Olvasási idő: 
6 perc

Szerkesztés közben

A verseny, a versenyképesség fogalma mindig előhívja bennem a szolidaritás fogalmát is, a hogyan legyünk versenyképesek kérdése mellé a mi lesz a versenyképtelenekkel, a lemaradókkal obligát kérdése társul. A mindent átfogó versenyre épülő mai világ talán azért válik egyre idegenebbé, mert a bennem – s bizonyára sok más korszerűtlenül gondolkodó, archaikus értékeket valló emberben is – felötlő, a szolidaritásra, a gyengék sorsára vonatkozó kérdésekre nem születnek igazi válaszok. Sőt, az ilyen jellegű kérdések többnyire vagy fel sem vetődnek, vagy álságosan fogalmazódnak meg.
 
Pedig e kérdések megválaszolása, a mögöttük húzódó sokféle társadalmi, egyéni probléma megoldása nélkül mit sem ér a kiválasztottak, a szerencsésebbek, a napos oldalon állók versenyképességének fokozása. Egy kettészakadt, a versenyképtelenekkel szemben intoleráns társadalom ugyanis nem lehet igazán versenyképes. Mint ahogy a tradicionális értékeket névleg vállaló, de valóságos életvilágában tagadó, feltörekvő elit sem tudja tartósan állni a kíméletlen versenyt.
 
Max Weber Protestáns etikájából tudjuk, hogy a gazdasági tőke felhalmozása, történjék is bármennyire aszkétikusan és intenzíven, csak akkor vezet felemelkedéshez, ha ugyanolyan mértékű szimbolikus tőkeakkumuláció, a kulturális és morális javak felhalmozása és belsővé tétele kíséri. A kulturális és erkölcsi tőkefelhalmozás egyet jelent a tradicionális értékek őrzésével, új értékrendbe szövésével, szintetizálásával. Az értékrendek szintézise elsősorban nem a kulturális folytonosság biztosítása miatt fontos, hanem azért, mert e nélkül hosszú távon oly mértékben torzul a kíméletlenül versengők személyisége, hogy a versenyképességük fokozása érdekében megszerzett tudásuk, kifejlesztett készségeik, képességeik nem érvényesülnek a versenytársadalom által követelt hatékonysággal.
 
De ami talán ennél is fontosabb: kíméletlen versenyben nem lehet tartósan élni, a kiélezett verseny gyorsan felemészti véges biológiai és szellemi energiáinkat. A kultúra és az erkölcs említett szövedéke azonban képes oldani a mindennapok versenyének kíméletlenségét, már-már gyilkos pragmatizmusát, a verseny keltette ezernyi görcsöt, szorongást. A korábbi korok kulturális és morális hagyományrendszere minták egész sorát kínálja és építi be személyiségünkbe, segítve ezzel az egyensúly megteremtését a verseny és szolidaritás, az energiahalmazokat emésztő teljesítménymaximalizálás és az emberi lényeg megőrzésére lehetőséget adó ellazulás között.
 
Mostani lapszámunkban Ságvári Bence A versenyképesség európai dimenziói című írásában olvasható, hogy a gazdasági növekedésben a tehetségpotenciál és a technológiai fejlettség mellett a társadalom toleranciaszintje, azaz a társadalom befogadó, inspiráló kulturális környezete, az emberek egymás és a kultúra iránti nyitottsága játssza a döntő szerepet. Vagyis egy társadalomnak annál több esélye van a gazdasági prosperitásra, mennél inkább átszövi az emberek életét a kultúra, mennél inkább képesek a másság, a kisebbségi vélemények elfogadására, az egyéni autonómia tiszteletére, a társadalmi kohézió megteremtésére. Többek között ezzel magyarázható, hogy a tradicionálisan toleráns és a kultúrára nyitott észak-európai államok, Finnország és Svédország egyre inkább az európai gazdasági fejlődés motorjává válnak. Az, aki ismeri a skandináv társadalmak mindennapi életét, tudja, hogy az ott élő emberek értékrendjében fontos helyet foglal el a hagyományok tisztelete, a művészetek különböző ágainak aktív művelése, az önkifejezés, a természeti környezet védelme, egyáltalán a természet közeli lét, a helyi társadalomban való aktív részvétel, s nem utolsósorban a hátrányban lévőkkel való törődés, az önkéntes szociális munka. Azért sikeresek, kreatívak, versenyképesek a finnek, a svédek, a dánok és a hollandok, mert amennyire csak tehetik, teljes emberi életet élnek. Keményen dolgoznak, de életüket természetes módon átszövi a tradicionális értékvilág, amelynek része az öntevékeny művészeti tevékenység éppúgy, mint a helyi ügyek iránti elkötelezettség, az aktív pihenés, a környezetre fordított különös gondosság.
Ezen a ponton jutunk el a gondolkodásban oda, hogy a társadalom kultúra iránti fogékonysága, nyitottsága, életminősége szorosan összefügg az ország gazdagságával, felhalmozott anyagi tőkéjének nagyságával. Kétségtelen ugyanis, hogy a finn, a holland vagy a svéd életminőség nem egy önkizsákmányolásra kényszerülő, az újkori tőkefelhalmozás korszakát élő társadalmi közegben, egy folytonosan forráshiánnyal küzdő – ám ugyanakkor irracionális módon pazarló – egészségügyi és oktatási rendszerben létezik. S tegyük hozzá, sokkal könnyebb ott toleránsnak és önzetlenül segítőkésznek lenni a hátrányban lévőkkel, a versenyképtelenebbekkel, ahol a mienkéhez képest sokkal kisebbek a társadalmi távolságok.
 
A nálunk fejlettebb országok kultúrához, moralitáshoz való viszonya azonban mindenképpen fontos tanulságokkal jár a felzárkózni igyekvő szegényebbek számára: a kiigazítások, megszorítások, konvergenciaprogramok közepette sem nyugodhatunk bele, hogy a kultúra lassan úgy hull le rólunk, „mint boldog szerelemben a ruha”. Épp a gazdasági prosperitás elősegítése érdekében lenne szükség arra, hogy a mainál sokkal többet fektessünk be a toleranciát, a kreativitást fejlesztő kulturális szférába s természetesen a hatékony oktatásba és egészségügybe. Ugyanis lehet, hogy az ide befektetett tőke hosszú távon több hozadékkal jár majd, mint a gazdaságélénkítő beruházások jó része. A kultúra iránti nyitottság, a teljes életet élés képessége nélkül ugyanis kísért annak a veszélye, hogy mi, magyarok, kelet-közép-európaiak megint lekésünk valamiről. Görcsös pragmatizmussal akarunk versenyezni ott, ahol a nyitottság, az oldottság, a mentális épség nyújtja a valódi kreativitás fejlesztésének alapját.