Szerkesztés közben

A hetvenes évek végén került először a kezembe a Nobel-díjas svéd közgazdász, Gunnar Myrdal Korunk kihívása: a világszegénység című könyve. A világban korszakosnak tartják ezt a könyvet, mert először jelenik meg benne markánsan az a gondolat, hogy a világ fejlett, gazdag országainak meg kell tanulniuk együtt élni a földrésznyi méretű területek (Délkelet-...zsia, Dél-Amerika) szegény társadalmaival. Ugyancsak ez a könyv hívta fel a figyelmet arra, hogy a posztindusztriális társadalmakban egyre jobban növekednek a szegény és a gazdag rétegek közötti különbségek, s ezért a szélesedő középosztálynak ki kell alakítania a szegénységgel, a szegény emberekkel való együttélés humánus stratégiáit.

A társadalmi, szociális problémák iránt érzékeny Myrdal egy rövid bekezdés erejéig utalt annak jelentőségére, hogy az - akkor éppen fénykorukat élő komprehenzív - iskolákban a különböző társadalmi rétegekbe tartozó, más-más életmódmintákat követő, nagyon eltérő anyagi helyzetben lévő családok gyermekei együtt élnek. Mennyire fontos az, hogy megtapasztalják egymás fogyasztási szokásait, a szegények és gazdagok között kialakuló kapcsolatok megalapozzák a középosztálytól elvárható szolidaritás, szociális érzékenység magatartási mintáit, beállítódásait.

Jól emlékezem rá, hogy akkoriban mennyire megragadta figyelmemet ez a gondolat. Jóllehet, Magyarországon akkor "hivatalosan" nem létezett a szegénység, illetve a szociális ellátórendszerek megkísérelték kezelni a sokgyerekesek, a cigányok, a munkaképtelenek ügyét, ennek ellenére az országban nyitott szemmel, kellő érzékenységgel járó ember érzékelte azt, hogy léteznek létminimum alatt élő tömegek. Azt is tapasztaltuk, hogy a jövedelmi különbségek az iskola világában is hatnak. Bár az is igaz, hogy élt bennünk egy olyan szemlélet, amely a - szerencsére akkor még kisszámú - szegény gyerek problémáját alapvetően nem a társadalmi alapú egyenlőtlenségekkel magyarázta, hanem az egyéni élethelyzet kedvezőtlenségével.

Iskolai osztályaim szegényeiről tudtuk, hogy a csonka család, az alkoholista apa, esetleg egyik vagy másik szülő leszázalékolása miatt élnek rosszabbul. De a többiek sem éltek olyan kiemelkedően jól, a néhány otthonról "jól eleresztett" gyerek léte nem volt igazán zavaró. Egy-egy eredeti piros címkés Levis farmer, Sony kazettás magnó és a néha kölcsönkapott Trabant vagy Lada jelentette a kiugró jólétet. Ez az úgymond "jól eleresztettség" nem párosult tömeges méretű, drámai élethelyzeteket előidéző szegénységgel. Nem voltak hétfő reggel szédülő, éhes gyerekek az iskolapadokban. Több mint egy évtizeddel voltunk a rendszerváltás előtt.

Bevallom, Myrdal figyelmeztető gondolatai néhány hét múlva a feledés homályába merültek. Közel egy évtized elteltével, a rendszerváltást követő időkben, a tömeges munkanélküliség megjelenésekor jutottak újra eszembe a svéd közgazdász könyvében olvasottak. Akkor, amikor szembe kellett nézni azzal a ténnyel, hogy az iskola mindennapi világában különösebb áttételek nélkül, a maga nyers valóságában jelent meg a társadalom kettészakadása:

A tömegesen munkanélkülivé lett szülőkkel, a befizethetetlen kiránduláspénzzel, a gazdag gyerektől ellopott Nintendóval, az üzletközpontok tárlóin lévő elérhetetlen csodatárgyak iránti reménytelen vágyakkal, az értékek eltorzulásával egyfelől. S a méregdrága edzőcipők, farmerek, márkás pólók és elektronikai csodák villódzó kavalkádjával, a család által birtokolt autólőerők és a téli sítúrák céljaiban való vetélkedéssel, az újabb mobilcsodák internetezési kapacitásáról folytatott késhegyre menő vitákkal, a szegények, a hajléktalanok megvetésével, a pénz, az anyagi sikeresség szinte kizárólagos értékké válásával másfelől.

Meg kéne tanulni a ma még önmaga megerősödéséért küzdő középosztálynak, együtt élni azzal a szegénytömeggel, aki a rendszerváltás veszteseként került abba az élethelyzetbe, amelyben ma van, amelyből egyelőre beláthatón időn belül nem tud kikeveredni. Kicsit félve, írom le, mindenekelőtt a szerencsésebb, jobb helyzetben lévő rétegek gyerekeinek kellene megtanulniuk a szegényekkel való együttélési kultúrát, amely korántsem karitativitást, leereszkedő jótékonykodást jelent, hanem elsősorban odafordulást, empátiát, segítségadást is. Különben pedagógiai, nevelési értelemben mit sem ér az egész. S ami ennél fontosabb, csak ez a fajta odaforduló, segítésre kész attitűd vezethet el ahhoz a társadalmi kiegyenlítődéshez, amely Nyugat-Európa országaiban ötven-száz év alatt lehetővé tette a középosztály kiszélesedését, a peremhelyzetben lévők egy részének felemelkedését.

S mindezt hogyan? - teszi fel joggal a kérdést az olvasó. Már az is előrelépést jelentene, ha őszintén kellő érzékenységgel tudnánk beszélni erről a problémáról a katedrán, ha ki mernénk mondani azt, amit ezzel kapcsolatban magunk gondolunk, ha egyáltalán - divatos szóval - képesek lennénk indulatoktól mentesen "tematizálni" a szegénység-gazdaság ügyét.

A ma e téren gyakorta tapasztalható szemérmes hallgatás csak növeli a feszültségeket.

Igenis az iskolában beszélni kell a szegénységről, annak elviselhetetlen kínjairól, s a jobb helyzetben lévő gyerekeket rá kell ébreszteni arra, hogy nem többek, nem jobbak szegényebb társaiknál, csak a felelősségük nagyobb azok sorsának alakulásáért.

Gunnar Mírdal sem jutott tovább a gondolkodásban, de a nyugat-európai társadalmak igen. Az iskola nevelési programjának tárgya lett a szociális érzékenység, a szolidaritásérzet fejlesztése, oly módon, hogy a szegényekkel, az elesettekkel való foglalkozás beépült az iskola programjába.

Legalább ennyit meg kéne végre próbálni nálunk is.