Szerkesztés közben

Emlékezetes szellemi élményt jelentett számomra, amikor neveléstörténeti tanulmányaim során megismerkedtem az utópista szocialisták, Owen és Fourier nevelésről alkotott nézeteivel. Különösen érdekesnek tűntek a társadalmi egyenlőtlenségek felszámolására vonatkozó elképzeléseik. Érdeklődésemet valószínűleg az motiválta, hogy akkoriban kerültek először nyilvánosságra azok a szociológiai kutatási eredmények, amelyek arra utaltak, hogy az iskolarendszer - a rezsim minden valós és propagandisztikus törekvése ellenére - nem képes kompenzálni a családok eltérő anyagi és kulturális miliőjéből eredő különbségeket. Ezek a kutatások nagyban hozzájárultak az iskolai nevelés mindenhatóságába vetett ifjúkori ábrándjaim szertefoszlásához, a társadalmi tagozódás szerepének felismeréséhez az életút meghatározásában. Nagy kiábrándulás volt ez, a nevelés megváltó erejéről való “álmodozások korának" végleges lezárulása.

Ebben a pedagógiai illúzióvesztésben némiképp szenvedő, ugyanakkor megoldások után kutató egykori önmagam számára különös jelentősége volt az utópisták kommunisztikus, falanszterszerű alternatívájának. Owen és Fourier a 19. század első évtizedeiben azt javasolta, hogy a gyerekeket ki kell emelni abból a családi-mikrotársadalmi környezetből, amelybe születtek, s kommunisztikus telepeken kell felnevelni, ezzel juttatva mindenkit egyenlő esélyekhez. Máig emlékszem arra, hogy milyen hatást gyakorolt rám Owen leírása az 1824-ben általa létrehozott New Harmony nevű kommunisztikus telepről, amelyet saját utópisztikus elvei mellett Fourier nevelési koncepciójának felhasználásával alkotott meg Amerikában. Saját nevelődésem példáján - az ötvenes években is jó körülményeket biztosító polgári családban nőttem fel - tapasztaltam meg a családban megélhető gazdag érzelmi kapcsolatrendszernek a személyiségfejlődésben betöltött, semmivel nem pótolható szerepét. Ezt a tapasztalatot egészítették ki a fejlődés- és személyiségpszichológia terén a családi szocializációra, az anya-gyermek kapcsolat szerepére vonatkozó ismereteim.

Két nézet ütközött bennem az egyenlőtlenségek kezelését illetően: ragadjuk-e ki a gyerekeket a hátrányos helyzetű családi miliőből, s ezzel jelentősen javítsuk társadalmi esélyeiket, vagy az esélynöveléssel szemben elsődlegesebbnek tekintsük a harmonikus személyiségfejlődés, az érzelmi biztonság szempontjait, s ameddig csak lehet, tartsuk a család - ugyan meglehetősen heterogén értékeket, mintákat, légkört jelentő - meleg, óvó keretei között őket.

Dilemmám kialakulásában szerepet játszottak azoknak a mélyinterjúknak a tapasztalatai is, amelyeket egy családszociológiai vizsgálat keretében az Ormánság apró cigány putrijaiban roma szülőkkel készítettem akkoriban. Döbbenetes volt, hogy ezek a számomra addig elképzelhetetlen nyomorban, civilizálatlan feltételek között élő roma családok - minden előzetesen kialakult elképzelésemmel szemben - milyen melegséggel vették körül gyermekeiket, s milyen erővel harcoltak azért, hogy az akkori körzetesítés következményeként létrehozott körzetközponti kollégiumok ne ragadhassák el az - egyébként sokszor alultáplált, nagyon rossz otthoni és iskolai feltételek között tanuló gyermekeiket.

Kié is valójában a gyerek? Mi is valójában a fontos? Mi is valójában a gyerekek érdeke? - kérdeztem akkoriban, s kérdezem azóta is gyakorta önmagamtól. 1969-ben még hajlottam arra, hogy elsődlegesnek tekintsem a gyors felzárkóztatást, az esélynyújtást, a kognitív képességek fejlesztését. Ennek érdekében lehetségesnek, sőt egyenesen szükségesnek tartottam azt, hogy a gyerekeket minél korábbi életkorban kiemeljék a kedvezőtlen családi feltételek közül. Ma már tudom, hogy érzelmi biztonság, ép személyiség nélkül nincs esély a felzárkóztatásra. Mint ahogy azt is tudom, hogy a bármily pedagógiai racionalitással megteremtett nevelési tér - a Fourier- féle falanszter jellegzetesen ilyen - a szerető családi miliő, a gazdag érzelmi világ kibontakozását segítő családon belüli kapcsolatok nélkül önnön céljai ellenében hat. A megszokott, védő családi környezetből korán kiszakított kisgyerekek többsége nem válik esélyesebbé, versenyképesebbé. Hiába javulnak a kisiskolás kollégiumban a tanulási feltételek, a mégoly alacsony szociokulturális státusú család nyújtotta érzelmi háttér, a testvérek hiánya olyan személyiségfejlődési zavarok, nevelési ártalmak forrása lehet, amelyek lehetetlenné teszik a remélt nevelési-tanítási eredményt, pedagógiai hatékonyságot.

Az elmúlt évtizedek hátránykompenzációs tapasztalatai azt mutatják, hogy az iskolának meglehetősen korlátozottak a lehetőségei. Elsősorban azért, mert nem teheti zárójelbe, nem iktathatja ki a családot, azt a szocializációs tényezőt, amely talán a leginkább szerepet játszik a hátrányok kialakulásában. Kompenzálni, felzárkóztatni csak a családokkal együtt, a családok megnyerésével, együttműködésével lehetséges. S ez még akkor is igaz, ha a család kulturális szintje rendkívül alacsony, ha az általa közvetített értékrend, életmódminta a tanulás, a felzárkózás ellenében hat.

Épp ezért csak azok a hátránykompenzációs megoldások lehetnek igazán életképesek, amelyek a gyerekek mellett a családok felzárkóztatását, a szülők kulturális szintjének fejlesztését is célul tűzik ki. Mert a gyerek nem az államé, nem a társadalomé, hanem azé a családé, ahová született.

Ma már tudom, hogy Owen és Fourier New Harmony telepe a megvalósíthatatlan utópiák sorába tartozik. Az igazi lehetőséget az olyan modellek jelentik, mint a nyírteleki Kedvesház, ahol a gyerekekkel együtt az analfabéta roma szülők zöme is beül az iskolapadba.