váltotta ki. A konkrét, valóságos cselekvést magában foglaló projekt – amely végtelenül széles spektrumot ölel fel a környezetvédelmi problémákban történő érdekérvényesítéstől az iskolai partnerekkel kialakítandó kapcsolatok fejlesztésén át a helyi közéletbe való bekapcsolódásig – bizonyos körökben talán azért vált népszerűvé, mert leginkább a diákok ilyenfajta aktivitásának voltak gyökerei a diák-önkormányzati rendszerben.
 
A fejlett demokráciákban szerzett tapasztalatok arra utalnak, hogy a társadalmi-közéleti cselekvéshez szükséges készségek, motivációk, felelősségérzet kialakítását azok az akciók segítik a leghatékonyabban, amelyek egyfelől valóságos döntési szituációkat tartalmaznak, másfelől közvetlenül érintik a projektben, akciósorozatban részt vevők életét. Nemrégiben zárult le az európai oktatáskutató intézetek nemzetközi szervezetének, CIDREE-nek a kísérlete, amely talán minden eddiginél meglepőbb feladatba, az iskolai tantervkészítésbe vonta be a diákokat. A projekt nagyon találóan a „Diákok hangja” címet kapta, amely azt fejezi ki, hogy a tantervi tartalmak kialakításakor a diákok érvényesíthetik érdekeiket, érdeklődésüket. A kísérletről szóló elemzésnek talán a legérdekesebb része, amelyben arról számolnak be, miként fogadták a tanulók aktív bevonását a tantervkészítésben érdekelt kutatók, pedagógusok. Miközben a tantervfejlesztéssel foglalkozó akadémiai kutatói szféra kifejezetten érdeklődéssel szemlélte, sőt ez a kör kezdeményezte a diákok részvételét az iskolai tananyagtartalmak kiválasztásában, addig a pedagógusok körében sokan kételkedve fogadták a kísérletet. Tantervfejlesztésbe bevonni diákokat, micsoda abszurditás! – gondolhatták azok, akiknek néhány évvel ezelőtt saját intézményük helyi tantervének elkészítése is megoldhatatlan feladatot jelentett. Pedig a „Diákok hangja” projekt tapasztalatai azt mutatják, hogy a tanulók közül meglehetősen sokan érdemben bekapcsolódtak a tantervkészítésbe, a tananyagok kiválasztásába, a reális tantervi követelmények kialakításába.
 
A demokráciára nevelés tevékenység alapú módszerei csak akkor terjedhetnek el széles körben, ha oldódik a gyerekek, fiatalok alkalmasságát gyakorta megkérdőjelező szemlélet. Az, aki ismeri a diák-önkormányzatok hazai történetét, tudja, hogy a Kádár-korszakban, a puha diktatúra éveiben nemcsak a politikai környezet ellehetetlenítő hatásai következtében nem válhattak a demokrácia valóságos gyakorló terepévé, hanem azért sem, mert a pedagógusok nem hittek abban igazán, hogy a gyerekekben számos olyan kompetencia fejleszthető, amely komoly, felelősségteljes döntések meghozatalát is lehetővé teszi. Azok a demokráciára nevelési törekvések válhattak sikeressé, amelyek képesek voltak kihasználni a diákokban rejlő sokféle cselekvési lehetőséget, és bevonták őket a legszemélyesebb érdekeiket, mindennapi életüket érintő döntések sorozatába.
 
A diákok hangjára tehát szükség van, nemcsak azért, hogy a tantervek életközeliek legyenek, hanem azért is, hogy tudatos, érdekeik érvényesítésére kész fiatalok nőjenek fel, akik képesek ellenállni a demokráciát szakadatlanul fenyegető manipulációknak.