Szerkesztés közben

A véletlen úgy hozta, hogy a nyolcvanas évek második felében több európai és amerikai tanterv hazai adaptációs kísérletében vettem részt. Elevenen élt bennem, milyen élményt jelentett egy amerikai jelenismereti, társadalomismereti program elolvasása, milyen izgalmas kihívás volt azoknak a szituációknak a megteremtése magyar viszonyok között, amelyekben a gyerekek megismerhetik, miként működik a helyi társadalom, a regionális közigazgatás, a parlament és a civil szféra. A program lényege az volt, hogy saját élményű tanuláson keresztül készítse fel a gyerekeket arra, hogy képesek legyenek eligazodni a társadalomban, részt venni az ügyek intézésében, társadalom általi kontrollálásában. Arra is jól emlékszem, hogy az adaptációs kísérlet terepéül szolgáló, jó nevű, a helyi tantervfejlesztésben már akkor élenjáró pesti szakközépiskola tanárai milyen nagy nekibuzdulással vállalkoztak a kipróbálásra, mennyire érdekelte őket a program, a gyerekek reakciója. Ezerkilencszáznyolcvanhét-nyolcvannyolc táján történt mindez. A rendszerváltó idők első periódusát éltük. Az akkor alakuló új politikai pártok első üzeneteiben a leggyakrabban használt szavak közé tartozott a polgár, polgári társadalom, civil lét, autonómia. Ráadásul ez az iskola volt az, amely az egyik bölcsője lett a 88-ban megalakult PDSZ-nek, az egyik első szabad szakszervezetnek, amelynek visszavonhatatlan történelmi szerepe volt a rendszerváltás véghezvitelében.

A program kísérleti tanításának első, viszonylag rövid, már-már euforisztikusan lelkes szakasza után némi megtorpanást kezdtünk érezni önmagunkon - a kísérlet irányítóin - és a részvételre vállalkozó pedagógusokon is. Eleinte még jól működtek a gyerekekkel folytatott, leginkább a hagyományos osztályfőnöki órákra emlékeztető beszélgetések, amelyekben a társadalom működésének problémái jelentek meg. De amint a mindennapi életben szerzett tapasztalatok feldolgozására került sor, és a szimulációs játékokban a gyerekekkel együtt a pedagógusoknak is részt kellett venniük, modellt kellett nyújtaniuk arról a polgárról, akiről oly szépen írta Bibó István, hogy "nem fél", hogy “egyenes derékkalö jár, a tanárok szembesültek azzal, hogy az adaptálandó program más társadalmi viszonyok között született. Nekünk is rá kellett döbbennünk arra, hogy ezeknek a programoknak a hazai megvalósításában korántsem a tanárok hiányzó politológiai, szociológiai, közgazdasági ismeretei jelentik a fő gondot, hanem a programokban közvetítendő polgári értékrendszert kialakító társadalmi szocializáció hiánya. Rá kellett döbbennünk arra, hogy a polgári lét, gondolkodás kialakulásában nem a kognitív tényezők játsszák a fő szerepet, hanem a társadalom mélyrétegeiben, az emberek mindennapi érintkezésében lejátszódó mikrotörténések.

Akkoriban, a nyolcvanas évek vége felé, Lakitelek után, de a nagy nyolcvankilences-kilencvenes bársonyos idők előtt úgy hittük, hogy a plurális demokrácia jogi kereteinek a megteremtése viszonylag gyorsan maga után vonja majd ezeket a tudati, mentalitásbeli változásokat. Azt képzeltük, ha lesz szabadon választott parlament, ahol a politikai érdekek és értékek szabadon kifejeződhetnek és a társadalmi arénában szabadon megmérkőzhetnek, ha társadalmi érdekek ütközését folyamatosan demokratikus alkuk követik, az olyan mintául szolgál mindannyiunk számára, amelyből végtére is folyamatosan átélhető a szabadság, az autonómia élménye. S akkor majd a pedagógusok számára sem görcsösen megoldandó feladat lesz, hanem belső szükségletként jelenik meg, hogy megmutassák diákjaiknak milyen is a társadalom, milyen módon csatáznak szakadatlanul egymással a politika, a közélet színpadán az egymástól eltérő érdekek, miként csapnak össze értékrendek, felfogások.

Pedig akkoriban már sokan olvastuk Bibó 1971-ben írott, azóta sokat idézett művét, az Európai társadalomfejlődés értelme című esszéjét, amelyben kifejti, hogy az európai demokrácia, az európai polgári lét hosszú fejlődési folyamat eredménye, egy olyan szerves fejlődésé, amely nem váltható ki, úgymond nem úszható meg. A rendszerváltást követő évtized megerősíti Bibót. A valóságos polgári értékrend térhódítása, az egyenes derékkal járó, véleményét bátran megfogalmazó, a társadalmi történések keltette félelmektől valóban megszabaduló polgár tömeges társadalmi jelenléte bizony még várat magára.

Mindezt persze nem szabad úgy értelmezni, hogy az iskolának, a pedagógusnak - illetve általában a társadalomnak - ki kell várnia, amíg "megteremtődnek a szabadság kis körei", a polgári lét bonyolult társadalmi szövetei. Ez értelmetlen volna, már csak azért is, mert lehet, hogy épp a demokrácia gyakorlásához, a társadalmi részvételhez, a felelős állampolgári magatartáshoz szükséges készségek és attitűdök fejlesztését szolgáló programok járulhatnak hozzá ahhoz, hogy a polgári értékrend és életfelfogás kialakulásának hosszú történeti folyamata amennyire csak lehet, lerövidüljön.

Mindezt hinni talán nem pedagógiai voluntarizmus. Ugyanakkor nem ismerni e programok adaptálásának történeti, társadalmi, mentalitásbeli korlátait, egyet jelent a voluntarizmussal. Az egy másfél évtizeddel ezelőtti korlátok szorítása talán némiképp oldódott már, de létezésük mindmáig érzékelhető az iskola világában s persze a társadalom egészében is. Ennek ellenére igaz a sokat idézett latin mondás: Navigare necesse est, azaz hajózni, haladni muszáj!