Olvasási idő: 
9 perc

Szerkesztés közben

A napokban kezembe vettem Heller Ágnesnek a hatvanas évek végén megjelent, „A reneszánsz ember” című könyvét, amelyben leírta a 14-15. századi embereszmény kialakulásának folyamatát. A könyv első, hatvanas évek végi olvasásakor azért tett nagy hatást rám, mert Heller megkísérelte felvázolni a reneszánsz ember antik és keresztény gyökereit, azt a sajátos szintézist, amelynek eredménye az olasz városállamok kereszténységet és antik eszményeket egyaránt vállaló szabad polgára volt.

Különösen érdekes volt számomra az antik és a reneszánsz kori társadalomkép, demokráciamodell összehasonlítása, Athén és Firenze demokráciájának összevetése. Heller szerint Athénban még tényleges demokrácia létezett, amely a szabad polgárok számára lehetővé tette a polisz ügyeibe való közvetlen beleszólást, a részvétel közvetlenségét. A firenzei demokrácia ezzel szemben a közvetlen és a formális demokrácia kettősségén alapult. A városállam ügyeinek intézése választott testületekben történt, amelyekbe elvileg minden társadalmi rétegből egyenlő eséllyel kerülhettek be polgárok. Valójában azonban a nagy- és a középpolgárok viselhettek hivatalt, a tényleges hatalomgyakorlás tehát ezeknek a rétegeknek a kezében volt. Innen ered a modern kori demokrácia első firenzei modelljének - és tegyük hozzá, minden ezt követő változatának - alapvető ellentmondása, nevezetesen, hogy a társadalmi részvétel deklarált egyenlősége ellenére a hatalomgyakorlás, az érdekérvényesítés egy szűk társadalmi csoport kezében összpontosult.

Ez a demokrácia nemcsak azért jelentett visszalépést a polisz demokráciához képest, mert az ügyek intézéséből, a döntések meghozatalából egyre inkább kirekesztődött a társadalmi részvétel deklarált jogával rendelkező szabadok nagy hányada, hanem azért is, mert megszűnt az athéni polgárra oly jellemző társadalmi involváltság, az ügyek állása iránti természetes, sőt időnként szenvedélyes érdeklődés. Talán ezzel is magyarázható, hogy a firenzei reneszánsz demokrácia, még inkább a kultúra, a tudomány arisztokratikus jellegű volt.

A Signoria szobrairól nem a köznép, hanem a gazdag patrícius polgárok vitáztak Lorenzo Medicivel, a paloták térszerkezetéről nem a pallérok, hanem az arisztokratákból lett építészek vitatkoztak a szenátusban. Vagyis a közélet, a kultúra vitái egy szűk elit ügyévé váltak, s egyre inkább üres deklaráció lett a demokrácia egyenlőségeszménye. Mennyire más volt ez Athénben, ott még a polgárt izgatták a közügyek, az Agorán még heves vitát folytattak a pallérok a borkereskedőkkel a polisz kincstárában lévő pénz igazságos felhasználásáról, az éppen épülő új színház vagy szentély tümpanonjának arányairól s más "haszontalan" ügyekről.

Ahogy újraolvastam Heller művének új kiadását, önkéntelenül is párhuzamot kell vonnom a felvázolt firenzei kép és a mai magyar valóság, demokráciagyakorlat között. Természetesen durva leegyszerűsítés lenne mindent azonosnak tekinteni, de a kétféle képben van néhány jellegzetes hasonlóság.

Vegyük például napjaink pedagógiai vitáit, az oktatásügy előtt álló kihívásokat. Ha tárgyilagosan szembenézünk a valósággal, akkor meg kell állapítanunk, hogy az oktatás jövőjét nagyban meghatározó, fontos ügyekben nincsenek igazi, a pedagógusok széles körét megmozgató viták sem a nyilvánosságban, sem a tantestületekben. Elég utalni arra, hogy a PISA-vizsgálat magyar eredményei mennyire nem váltottak ki vitákat. Lassan három hónapja megjelent egy tantervi innovátorokból álló csoport új NAT-tervezete, amelyet épp azért hoztak nyilvánosságra, hogy megismerjék az ezzel kapcsolatos véleményeket. Nem lett hangos a pedagógiai nyilvánosság, a szakértők annak rendje és módja szerint papírra vetették érveiket, de a pedagógia-polisz közemberei nem igazán involválódtak a saját munkájuk, életük szempontjából oly fontos ügyben.

