Olvasási idő: 
6 perc

Szerkesztés közben

Néhány nappal ezelőtt az autóbuszon együtt utaztam egy osztálynyi ötödikes kisdiákkal. Érdeklődéssel figyeltem a hallótávolságban ülő gyerekek beszélgetését arról, hogy kinek milyen mobiltelefonja, DVD-lejátszója, televíziója, számítógépes játékprogramja van. A gyerekek meglepő biztonsággal magyarázták egymásnak, hogy melyik programhoz hány megás memóriára, winchesterre van szükség. Továbbá megtudhattam azt is, hogy ki milyen márkájú edzőcipőt kedvel, s milyen dzsipet és motort fog vásárolni a nem távoli jövőben. A gyerekek öltözékéből manapság nem könnyű következtetni családi hátterükre, hiszen a dzsekik, edzőcipők, sapkák, sőt még a hátizsákok is szinte egyformává tesznek egy-egy gyerekcsoportot.

Amint a körtéri végállomásra beérő buszról leszállt az osztály, s a két pedagógus „menetkész” sorba rendezte az önfeledten csivitelő társaságot, a gyerekek szeme megakadt a földön fekvő, rongyos paplanokba, piszkos plédekbe burkolódzott két hajléktalan férfin, akik egy szupermarket szellőzőrácsából kiáramló meleggel próbálták enyhíteni a mínusz tíz fok körüli dermesztő hideget. A gyerekcsoport egy fővárossal határos településről érkezett a busszal, ritkán járhatnak a nagyvárosban, nem megszokott számukra az, ami a nagyvárosi embereknek immár mindennapinak, „természetesnek” tűnik. A csoportból néhány gyerek megállt az elnyűtt arcú férfiak előtt, és ki nevetve, ki megdöbbenve szemlélte őket. Néhányan kommentálták is a látottakat: „Biztos részegek” – mondta kissé idétlenül nevetve az egyik fiú. „Szegények! Hogy alhatnak itt?” – tört fel a kérdés egy kislányból. „Anyukám mondta, hogy két napja ugyanitt le volt takarva egy bácsi, aki éjjel megfagyott és meghalt” – próbálta túllicitálni osztálytársát egy másik kislány.

A hajléktalanok szemlélésének a gyerekek fejét kissé erőteljes mozdulatokkal elfordító tanárnő éles hangja vetett véget: „Nem állsz meg fiam, s nem nézed ezeket! Tudtommal nem őket, hanem a múzeumot jöttünk megnézni Pestre.” A látványtól némileg megdöbbent gyerekek a szigorú hangú tanári intelem ellenére nem indultak el, tekintetük a két férfi arcát, a testüket beburkoló rongyokat s a kettejük között megbúvó szomorú szemű kutyát fürkészte, meg azt a foszlott, felfordított kucsmaszerűséget, amelynek mélyén ott lapult néhány odadobott pénzdarab. Végül a szigorú hangú tanárnő győzött, aki határozott mozdulatokkal terelte a lemaradt gyerekeket a 15-20 méterrel előbbre lévő csoporthoz. A pillanatnyi intermezzo után helyreállt a rend, zöldre váltott az átjáró lámpája, s a kisdiákok átjutottak a villamosmegálló járdaszigetéhez, ahol meleg kabátokban álldogáló, magukat többnyire mégis fázósan összehúzó emberek várták a villamost. A gyerekek többsége láthatóan tovalendült a látottakon. ...m néhányan a szemlélők közül nem tudtak napirendre térni a tíz fokos fagyban az utcán fekvő férfiak látványán. „De miért fekszenek a földön?” – kérdezték. „Mert nincs lakásuk, mert szegények” – válaszolta egyikük. „Nálunk a szemétledobóban néhány napig aludt egy ilyen ember, de a gondnok mindegyik emeleten lezárta a szemétledobót. Pedig anyu sajnálta a bácsit, vitt neki levest…” – szőtte tovább a beszélgetés fonalát egy szemüveges lány, akinek a tekintete láthatóan odaszegeződött a szupermarket kirakata elé, ahol a két hajléktalan, meg a köztük melegedő sötét szőrű kutya feküdt. „Fejezzétek be ezt a témát!” – vágott közbe ismét szigorú hangon a tanárnő. „Nem nektek való ügy ez, s különben is ők tehetnek róla, hogy idejutottak.” A gyerekek mintha megfogadták volna a tanárnő intelmét, elcsendesedtek.

Megérkezett a villamos, a gyerekcsoport felszállt, s elfoglalt minden lehetséges ülőhelyet. Én a tanárnő ülése elé sodródtam. Maga elé meredve hallgatott, időnként a kocsi másik végében álló kolléganőjére nézett, mintegy kérdezve, hogy ott is rendben van-e minden. Jobban megnéztem az arcát. Fáradt, ötvenes évei elején járó asszonynak tűnt. Először arra gondoltam, hogy megszólítom, s elmondom neki, hogy nagyot hibázott, rossz mintát közvetített. De rájöttem, milyen jogon szólnék hozzá, ráadásul az osztálya, a tanítványai meghallhatnak valamit a beszélgetésünkből.

Talán azt tanácsoltam volna neki, hogy mindenképp térjen vissza a látottakra, legalább mondja el a gyerekeknek, hogy sajnos a rongyokba bugyolált, fedél nélküli emberek léte is hozzátartozik a nagyvárosi utcaképhez, továbbá mondja el, hogy a fagyban földön fekvő emberek esetében nincs már értelme azt firtatni, hogy ők maguk mennyire okai a nyomoruknak, a kirekesztettségüknek. Lehet, hogy arról is meggyőztem volna, hogy egy tíz-tizenegy éves gyerek számára a múzeumokban szerezhető sokféle tapasztalat, ismeret mellett legalább annyira fontos az utca, az élet mindennapi valóságának megtapasztalása, még inkább értelmezése, feldolgozása. S arról valószínűleg végképp lebeszéltem volna, hogy a hajléktalanokat megpillantó tanítványai fejét olyan erőszakos mozdulatokkal fordítsa el, mint ahogy ezt első reakciójában tette. A villamos átért a pesti oldalra, a gyerekek gyorsan leszálltak, és ismét párokba rendeződtek.

Napok óta keresem a mondatokat, amelyeket egy képzeletbeli levélben megírnék a szigorú hangú, fáradt arcú tanárnőnek. Ma rádöbbentem, nem írhatok neki semmit, ugyanis azért fordította el a saját és gyerekei tekintetét a két hajléktalanról, mert ahogy a fedélnélküliek láttán szinte mindannyian, tudat alatt ő is attól fél, hogy mindez vele/velünk is megtörténhet. Olyan világban kellene élnünk, amelyben a lét, a mindennapi valóság nem gerjeszt különféle félelmeket, amelyben nem kísért annak a réme, hogy bármi megtörténhet velünk a terrortámadástól a hajléktalanná válásig.