Olvasási idő: 
6 perc

Szerkesztés közben

A nyáron ismét kezembe vettem a kilencvenes évek elejének egyik pedagógiai bestsellerét, Marie Winn Gyerekek gyerekkor nélkül című könyvét, amelyben a neves gyermekpszichológus drámai erővel vázolta fel a klasszikus, mondhatnánk archaikus értelemben vett gyermeki világ gyors eltűnését, a koravén tizenévesek tömeges megjelenésének egész problematikáját. A kötet újraolvasásának apropóját egy nyáron látott amerikai film, a Hirtelen harminc adta, amelynek 13 éves kiskamasz hőse egy varázspor segítségével egyik pillanatról a másikra harmincévessé válik, olyan felnőtté, aki megvalósítja a média által közvetített és az általa is áhított felnőttképet. Jenna azonban egy idő után már nem érzi jól magát új bőrében. Idegen számára a felnőttvilág, a kiskamaszként annyira áhított szabadságtól a korlátlan bulizáson át a szexig. A hirtelen harmincévessé váló kislány drámai módon szembesül a felnőttvilágban uralkodó presztízsharccal, a barátokat esküdt ellenségekké változtató kíméletlen versennyel, a szülői ház sokszor béklyónak érzett biztonságának elvesztésével.

 Ennek a könnyű nyári szórakozásnak szánt, ám mégis súlyos korproblémákat felvető filmnek a megnézése után idéződtek fel bennem a több mint egy évtizeddel ezelőtt olvasott gondolatok. Mindenekelőtt az, hogy miért akarnak korunk gyermekei olyan gyorsan felnőtté válni, miért nem tudják, akarják élvezni azokat az örömöket, amelyeket a gyermekkor, különösen a 10 és 14 év közötti időszak nyújt/nyújthatna számukra. Marie Winn két fő okkal magyarázza a gyermekkor gyors átugrását, eltűnését: a biológiai akcelerációval és a gyökeresen megváltozott értékvilággal, amelynek középpontjában a tényleges szükségletek feletti fogyasztás s az ezt serkentő, katalizáló reklám és média áll. Ebben a világban a személyiség önmegvalósításának, a szabadságélmény átélésének szféráit a szexualitás, a minél kiteljesedettebb fogyasztás és az ezekhez kapcsolódó gyors és minél intenzívebb örömszerzés, a belső feszültségek fokozása, majd az ugyanilyen intenzitású feszültségoldás jelenti. Ennek átélhetőségéhez gyorsan felnőtté kell válni vagy legalábbis felnőttnek kell látszani, hiszen a gyermekkorhoz – épp a korlátozott felelősségvállalási, belátási képesség következtében, kultúránként változó mértékben ugyan – mindig társul a felnőtt-társadalom, a szülők motivációkat, belső késztetéseket, akaratot, autonómiát korlátozó szerepe.

 

 A mögöttünk hagyott 20. század utolsó évtizedeiben felerősödött mind az akceleráció, mind a fogyasztói világból már-már agresszív módon ránk és ezzel együtt gyerekeinkre zúduló, fogyasztásra történő ösztönzés. „Légy minél hamarabb felnőtt, és éld át azokat az örömöket, amelyeket a felnőttvilág és a fogyasztás nyújt számodra!” „Légy mindig trendi és szexi, igyál X és Y nevű üdítőt, edd azokat az ételeket, amelyeknek az íze semmi mással nem hasonlítható össze, és ezt ebben vagy abban az étteremhálózatban tedd, ahol a Te világod álmait valóra válthatod!” – ilyen és ehhez hasonló „üzenetek” tömegét kapjuk életünk szinte valamennyi színterén. S ezek az üzenetek elképzelhetetlen hatékonysággal ivódnak be mindannyiunk tudatába, még akkor is, ha megpróbálunk védekezni ellenük. A gyerekek döntő hányada szinte teljesen védtelen a médiából, a multiplexek vetítette filmekből, az utcai óriásplakátokról, a magazinok tökéletesre retusált képeiből és lifestyle spotjaiból (azaz az életmódmintákat s az azokhoz szükséges megannyi kellékeket eladni próbáló szövegeiből) áradó értékvilággal szemben. Ez a védtelenség elsősorban azzal magyarázható, hogy a mai gyerekek nagy hányadának a kezét igen hamar, szinte teljesen elengedik szüleik. Nem azért, mert rossz, gondatlan, gyerekeik jövőjére nem figyelő emberek lennének, hanem azért, hogy maguk és főként gyerekeik számára valamilyen módon előteremtsék az imént említett fogyasztói életmód rekvizitumait.

 

 

Egy közelmúltban végzett felmérés adatai szerint már a 10-14 éves korosztály számára is a négy legkedveltebb időtöltés a jó cuccokban való lógás a csillogó üzletközpontokban, a tv-csatornák közötti szörfölés, a DVD- és videonézés, valamint a jó zenére történő bulizás. Ugyanakkor ez a vizsgálat is kimutatta azt a már közhelynek tűnő tényt, hogy ez a korosztály is keveset mozog, még kevesebbet olvas, és szinte teljesen kimarad az életéből az a semmi mással nem pótolható romantika, amelyet a turizmus, a modellezés jelent, kimaradnak azok a filmek és színházi előadások, amelyekben a gyermekélet elevenedik meg. Hol vannak azok az emlékezetes, a nemrég elhunyt Lukin tanár úr által kezdeményezett kisgyermekeknek szóló, országszerte nagy érdeklődéssel fogadott, fillérekért megnézhető-hallgatható, a gyermekek által is befogadható klasszikus műveket bemutató, magyarázó koncertsorozatok? Hol vannak azok a színházi előadások, amelyek a magyar és világirodalmi klasszikusok műveit kifejezetten a 10-14 éves korosztály számára dolgozták fel patinás pesti és vidéki teátrumokban, ahol nemcsak a történet volt érdekes, hanem az az aura is, amit a színház több évezredes varázslata jelent.

 Mára mindez eltűnt/eltűnőben van, mert állítólag nem nyereséges, mert hatalmas állami dotációt igényel. Ezzel a „plázakultúrának”, a médiából áradó divattrendnek és agressziónak nincs igazi, versenyképes alternatívája. Pedig az egészséges személyiségfejlődéshez, az érzelmi intelligencia kialakulásához szükség van a hagyományos gyermekkor élményvilágára, a számháborúkra éppúgy, mint a sárkányeregetésre, a gyermek készítette gumimotoros repülőgép szárnyainak csodálására s arra az élményre, amit akkor él át a 13 éves, amikor egy sötét éjszakai erdőben társaival odvas fák törzsein zseblámpával keresi a piros négyszöget, mert valóságos és átvitt értelemben is az az út vezet a cél felé.