Olvasási idő: 
12 perc

Társadalompedagógia

Elgondolkodtató összefüggések a jobb társadalom reményéről

A neveléstudományi kutatók és az iskolai élet főszereplői joggal örülnek, ha olyan szakirodalommal találkoznak, amely napjaink aktuális, a társadalom egészét érintő kérdéseire keresi a választ. Perjés István Társadalompedagógia című kötete az iskola lehetőségeit, eszközeit tárja fel annak érdekében, hogy részt vehessen egy jobb társadalom felépítésében.

A szerző munkája nem egyszerűsödik azon problémakör kifejtésére, hogy az iskola miként felel meg a tradicionális és a modern társadalmi elvárásoknak, hanem a jövőben bízva komplex szerepet szán neki a holnap jobb társadalmának felépítésében. Teszi ezt akkor is, ha szerinte még nem láthatók tisztán az új világ partjai.

A kötet olvasása során a pedagógiai szakirodalom mellett számos releváns társadalomtörténeti, filozófiai, szociológiai, szociálpszichológiai, közgazdaság-tudományi, morálfilozófiai és tudományelméleti irodalommal is megismerkedhetünk, ami a téma összetettségének és sokoldalú megközelíthetőségének bizonyítéka.

A könyv öt fejezete egymásra alapozó logikai szálra épül. A társadalom és a kultúra kölcsönhatásának vizsgálatával, a társadalmi (társadalom és közösség fogalmainak értelmezésével) és a kulturális (kultúra és műveltség meghatározásával) dimenziók részletes elemzésével jutunk el a Menekülés iskolájához, majd a kultúrát és a közösséget vizsgálva a Beavatás iskolájához, a társadalom és a műveltség viszonyát szemlélve a Kivezetés iskolájához, míg végül a műveltség és a közösség dimenziójában a Találkozás iskolájához érkezünk. A könyv erénye, hogy – egyedülálló módon – e négy iskolatípus szerint valósítja meg az iskola társadalompedagógiai értelmezését.

A fejezeteket mesterien elkészített és gondosan válogatott fotók vezetik be. Nem elég csupán rájuk pillantanunk, majd gyorsan a betűk rengetegébe barangolnunk, hiszen szimbolikus hatásuk van: utalnak a mondanivalóra. Pontosan ezért hangsúlyozta a szerző, hogy épít az olvasó nyelvi fantáziájára, történetgeneráló metaforikus gondolkodásmódjára, tapasztalatára. A fejezetek bevezetőinek olvasásakor visszaköszön a fotó által reprezentált világ (valóság). Mély jelentéstartalmú, elgondolkodtató képek (valóságkonstrukciók) ezek, kitűnő hangulatot teremtenek, és rávezetnek a fejezet jelentőségére. Nagyszerű példája ez a szimbolikus képi világ és az elméletek ötvözetének.

A könyv elején a szerző utazásra hív. A történetek végtelennek tűnő tengerén szubjektív, de annál fontosabb támpontok mentén keresi a jobb társadalomért küzdő iskolát, pedagógust és diákot, a jövő emberét. Arra figyelmeztet, hogy a különböző iskolakoncepciók, pedagógiai irányzatok sokszor nem egyformán mérlegelnek, így az inga túlságosan is kileng az egyik irányba, ami az iskola küldetésének félreértelmezését okozhatja. Ahhoz, hogy az iskola kifejthesse társadalomformáló hatását, felül kell emelkednie a megfakult eszméken, különben újra és újra olyan növendékeket enged ki falai közül, akik nem elég erősek és merészek a küldetés végrehajtására. Valójában itt két világ találkozásáról van szó: a manipulált és a reflektált életvilág lehetőségeit taglalhatjuk. Dönthetünk, hogy a tekintélyelvű, győzelem-vereség ciklikusságát követjük, vagy pedig a reflektált életvilág párbeszédekkel teli körfolyamata mellett a haladást, a fejlődést választjuk.

