Szerkesztés közben

Bevallom, sokáig eléggé sematikus kép élt bennem mind a liberalizmusról, mind a konzervativizmusról. Szellemi szocializációm olyan világban ment végbe, amelyben mindkét irányzatot valami homogén, ráadásul negatív tartalmú szellemi áramlatként írták le a nekem rendelt egyetemi tankönyvek. A nyolcvanas években kezdett világossá válni számomra, hogy ez a két nagy fogalom mennyi árnyalatot, sajátos irányzatot takar. Aztán 1989 tájékán, a rendszerváltás időszakában a legendás Gyorsuló Idő sorozatban megjelent egy vékonyka könyv Körössényi András tollából Liberális vagy konzervatív korszakváltás? címen, amely végképp megmutatta, hogy ez a két fogalom sem igazán alkalmas arra - sok más dichotom fogalompárhoz hasonlóan -, hogy általuk sommásan leírható, minősíthető legyen a társadalom vagy annak egy-egy alrendszere, rétege, csoportja.

Akkoriban sokan a posztmodern relativizmus szellemi hatása alatt álltunk, s Lyotard-tól Rorty-n és Derrida-n át Habermasig mindenkitől azt tanultuk, hogy célszerű kiiktatni gondolkodásunkból azt a szemléletmódot, amely mindent a jó-rossz, az igaz-hamis tengely mentén próbál elhelyezni, értékelni, minősíteni. Meg kellett értenünk, hogy ha lelkünkben, identitásunkban liberálisak vagyunk is, a konzervativizmusnak is lehetnek olyan értékei, amelyekkel szakmai szempontból érdemes azonosulni. Meg kellett tanulnunk, hogy a konzervatív-liberális dichotómia legalább három jelentés-összefüggésben értelmezhető. Egyrészt emberi beállítottságot, másrészt eszmei-elméleti felfogást, harmadrészt sajátos politikai platformot, irányultságot jelent.

Akkoriban hihetetlenül izgalmas, értelmező vitákat folytattunk arról, hogy az oktatás világában miként lehet megragadni e fogalompár lényegét, hogyan lehet az értelmezésekbe bevinni a filozófiai kategóriákat úgy, hogy elkerüljük a jó-rossz tengely mentén történő minősítést, hogy értékeléseinket függetlenítsük politikai - 1989 után pártpolitikai - szimpátiáinktól, ideologisztikus vonzalmainktól.

Mindmáig kísért azonban annak a veszélye, hogy az oktatásról való gondolkodásban szekértáborok szerveződnek, amelyek vagy csak a konzervatív vagy csak a liberális értékek mentén tudják megfogalmazni a maguk oktatásfilozófiáját, iskolaképét.

Milyenek is ezek a szekértáborok?

A konzervatív oktatásügyi gondolkodás erőteljesen kötődik a hagyományokhoz, az iskolában rendet, alapvetően egységes iskolaszerkezetet, erős bemeneti szabályozást, szigorú folyamat közbeni értékelést, az ismeretek egységes tantárgyi szerkezetben történő megjelenítését, kemény teljesítménykövetelmények érvényesítését, egységes emberkép és értékrend tételezését tartja szükségesnek. Alapvetően értéknek tekinti a nyugalmat, elutasítja a folytonos változás állapotát, a permanens reformokat.

A liberális oktatásügyi gondolkodás ezzel szemben az iskola, a közoktatás természetes állapotának tartja a rendszer folytonos mozgását, a sokféleséget, az ismeretek változatos - nem feltétlenül a tudományok diszciplináris logikáját követő - szerkezetbe szervezését. Alapértéke a nagyfokú intézményi autonómia, tág teret enged az alternativitásnak, elutasít minden folyamat közbeni állami, fenntartói kontrollt, csak a kimeneten fogad el állami megmérettetést. Elveti a kemény teljesítménycentrikus szemléletet, alapértéke a gyermek- és személyiségközpontúság. Nem tulajdonít feltétlenül értéket a múltban keletkezett értékeknek, hagyományoknak, ezzel szemben prioritást ad a saját hagyományok teremtésének, saját, sokszor alternatív értékei érvényre juttatásának.

A fenti leírás leegyszerűsíti a kétfajta gondolkodás jellemzőit, de a markáns különbözések így is jól érzékelhetőek.

A rendszerváltás óta eltelt három politikai ciklus oktatáspolitikája, ha nem is a vagy-vagy állapotával, de az egyik vagy másik felfogás dominanciájával jellemezhető. Ennek oka abban keresendő, hogy a politika ma még képtelen szakmai dimenziókban kezelni a konzervatív-liberális fogalompárt, ebből következően képtelen tudomásul venni, hogy a kétfajta szemléletmódot nem lehet a jó-rossz, az igaz-hamis dimenzióban elhelyezni, minősíteni. Már csak azért sem, mert mindkét szemlélet valóságos iskolai világokban jelenik meg valóságos társadalmi megrendelések, pedagógiai felfogások, ha úgy tetszik, ethoszok létének a következményeként.

És mindkét felfogásban vannak olyan elemek, amelyek a közjót szolgálják.

Olyan oktatási rendszerről, olyan permisszív, megengedő szabályozásról álmodom, amely lehetővé teszi, hogy mind a konzervativizmus mind a liberalizmus vegytiszta oktatáspolitikai felfogása mentén szerveződjenek iskolák, továbbá olyanról, amely kifejezetten ösztönzi, hogy a két felfogás értékei minél több intézményben jelen legyenek. Ugyanis csak így képzelhető el a szabadság és a rend dialektikája.

Ezért azt gondolom, hogy az oktatást, az iskola világát - amennyire csak lehet - depolitizálni kell, hogy pártpolitikai szempontoktól függetlenül létre kellene hozni azt a konszenzust, amelyről az 1989-1990-es évek fordulóján a különböző pártszínezetű, de még tiszta hitű, a nevelés ügye iránt elkötelezett emberek vitatkoztak egymással a demokrácia viszonyainak megfelelő iskola keresésének jegyében.

Érdemes lenne újrateremteni azt a légkört, amelyben szavaik érdeklődő, értő fülekre találtak a társadalomban.