Olvasási idő: 
6 perc

Szerkesztés közben

A szerkesztői levelekben ritkán szoktam aktuális eseményekkel foglalkozni, hiszen amint a cím is jelzi, a szerkesztés közben eszembe jutó emlékeimet, gondolataimat kívánom megosztani az olvasóval. Most azonban kénytelen vagyok megtörni ezt a magam teremtette hagyományt. Épp a májusi szám tartalmi összefoglalóin dolgoztam, amikor kirobbant a kétszintű érettségi vizsga körüli botrány. A történet ismert: a vizsga előtti napon valaki vagy esetleg többek kiszivárogtatták és az internetre helyezték a magyar- és a matematika-, később a történelemtételeket. A folytatás: az oktatási tárca megsemmisítette a matematikaérettségi eredményeit, és először történelemből, majd az összes többi tárgyból új feladatsorokat dolgozott ki, amelyeket példátlan biztonsági intézkedések mellett, a katonai hadműveletekre emlékeztető logisztikával juttatott el közel 1100 középiskolába. Mindez sokkal inkább a hírek világába tartozna, mint a Szemlébe, amely az oktatásügy, a neveléstudomány, a pedagógiai gyakorlat történéseinek mélyebb, absztraktabb megragadását tekinti feladatának. Az érettségi botrány azonban számos olyan kérdést vet fel, amely túlmutat a hírek, a médiaszenzációk világán.

Mindenekelőtt le kell szögezni, hogy a most bevezetett kétszintű érettségi hosszú idő óta az egyik legjelentősebb reformlépés a magyar közoktatásban, s nem is elsősorban kétszintűsége, hanem kompetenciaalapúsága miatt. Kérdés, hogy az elmúlt években sikerült-e tudatosítani a szakmai közvéleményben, s ami ennél is fontosabb a társadalomban az új érettséginek ezt a rendkívül fontos előremutató elemét. Hasonlóan fontos kérdés, hogy sikerült-e megértetni, elfogadottá tenni a kétszintű érettségit megalapozó oktatáspolitikai filozófiát. Amint az ismert, az érettségi kétszintűségét alapvetően két tényező, a középiskolai expanzió, valamint az érettségi és a felsőoktatási felvételi egyesítésének igénye tette indokolttá. Az expanzió következtében egyre több olyan fiatal jut be a középiskolába, aki nem akar felsőfokon továbbtanulni. Az ő számukra az érettségin a megszerzett műveltséget számon kérő, de viszonylag könnyen teljesíthető követelményeket kell állítani. A második tényező, hogy az emeltebb követelményszintet tartalmazó érettségi kiválthatja az újabb felesleges stresszt okozó felvételi vizsgát.

Ha végigtekintünk az elmúlt évek oktatáspolitikai történésein, látnunk kell, hogy a kétszintű érettségi nem igazán élvezte a szélesebb szakmai közvélemény támogatását. A felsőoktatás akkor mutatta az első komolyabb fricskát a kétszintűség mellett elkötelezett oktatási kormányzatnak, amikor egyértelművé tette, hogy az egyetemi-főiskolai szakoknak csak igen csekély hányadában tart igényt az emelt szintű érettségire. A merítési bázis szűkülésével küszködő felsőoktatás egzisztenciális érdekeit, túlélési stratégiáit érezte volna veszélyben, ha az – akkor még eléggé körvonalazatlannak tűnő – emelt szintű követelményrendszert a szakok széles körében a bejutás feltételévé tette volna.

A szakmai közvélemény az elmúlt években nagyon megosztottnak bizonyult a kompetenciák fejlesztését, a problémamegoldást előtérbe helyező új oktatási paradigma mellett kiálló oktatáspolitikai törekvésekkel szemben. Jól mutatta ezt a PISA-vizsgálatok eredményeinek megbízhatóságával szembeni kételyek erőteljes kinyilvánítása csakúgy,

mint a konzervatív pedagógiai értékeket, az ismeretközpontú iskola megőrzését követelő oktatásügyi szakemberek, pedagógusok, szülők – nemritkán demonstratív – megnyilvánulásai a szakmai nyilvánosságban.

A 2005 májusában kirobbant érettségi botrány kapcsán mind a politikai arénában, mind a médianyilvánosságban gyakorta fogalmazódik meg a kérdés: mennyire terheli felelősség az oktatási kormányzatot, személyesen a minisztert és szűkebb apparátusát az új érettségi megzavarásáért, esetleges kudarcáért? Sokan felvetik a kidolgozott logisztikai rendszer sérülékenységét, nevezetesen azt, hogy az iskolákba napokkal, hetekkel előbb eljuttatták a feladatsorokat tartalmazó borítékokat. Egyesek – többek között a minisztert jelölő párt elnöke – egészen odáig elmentek, hogy naivnak nevezték a minisztert, amiért feltételezte, hogy a kidolgozástól a nyomdán át egészen az iskolákig tartó logisztikai láncban a tételsorokat kezelő személyek kivétel nélkül jogkövető magatartást tanúsítanak, s nem asszisztálnak egy esetleges bűntett elkövetéséhez.

Nem ebben volt naiv Magyar Bálint, hanem abban, hogy annak ellenére hitt az új érettségivel fémjelzett reformpolitika megvalósíthatóságában, hogy saját és az érettségi fejlesztésében közreműködő szakértői kör erőfeszítései ellenére nem sikerült megnyerni a pedagógusok, szülők, felsőoktatási szakemberek többségének támogatását. Úgy tűnik, nem volt kellően hatékony az a kommunikációs stratégia sem, amely az új érettségi lényegét bemutató feladatsorok sokaságát tárta a legszélesebb nyilvánosság elé, amely megpróbálta érzékeltetni, hogy az újfajta feladatok megoldásához miben kell változnia az iskolai oktatásnak. Talán – s ez nagy szerencse – az érettségi előtt álló diákok alkalmazkodtak a legjobban az új oktatási paradigmából következő feltételekhez. Ezt igazolja, hogy az első elemzések szerint a feszült légkör ellenére a gyerekek nagy hányada lényegesen jobban oldotta meg az újfajta feladatokat, mint ahogyan a próbaérettségi eredményei alapján várható volt.

Az érettségi mostani kudarcából semmiképp sem szabad olyan következtetésre jutnia az oktatáspolitikának, még inkább a szakmának, hogy nem érett meg az idő egy ilyen reformra, hogy jobb mindent a régiben hagyni. Az új érettségi ugyanis – mint az egyik legfontosabb szabályozási eszköz – kikényszerítheti a közoktatásból azt a váltást, amely versenyképesebbé teheti a ma iskolapadban ülők tudását.

A biztonságosabb logisztika kitalálásánál is fontosabb a fenti gondolat hatékonyabb kommunikálása, a pedagógusok, szülők meggyőzése, mivel az új érettségi céljainak megértése sokkal biztosabban vezet a tételeket kezelők jogkövető magatartásához, az érettségi körül gerjesztett hisztéria megfékezéséhez.