Heller ...gnes a demokrácia Firenzében, Velencében és a többi itáliai városállamban tapasztalható beszűkülését, formalizálódását a véleménykifejtéshez szükséges kommunikációs tér lassú eróziójával, a politikai döntéshozatal professzionalizálódásával magyarázza. A firenzei polgárok azért vesztették el érzékenységüket athéni elődeikhez képest, mert bonyolultabbá és strukturáltabbá váltak azok az ügyek, amelyekről véleményt kellett volna nyilvánítaniuk, amelyekben érdekeket kellett volna érvényesíteniük. Mindehhez valóságosan és képletesen is szűkké vált a Signoria, a városi szenátus épülete előtti tér, a reneszánsz Agora.

Vannak-e ma terek például a mi szakmánkban, amelyek egyfajta Agoraként lehetőséget adnak a vélemények ütköztetésére?

Ott vannak a már-már tradicionálissá váló konferenciák, Lillafüredtől Szegedig, az OKI őszi konferenciájától a szekszárdi önkormányzati konferenciáig. S ott vannak a folyóiratok nyílt vitái, nem utolsósorban az egyre szaporodó internetes fórumok. Az itt megjelenő arcok, a vitákban felbukkanó nevek sajnos nagyon ismétlődnek. A viták, az érdekkifejtés egy szűk elit magánügye. S ez nem jól van így. Nem jó, ha szakmában felhalmozódó feszültségek kimondása, a megoldásra váró nagy kérdések feletti gondolkodás néhány tucat kutató és oktatáspolitikus belső kommunikációjában történik. Ha mindez így marad, akkor könnyen kísért a firenzei és az azt követő demokrácia elszürkülése, formalizálódása. A demokrácia lehetőségei kiüresedtek, és a reneszánsz ember életöröme, társadalmi érzékenysége csak az arisztokraták és az általuk támogatott elitértelmiség köreiben létezett, ami által a potenciálisan szabad polgárok lassan a jogfosztott, a demokrácia és a reneszánsz életöröméből kisemmizett, közömbös tömeg életét kezdték élni.

Vegyük például napjaink pedagógiai vitáit, az oktatásügy előtt álló kihívásokat. Ha tárgyilagosan szembenézünk a valósággal, akkor meg kell állapítanunk, hogy az oktatás jövőjét nagyban meghatározó, fontos ügyekben nincsenek igazi, a pedagógusok széles körét megmozgató viták sem a nyilvánosságban, sem a tantestületekben. Elég utalni arra, hogy a PISA-vizsgálat magyar eredményei mennyire nem váltottak ki vitákat. Lassan három hónapja megjelent egy tantervi innovátorokból álló csoport új NAT-tervezete, amelyet épp azért hoztak nyilvánosságra, hogy megismerjék az ezzel kapcsolatos véleményeket. Nem lett hangos a pedagógiai nyilvánosság, a szakértők annak rendje és módja szerint papírra vetették érveiket, de a pedagógia-polisz közemberei nem igazán involválódtak a saját munkájuk, életük szempontjából oly fontos ügyben.

Heller ...gnes a demokrácia Firenzében, Velencében és a többi itáliai városállamban tapasztalható beszűkülését, formalizálódását a véleménykifejtéshez szükséges kommunikációs tér lassú eróziójával, a politikai döntéshozatal professzionalizálódásával magyarázza. A firenzei polgárok azért vesztették el érzékenységüket athéni elődeikhez képest, mert bonyolultabbá és strukturáltabbá váltak azok az ügyek, amelyekről véleményt kellett volna nyilvánítaniuk, amelyekben érdekeket kellett volna érvényesíteniük. Mindehhez valóságosan és képletesen is szűkké vált a Signoria, a városi szenátus épülete előtti tér, a reneszánsz Agora.

Vannak-e ma terek például a mi szakmánkban, amelyek egyfajta Agoraként lehetőséget adnak a vélemények ütköztetésére?

Ott vannak a már-már tradicionálissá váló konferenciák, Lillafüredtől Szegedig, az OKI őszi konferenciájától a szekszárdi önkormányzati konferenciáig. S ott vannak a folyóiratok nyílt vitái, nem utolsósorban az egyre szaporodó internetes fórumok. Az itt megjelenő arcok, a vitákban felbukkanó nevek sajnos nagyon ismétlődnek. A viták, az érdekkifejtés egy szűk elit magánügye. S ez nem jól van így. Nem jó, ha a szakmában felhalmozódó feszültségek kimondása, a megoldásra váró nagy kérdések feletti gondolkodás néhány tucat kutató és oktatáspolitikus belső kommunikációjában történik. Ha mindez így marad, akkor könnyen megtörténhet az, ami a firenzei és az azt követő demokráciákban. A demokrácia lehetőségei kiüresedtek. A reneszánsz ember életöröme, társadalmi érzékenysége csak az arisztokraták és az általuk támogatott elitértelmiség köreiben létezett, ami által a potenciálisan szabad polgárok lassan a jogfosztott, a demokrácia és a reneszánsz életöröméből kisemmizett, közömbös tömeg életét kezdték élni.