Szerkesztés közben

Éppen három évtizede olvastam először Jürgen Habermas A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltása1 című, akkor világszerte nagy port felvert könyvét. Ebből a könyvből érthette meg a közép-kelet-európai értelmiség a diktatúra és a demokrácia közötti alapvető különbséget. Habermas ugyanis világosan leírta, hogy a demokráciák egyik alapvető ismérve a társadalmi, polgári nyilvánosság által gyakorolt kontroll. Aki elolvasta ezt a művet, az előtt egyértelművé vált, milyen erőt képvisel a polgári nyilvánosság, hogyan képes folyamatos önkorrekcióra késztetni a különböző hatalmi ágakat, mindenekelőtt a végrehajtó hatalmat.

A hetvenes évek elejét írtuk akkor. Közép-Kelet-Európában éppen a nyilvánosság korlátozásával próbálták megerősíteni hatalmi pozícióikat a 68-as prágai tavasztól megrémült diktatúrák. De beszűkült akkoriban a különböző társadalmi alrendszerekhez kötődő szakmai nyilvánosság is. A társadalom valódi problémáiról szóló közéleti viták helyett többnyire felülről kreált álvitákkal voltak tele az akkori irodalmi és szakmai folyóiratok. Kézzelfoghatóvá vált az a jelenség, amelyet Habermas a diktatórikus, autoriter hatalom jellemzőjeként írt le: a nyilvánosság hatalmat kontrolláló funkciója helyett a hatalom nyilvánosságot kontrolláló funkciója működött. Hangsúlyozom, mindez korántsem csak a hatalom, a politika szférájához közvetlenül kötődő nyilvánosságot jellemezte, hanem a szakmai nyilvánosságot is. Holott a polgári társadalmakban a közgondolkodás, a gazdaság, a tudomány, a kultúra működése, fejlődése, fejlesztése szempontjából mindig is óriási jelentősége volt a szakmai nyilvánosságnak. Habermas szerint a tudományos közösség agóráin folytatott nyilvános viták legalább annyival járultak hozzá a tudomány fejlődéséhez, mint a laboratóriumok mélyén folytatott megannyi kísérlet.

Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy a hetvenes években is voltak izgalmas szakmai viták Magyarországon, de ezek döntő többsége egy szűk, korlátozott körben, az akadémiai intézetek zárt közösségeiben zajlott. Ezek a viták épp a széles nyilvánosság kizárása következtében nem tölthették be szakmai funkciójukat, a vitákban létrejött új tudás valójában nem válhatott közkinccsé. Ezzel kapcsolatban fontos megjegyezni, hogy a nyilvánosságban zajló viták nemcsak azért jelentősek, mert felszínre hozzák a társadalom vagy egy-egy alrendszer működésében meglévő ellentmondásokat, s azokra alternatív megoldásokat kínálnak a különböző argumentációk, hanem azért is, mert folyamatosan építenek egy érdekkifejező, érdekartikulációs kultúrát, fejlesztik a különböző nézeteket valló emberek közötti kommunikációt, egyszóval fejlesztik a demokrácia viszonyrendszereit.

Mindez annak kapcsán idéződött fel bennem, hogy szerkesztőként időről időre szembesülnöm kell azzal, milyen nehezen működik az oktatásügy társadalmi nyilvánossága. A közoktatás tartalmi kérdéseiről nem vagy alig zajlanak nyilvános viták, s ezeket rendszerint átszínezi a politika. Pedig valamikor a rendszerváltás körüli években azt reméltük, hogy a demokrácia viszonyainak megteremtésével együtt, gyorsan kibontakozik majd a sokféle érdeket, álláspontot megjelenítő szakmai nyilvánosság. A nyolcvanas, kilencvenes évek fordulóján úgy tűnt, hogy lehetőség nyílt a termékeny szakmai vitákra, hiszen az akkor körvonalazódó pluralizmus elképzelhetetlennek tűnt pezsgő szakmai közélet, az álláspontokat a nyilvánosságban ütköztető szakmai viták nélkül.

Úgy tűnik, hogy a nyilvánosság, de különösen a szakmai nyilvánosság nálunk még nem működik spontán módon. Működtetése egyfajta ädemokrácia tréningö, olyan gyakorlási aktusok sorozata, amelyek egy ponton talán átlendítik a nyilvánosság szereplőit az organikusan működő demokrácia felé.

Az elmúlt évtizedben lapszerkesztőként rá kellett jönnünk arra, hogy nekünk itt is és most az a küldetésünk, hogy lehetőséget teremtsünk a legkülönbözőbb szakmai álláspontok kifejtésére, a lehetőségekhez képest távol tartva a politikát, még inkább a politikai nyomást. Nem a mi dolgunk megítélni, hogy ez mennyire sikerült. A mi dolgunk - amint már jeleztem - a nyilvánosság működtetése, minél több olyan alkalom teremtése, ahol a szakmai korrektség határain belül mindenki szabadon kifejtheti, ütköztetheti álláspontját.

Habermas szerint a polgári nyilvánosság s maga demokrácia tanulási folyamatok sorozatában teremtődik meg, fejlődik. E tanulási folyamatban kitüntetett szerepük van a médiában megjelenő nyilvánosság mintáinak.

A pedagógia szakmai nyilvánosságának általunk megteremtett, működtetett és megjelenített mintája nemcsak és nem is elsősorban a viták léte, minősége szempontjából fontos, hanem azért, hogy e modellek a széles szakmában ösztönözzék a kritikai gondolkodást, a másfajta álláspontot képviselők gondolkodásmódja iránti toleranciát, vagyis azt a fajta szellemi állapotot, amely nélkül nem lehet valóságos szakmai, szellemi közélet, amelyek nélkül nincs valóságos demokrácia.