Szerkesztői jegyzet

Az 1991-ben indult és 27 évfolyamot megélt Iskolakultúra című pedagógiai folyóirat 2017-ben még nem jelentkezett friss lapszámmal, mert nem kapott támogatást az NKA laptámogatási keretéből, és a Pannon Egyetem, a lap eddigi kiadója se vállalta a hiány pótlását. Hír van arról, hogy a Gondolat Kiadó átveszi a lapot, s hogy az idei lapszámok hamarosan megjelennek. Reméljük, így lesz, de még annál is jobban reméljük, hogy az EMMI-ben akad valaki, akinek eszébe jut, hogy az Iskolakultúra nélkülözhetetlen, pótolhatatlan fóruma annak a neveléstudományi tudós nemzedéknek, melyet sok-sok közpénzből képzünk ki a közoktatás elméleti-szakmai ügyeinek intézésére-értelmezésére. Ha az Iskolakultúra kiesik a szakmai lapok amúgy is szűkös köréből, a neveléstudományi doktori iskolások nem fogják tudni teljesíteni publikációs kötelezettségeiket. Olyan ez kissé, mintha kiemelten támogatnánk az úszómesterképzést, viszont bezárnánk az uszodákat.

S persze, ha az Iskolakultúra megszűnne, akkor a negyedszázados szakmai műhely szellemi értéktárát is szélnek eresztenék. Az a lap, amelyik fémjelezte a szabad polgári iskolakultúrát, amelynek az OKI volt az első kiadója, s főszerkesztője mindmáig az egykori lapalapító: Géczi János, aki egyszerre neveléstudós, költő, író, szociográfus, művelődéstörténész, esszéista, s lapja (és a lap saját könyvsorozata is!) ugyanezt a sokszínűséget, sokoldalúságot tükrözi. Vagyis a doktori iskolák sokkal tágabb körére volt nyitott, mint például a szűkebb látószögű ÚPSZ.

Persze, a szakmai lapok létének mintha nem volna tétje, hiszen nem nagyon kaptak szerepet a közelmúlt nagy átalakításainak történetében. Holott, ha van tanulság, éppen az, hogy a nyilvánosságot, a szakmai vitákat megspórolni a közoktatásban, köznevelésben nagyjából olyan, mint kihagyni egy épület alapjából a cementet.

Éppen ezért közöljük örömmel a Karátson Gábor Kör által kezdeményezett Közös nevező programhoz kapcsolódó írásokat. A közös nevező egyik alapelemének gondolván a szakmai nyilvánosság szerepének megerősítését.

 

A hátoldalon a kisújszállási Móricz Zsigmond Református Kollégium és a város közös nagy évfordulós ünnepének egyik beszédéből idéztünk néhány sort. (Az iskola neve ennél jóval hosszabb, egyáltalán, a mai iskolai nevek immár szigorú hivatali szabályzat, döntés szerint részletezettek, s épp emiatt újra és újra változnak, jelezve egyúttal, hogy még a név sem igazán a sajátjuk, tükreként az átalakulásnak: a hivatal nem képes nem hivatalként kezelni az iskolát, ha már bekebelezte.)

Eredetileg (a könyvbemutató beszédben is szóba hozott) Nagy Imre költőnek, az iskola egykori diákjának, a Kisfaludy Társaság 1839. évi szépirodalmi pályázatán nyertes Árpád c. történelmi balladájából való részlet került volna a hátlapra. Egy alkalmi költemény a mély kritikai-(nemzet)pedagógiai beágyazottságának jeleként: Árpád fejedelem pusztaszeri, „polgári alkotmányt” hozó országgyűléséről (ez volt a megadott téma), a fejedelem felszólalásából idézünk: „Erőre kél a társaság, / Ha népe összeforr, / Hazát, mely egység elven áll / Kor s vész el nem sodor. / De hol vad pártdüh háborog / S fajult viszálykodás, / Nincs ott jelen, nincs ott jövő / Üdvére áldomás.” (A teljes vers olvasható: http://arpad.org/megemlekezesek/arpad-a-kolteszetben/arpad-a-kolteszetben/) A Társaság pályázatának nyilvánvaló nemzetpedagógiai célzata a kor szava; se János vitézünk, se Toldink nincs nélküle. A költői és a tanulmányszerzői pályázat mindemellett az új, az első nagy polgári pedagógiai nemzedéknek is egyik szellemi forrása, nagy erőpróbája volt.

Nagy Imrét 1839-ben kinevezték a Debreceni Kollégium poétai osztályának tanítójává, de nem kezdhette el a tanítást ősszel, mert súlyos tüdőbeteg volt, januárban meghalt, 23 évesen, néhány nappal korábban, hogy eljutott volna hozzá a hír költeménye jutalmazásáról. Nagy Imre tehát ígéret maradt, aki talán jeles költővé válhatott volna, így azonban, élete, egy kötetnyi verse, története a kisújszállási református gimnázium (és a város) helyi ügye, ők tartják számon, hogy éppúgy 200 éve született, mint az iskola büszkesége, az egy évet Kisújszálláson segédtanítóskodó Arany János. Nagy Imre már kisújszállási diákként városszerte ismertté vált alkalmi verseivel, ahogy igazi Csokonai-utód volt Debrecenben is. Végül azért nem az ő verse van a hátoldalon, mert Kisújszálláson mintha épp az elvárt összeforrást tapasztaltam volna.  Az ünnepi tudósítás részleteit, az ünnepi beszédeket olvasva, videókat nézve ugyanaz volt a benyomásom, mint Kisújszálláson járva – a könyvtárban beszélgetve Pap Andreával, sétálva a városban dr. Ducza Lajossal, hallgatva a polgármestert a Szép magyar kiejtés versenyén, látva az Arany-balladák előadását a Vigadó Kulturális Központban, ellátogatva a Papi Lajos Alkotóházba, bóklászva a piacon, hallva a 48-as (nagyon aktív) Olvasókörről –, hogy ez a kisváros tényleg főváros: önnön becsületének, múltjának, kultúrájának, közösségének valódi székhelye. (Erre törekszik.) Mintha a redemptio (megváltás: a jászkun közösség ősi kiváltságainak, szabadságjogainak visszavásárlása 1745-ben) hősi erőfeszítése kamataiból telne még ma is a nélkülözhetetlen szellemi kiadásokra. Vajon készen állnak-e iskoláink, közösségeink a redemptio mai, esedékes küzdelmeire?

 

2017. július 10.

 

Takács Géza