Olvasási idő: 
7 perc

Szerkesztés közben

1988 végén az egykori OPI munkatársaként részt vettem egy Leningrádban tartott munkaülésen, ahol a szocialista országok pedagógiai intézeteinek képviselői a mindenoldalúan fejlett ember nevelésének 1990 és 2000 közötti feladatait kijelölő munkaprogram szövegének előkészítésén dolgoztak. Egy olyan Magyarországról érkeztem erre a tanácskozásra, ahol már érezhetővé vált a változások előszele. Azon az őszön már túl voltunk a lakitelki találkozón, a Szabad Kezdeményezések Hálózata legálisan ülésezett a Corvin moziban, ronggyá olvastuk Ribakov sokáig kiadatlan, megindító könyvét, az Arbat gyermekeit, s a HVG-ben interjú jelent meg Bauer Tamással és Lengyel Lászlóval a pénzügykutatósok híres félszamizdat röpiratáról, a „Fordulat és reform”-ról. Talán ezért is volt olyan végzetesen anakronisztikus hallgatni a munkaülés egynémely résztvevőjének harcos felszólalását. Például azt, amikor az NDK-ból érkezett kolléga javasolta, hogy fontos elérendő célként jelöljük meg minden részt vevő ország számára a tanulók felkészítését a kapitalista fogyasztói társadalom hatásaival való szembenállás képességének elsajátítására. A bolgár kolléganő előadásában azt vázolta, milyen fontos, hogy tanulóinkban tudatosítsuk: a szocialista gazdaság és társadalom fölénye hosszú távon érvényesül. A munkaülés szovjet házigazdái pedig több szövegváltozatban is elénk terjesztették azt a nevelési célt, mely szerint el kell érni, hogy a tanulók értékrendjének legfőbb szervező ereje a szocialista-kommunista jövőbe vetett hit legyen.

Három nap után, amikor csak lehetett, igyekeztem távol maradni ettől a furcsa színjátéktól, s belevetettem magam Észak Velencéjének peresztrojkás forgatagába, ahol szintén érezhető volt, hogy valami átalakulóban van. Az emberek mintha bátrabban, nyíltabban beszéltek volna, mintha remény ébredt volna bennük, hogy van esély egy élhetőbb világra még akkor is, ha Gorbacsov ellenére nőttek az üzletek előtti sorok. Az értelmiség az éppen megjelent Sartre- és Wittgenstein-fordításokról beszélt, meg a fel-feltörő örök orosz – nem is alaptalan – reménytelenségérzetről, a változások lehetőségébe vetett hit folytonos elvesztéséről. A leningrádi Pedagógiai Kutatóintézet munkaüléseinek voluntarista célokat kitűző vitái bennem is hasonló érzeteket keltettek. Ahogy a délutáni szürkületet megtörő fények által megvilágított csatornaparti házakat nézve megelevenedtek a Dosztojevszkij- és Turgenyev-regények régi Pétervárának képei, azon tűnődtem, vajon mikor lesz vége annak a történelmi kornak, amelyben egy politikai tömb egy bizottságának munkaértekezletén közös célokat határoznak meg egy földrésznyi térség felnövekvő nemzedékének értékrendjéről, világgal kapcsolatos nézeteinek alakításáról.

Aztán végre leszállt velem Ferihegyen a Malév TU 154-ese, és a repülőtéri könyves pavilonban megláttam Koestler könyvét a Sötétség délben-t magyarul Konrád György hosszú ideig csak szamizdatban olvasható Antipolitikája mellett. Rég volt ilyen jó hazaérkezni.

Ez a régi emlék akkor idéződött fel bennem, amikor a szerkesztőségben kollégáimmal először olvastuk el az Európai Unió 2000-ben, Lisszabonban tartott csúcsértekezletén megfogalmazott Oktatás és képzés 2010 című munkaprogram szövegét. Egyik kolléganőm megjegyezte, ezek a programok az egykori párthatározatokra emlékeztetik. Bevallom, magam is éreztem valami hasonlóságot az egykori „2000-re legyőzzük, felszámoljuk, minden tanulónál elérjük, minden diákot felvértezzük” állítmányú szövegek és a Lisszabonban kitűzött célok nyelvezete között. Első pillanatban a múltbeli emlékek villannak fel az olyan megfogalmazásokat olvasván, mint „minden polgár rendelkezzen az élethosszig tartó tanuláshoz szükséges kulcskompetenciákkal”, vagy „mindenki számára elérhetővé kell tenni a tanulást annak érdekében, hogy a tudás alapú társadalom kihívásaira jobb válaszok szülessenek”.

Valószínű, hogy minden politikai indíttatású nagy szervezet retorikája ilyen kategorikus imperatívuszokra épül – mondogattuk egymásnak a szerkesztőségben, de hozzátettük: azért ezek az Európai Unióban megfogalmazott célok kevésbé vagy talán egyáltalán nem ideológiai fogantatásúak. Az a szellemi aura, amelyben megfogalmazódtak, közelebb áll identitásunkhoz, ahhoz a történetileg meghatározott kultúraképhez, amely személyes és vállalt közösségeink orientációját régóta meghatározza. Így hát jól megszerkesztettük a munkaprogram szövegét, igyekeztük minél pontosabbá tenni az angol szövegből átvett fogalomrendszert. Értelmezni kezdtük az EU-nyelvezet kulcsszavait a benchmarkingtól az indikátorképzésig, s a szerkesztői szövegértelmezés lassan elvezetett bennünket oda, hogy felismerjük a múltbeli céltételező dokumentumok és az Európai Unió célkijelölő dokumentumainak alapvető különbségét. Az európai dokumentumokban, programokban megfogalmazott ajánlásokból, a nyitott politikai koordináció elvére alapozva minden tagország olyan mértékben vállal konkrét feladatokat, amilyen mértékben lehetőségei, erőforrásai alapján képes megvalósítani azokat. S ami talán ennél is fontosabb, hogy ezekben a programokban, kormányok számára tett ajánlásokban szinte kivétel nélkül konkrét, mérhető, számokban kifejezhető változtatási, fejlesztési célok jelennek meg az olvasási nehézségekkel küzdők arányának csökkentésétől az idegen nyelvet tanulók körének bővítésén át a matematikai és természettudományi képzésben részt vevők számának növeléséig.

Egyre inkább érzem, hogy a retorikai áthallások ellenére a munkaprogram talán nem válik voluntarista ábrándképek gyűjteményévé, hiszen ezek a célok, ajánlások az öreg kontinens gazdasági versenyképességének megőrzése, növelése – azaz egy kemény gazdasági racionalitás – érdekében fogalmazódtak meg Lisszabonban.

Sokan féltik az Uniót attól, hogy a nyitott koordinációs politika ellenére ez a racionális céltételező funkció néhány év vagy évized alatt kiüresedhet, hogy megvalósíthatatlan célok deklarációjává silányulnak a nagy ívű programok, s egy eséllyel megint szegényebbek leszünk mi – most már joggal használhatjuk a többes szám első személyt –, európaiak. Ennek nem szabad bekövetkeznie. Nem lenne jó, ha néhány évtized múltán olyan reményvesztetten sétálnánk Brüsszel vagy éppen Strasbourg utcáin, mint én azon az 1988-as szürke decemberi délutánon, a Néva partján Dosztojevszkij és Turgenyev Pétervárát keresve.