Szerkesztés közben

A közelmúltban az egyik közszolgálati csatorna dokumentumfilmet sugárzott az Európai Unió felnőtt lakosságának tanuláshoz való viszonyáról. A magyar riportalanyok beszámolóiból kiderült, hogy döntő hányaduk nem tervez semmilyen szervezett tanulást, és akkor sem vállalkozna tanfolyami képzésre, ha ettől függne az állása, a megélhetése. Hasonlóan negatív tanulási attitűdöket mutattak a szlovák és lengyel riportalanyok is. A filmben szereplő finn és holland középkorú vagy annál valamivel idősebb megszólalók többségéről azonban kiderült, hogy szívesen tanulnak. Egy ötven év körüli finn asszony, aki egy mikroelektronikai alkatrészeket gyártó üzemben minőségellenőrként dolgozik, elmondta, hogy a munkahelyi kötelező képzéseken kívül rendszeresen részt vesz a hobbijával összefüggő távoktatási programokban, s lévén elkötelezett környezetvédelmi aktivista, beiratkozott egy Helsinki melletti ökológiai oktatóközpont szabadegyetemi kurzusára, ahol minden hónap egyik hétvégéjén környezetvédelmi tanulmányokat folytat, ha ez lezárul, diplomamunkát készít majd, és ezzel újabb szakmai végzettséget szerez. Ugyancsak emlékezetes marad számomra az a közel hatvanéves holland hajós, aki hajótervező-asszisztensi képzésen vesz részt azért, hogy nyugdíjas évei alatt az egyik rotterdami hajótervező és -építő cégnél kamatoztathassa majd mintegy negyvenévi hajózási tapasztalatait. Az interjúkészítés idején, 2006 februárjában „diplomatervén” dolgozott, és egy újfajta hajódaru-tervezési projektben vett részt.
 
A riportfilm megpróbálta feltárni a közép- és kelet-európai felnőttek tanulással szembeni negatív attitűdjeinek okait is. Egy tartósan munka nélküli középkorú asszony elmondta, hogy a közgazdasági szakközépiskolában elszenvedett tanulási kudarcai miatt nem szeret, nem akar tanulni. Hasonló negatív iskolai emlékekről beszélt a szintén hosszabb ideje munkanélküliként élő, harmincévesnél alig idősebb szlovák fiatalember is.
 
A riportfilm után néztem át a megjelenés előtt álló Jelentés a magyar közoktatásról című kötet kéziratát. Az ebben közölt statisztikai adatok megerősítik a dokumentumfilmben elhangzottakat. A magyar 26–65 év közötti felnőttek sokkal kisebb arányban terveznek valamilyen tanulást, illetve vettek/vesznek részt szervezett tanulásban, mint az EU- vagy az OECD-átlag. Sokan szkeptikusan szemlélik az egész életen át tartó tanulásról, a tudás alapú társadalomról szóló jövőképeket, forgatókönyveket. A kétely elsősorban azzal magyarázható, hogy nálunk szinte mindenki a hagyományos, formális tanulással azonosítja a tanulást, s alig gondolunk arra, hogy a tanulásnak sokféle, nem formális kerete, színtere létezik a távoktatástól a nyitott képzéseken, a foglalkoztatásba ágyazott képzésen át a spontán tanulásig.
 
A tanuló társadalom, a tudás alapú gazdaság egyik legfontosabb feltétele, hogy a nem formális tanulással, spontán ismeretszerzéssel elsajátított új tudások, kompetenciák egyenértékűek legyenek a formális képzésben szerzett tanúsítványokkal. Az említett riportfilmben egy brüsszeli oktatásügyi hivatalnok nem véletlenül beszélt arról, hogy az egyén munkaerő-piaci mobilitása szempontjából nagy jelentősége van annak, hogy a nem formális tanulással szerzett tudást is ismerjék el a különböző szakképzéseket lezáró vizsgarendszerek. Ezért is vált az unió egyik fontos oktatáspolitikai prioritásává az önálló, illetve a nem szervezett módon szerzett tudás hasznosíthatóságát segítő jogi környezet megteremtése.
 
Nemzetközi összehasonlító vizsgálatokból tudjuk, hogy a tanulási motiváció alacsony szintje felnőttkorban szorosan összefügg a graduális iskolai képzésben szerzett negatív élményekkel. A filmben többen is utaltak arra, hogy iskolai kudarcaik egy életre meghatározták a tanuláshoz fűződő negatív viszonyukat. Az egész életen át tartó tanulás személyiségbeli feltételeinek megteremtése szempontjából is nagy jelentősége van az iskola légkörének, továbbá annak, hogy milyen érzelmi minták vésődnek be az iskolai tanulás során, valamint hogy kötődnek-e sikerélmények a tanuláshoz.
 
Az egész életen át tartó tanuláshoz szükséges készségek fejlesztésének, a tanulásra való ráhangoltság kialakulásának fontos, iskolán belüli feltétele, hogy az iskola képes legyen a nem formalizált keretek közötti, spontán tanulással szerzett tudás folyamatos integrálására, a nem iskolai színtereken folyó sokféle tanulás ösztönzésére. Az utóbbi évtizedekben a média és az internet, valamint a világra vonatkozó ismereteket egyre vonzóbb formában tálaló írott sajtó és könyvkiadás előretörése miatt az iskola elvesztette hegemón ismeretközvetítő szerepét. Egyes becslések szerint a mai fiatalok ismereteiknek több mint kétharmadát nem az iskola által közvetített tananyagból, nem a hagyományos tanulási szituációban – tanári magyarázat, iskola által szervezett tanórán kívüli tevékenység, tankönyvből tanulás, feladatmegoldás – szerzik, a tanulás egy sokkal szélesebb társadalmi kommunikációs térben történik, közművelődési intézményben éppúgy, mint az internetes böngészés vagy a televíziós csatornák közötti szörfölés keretében, s nem utolsósorban a legkülönbözőbb élettevékenységek során.
 
Az iskola akkor tudja segíteni a nem formális tanulás iránti motivációt, az ehhez szükséges kompetenciák fejlesztését, ha direkt és indirekt módon ösztönzi, értékeli a tágabb társadalmi, kulturális térben való tanulást, és ha olyan programok sorát működteti, amelyek kifejezetten igénylik a szélesebb társadalmi-kulturális térben történő ismeretszerzést.
 
Az egész életen át tartó tanulás segítését vállaló iskola tevékenységrendszerében képes modellálni a nem formális keretek közötti tanulást, fejlesztve az ehhez szükséges készségek, kompetenciák egész sorát.