Olvasási idő: 
6 perc

Szerkesztés közben

Az utópiák mindig érzékenyen jelzik, hogy születésük korában milyen társadalmi, emberi problémák bizonyultak a legégetőbbnek. Olvasmányaim során nemrég találkoztam újra diákkorom egyik legkedvesebb utópiájával, Campanella Napvárosával, amelyben a szerző az ideális állam működésének modelljét írta meg. A mű 1602-ben született, amikor a szerző az inkvizíció börtönében ült, Nápolyban. A jeles értelmiségit azért zárták börtönbe, mert gyújtó hatású beszédekkel arra buzdította Calabria és Padova népét, hogy felkeléssel szabaduljanak meg a térséget megnyomorító spanyol igától, s vívják ki az igazságosabb társadalom megteremtésének jobban kedvező nemzeti függetlenséget.

Campanella művében többször visszatér az a gondolat, hogy a Napvárosban az emberek nem ismerik a hatalomtól, a hivatalnokoktól való félelmet, mert az államot irányító főtisztviselők döntéseik meghozatala előtt kötelesek mindig kikérni a polgárok véleményét. A különféle mesterségekre készülő gyerekek már a tanítás során gyakorolhatják a szabad véleményalkotást. A Campanella által elképzelt iskola egyik lényeges pedagógiai sajátossága, hogy mindenki szabadon kifejtheti a tanulták kapcsán elméjében felötlő gondolatokat, még akkor is, ha az eltér a többség és legfőképpen a tanítást végző mester álláspontjától. A vélemények szabad kifejtése nélkül nincs szabadság, nincs igazságos társadalom, nincs jó köztársaság – írta. Azt is felismerte, hogy a nevelés azonban csak akkor képes bátorrá, szókimondóvá tenni a felnövő nemzedéket, ha a köztársaság vezetői, a főtisztviselők nemcsak meghallgatják, hanem igénylik is a köznép véleménynyilvánítását, és ha az eltérő nézetek kifejtését nem szankcionálja a politika.

Sokan és sokszor leírták mindezt Campanella óta, sőt annak előtte is. Elég, ha a görög demokrácia fénykorának olyan teoretikusaira utalunk, mint Platon, Arisztotelész vagy az egy évszázaddal később élő Xenophon. Utóbbi, pedagógiai műveket is író szerző "Az értekezés a zsarnokságról" című művében az államvezetés megítélésében az egyik legfőbb szempontnak azt tartja, hogy fél-e a köznép, ki meri-e mondani az uralkodók, köztársasági vezérek előtt gondolatait, az írástudók mernek-e bátran kritikát gyakorolni a vezetők döntéseiről. A zsarnokság kezdete, amikor az emberek félnek a vélemények, a másként gondolkodás következményeitől - írja Xenophon. "S ha jó uralkodó vagy vezér jön, ki hallgat a közember szavára is, a népet elnémító zsarnok után, évek hosszú sora vagy inkább évtizedek kellenek ahhoz, hogy megeredjen a félelemtől vagy a közöny mételyétől hallgatók nyelve."

Valami nagy gond lehetett a társadalmi félelmek terén az elmúlt évszázadokban, mivel szinte minden utópia Morustól Fourier-ig érinti a félelmektől mentes, a szabad véleménynyilvánításra lehetőséget adó társadalom gondolatát, az olyan közélet teremtésének szükségességét, amelyben valóban létezik széles társadalmi nyilvánosság, amelyben "egyenes derékkal élő", bátor polgárok és nem hallgatag, lehajtott fejjel járó tömegek élnek.

Ha a magyar közéletre, azon belül a pedagógia szakmai nyilvánosságára tekintek, gyakran eszembe jutnak Xenophon imént idézett szavai arról, hogy a zsarnokság vagy a diktatúrák alatt zsigereinkbe ivódott félelmek milyen hoszszú ideig megmaradnak, hogy a szabadsághiány ellen közönnyel védekező emberi magatartásforma milyen sokáig túléli a letűnt diktatúrákat.

Pedig fontos lenne, hogy oldódjanak ezek a félelmek, hogy a társadalom, a szakma fontos közügyeiről minél többen fogalmazzák meg véleményüket, a hivatalostól esetleg sok tekintetben eltérő álláspontjukat. E nélkül ugyanis tényleg csak korlátozott demokrácia létezhet, amely épp olyan, mint a Bulgakov-féle másodosztályú friss hal, azaz nem valóságos demokrácia. Csak az éles és amennyire lehetséges, politikamentes szakmai vitákban kristályosodhatnak ki konszenzuson alapuló, előremutató megoldások, legyen szó tantervekről, törvénymódosításokról vagy éppen iskolaépítészetről.

A demokrácia jogi feltételeinek törvénybe foglalása ehhez kevés, az kell, amiről oly szépen írt a Napvárosban Campanella. "A főtisztviselőknek maguknak kell valóban érdeklődniük aziránt, hogy a mesterségek űzői, a kereskedők, a pedagógusok s az idősek miként vélekednek a kormányzás ügyeiről, s nemcsak meghallgatni kell, de megfontolni is a jól formált sokféle gondolatukat."

Vagyis nem azért van szükség az érdekeket, véleményeket nyilvánossá tevő szakmai-társadalmi vitákra, mert demokráciákban ez így illik, hanem, mert csak olyan szakmai koncepció valósítható meg eredményesen, amelybe minden értelmes vélemény, álláspont valamilyen módon beépül, függetlenül attól, hogy politikai vagy éppen szakmai értelemben melyik oldaltól érkezik. Azért van szükség ezekre a vitákra, mert a "főtisztviselők" nélkül képtelenek jó döntéseket hozni, épp ezért - ahogy Campanella mondja - nincs okuk s joguk neheztelni azokra, akik esetleg másként látják a kormányzás és a törvények ügyét.

El kellene hinni, hogy lassan tényleg megérettek a feltételei annak, amiről Bibó a magunk mögött hagyott század derekán kvázi utópiaként azt írta: Demokratának lenni annyi, mint nem félni.

Amíg élnek a félelmek, amíg a félelmek elől sokan a fásult közöny odvába menekülnek, addig nehéz konszenzuson alapuló reformokat, a szakmai nyilvánosság legitimációjára alapozott szakmai döntéseket várni a főtisztviselőktől.

Az utópiák szerzői mindezt tudták, csak azt nem látták, miként lehet megvalósítani az ehhez vezető demokratikus gyakorlatot.

Most már nem lehet újabb utópiákat írni, végre meg kell valósítani ezeket a lassan évezredes utópista álmokat.