Az életvilágok megértését sokoldalú elemzés segíti: a kultúra, a civilizáció, a műveltség, a megismerési konstrukciók általános fogalmi kereteinek meghatározása és párhuzamba állítása után az iskolai terepre fókuszálhatunk. A szerző olyan iskolában hisz, amelyet a műveltség és a közösség ereje tart össze, amely alkalmat ad a találkozásokra, alapoz a tanár és a diák megfelelő pedagógiai viszonyára, ahol a pedagógusszerep és a személyiség közötti hidat az igazi tanári karakter képezi.

A továbbiakban a négy iskolatípus világát ismerhetjük meg.

A második fejezet a Menekülés az iskolába gondolatra épül, ahol a pedagógusra, a diákra és az intézmény egészére vonatkozó észrevételek találhatók. Több út áll előttünk, amelyek választási lehetőséget kínálnak életvilágunk konstruálásához. Nem elég azonban, ha tevékenységeinkkel azonosulunk, ismernünk kell azok jelentéstelítettségét is. Az iskolai élet főszereplőinek a mit és a hogyan kérdései mellé a jobbító szándék optimális hatásának elérése érdekében a miértre is választ kellene adniuk. Alapvető probléma, hogy az iskola, ahol napjaink, óráink többségét töltjük, nincs tekintettel arra, hogy életünket többféle korlát között éljük. A zárt, klasszikus értelemben vett iskolavárak, a követelés, a jutalom, a büntetés, a statikusság elvei szerint működő intézmények és pedagógusaik, bár „menekülési” útvonalat, helyet adnak a tanulóknak, érzelmileg nem érik el a kellő hatást. E kérdéskör vizsgálatára több olyan pedagógiai elméletet ismerhetünk meg, amelyeket a szerző társadalomtörténeti, filozófiai és irodalmi magyarázatokkal is ellát. Az ilyen iskola a nem produktív és a produktív karakterek számára egyaránt menedék, de eltérő „menekülési” útvonallal. Természetesen a két különböző karakter nem egyformán él a kínált lehetőséggel: egyik a külső tekintélyt integrálja magába, a másik pedig tanulva, a valóság többféle dimenzióját ismerheti meg, ami segíthet az életben való megfelelő hely megtalálásában.

A harmadik rész a Beavatás iskolájának rejtelmes világába enged betekintést, követve az előző fejezet logikáját. A beavatás lényege itt is a produktív és a nem produktív karakterek párhuzamából olvasható ki. A beavatás a tanítási-tanulási folyamatban érhető tetten: az iskola minden percét, terét, helyét átitatják a beavatási rítusok a maguk klasszikus értelmében, hiszen a diák (a partner, a növendék, a vezetett) így kerül be a közösség által hordozott értékek világába. Ezt a tényt nem célszerű egysíkúan szemlélni, hiszen a tanárra (a kollégára, a segítőre, az alkalmazottra, a nevelőre, a vezetőre) ugyanez lehet igaz. Napjaink modern iskolája a szereplők életét felgyorsítja, gyakran emiatt láthatatlanok a többé vagy kevésbé hasznos, de mindenképpen nyomot hagyó beavatási rítusok, eszmék.

Szimbolikusan leomlanak az azon felismerés előtt álló falak is, hogy miként lehet életképes kulturális közösséget fenntartani az iskolában. Mindehhez a manipulált és a reflektált életvilágok közötti választási kényszer megértése szükséges. A szakértő, a beavatott (beavató), illetve a befogadó jellemzésével szimbolizálható az a közösség, ahol a beavatás során a nem produktív karakterek mindegyikének megvan a helye, ahol a két pillért a hűség köti össze. Míg a másik oldal produktív karaktere az újítás, átértelmezés érdekében bizonyos ideig részese a rítusoknak, de látja a „mást”, bizalommal tekint egy olyan jövőbe, ahol tanítani csak felelősen, gondoskodva, a másikat tisztelve, ismerve és elismerve lehet. A szerző szerint mindezek felismeréséhez elég, ha beülünk egy-egy tanítási órára. Ezzel sokan egyetértünk.

Kivezetés az iskolából alaphangulatának megértéséhez a szerző a tanár és a diák pedagógiai viszonyának elemzéséből – értelmezése szerint a mester-tanítvány dialogikus viszonyából – indul ki, számos klasszikus pedagógiai példát felsorakoztatva. Megtudhatjuk, mit jelent a társadalmi műveltség fogalmát értelmezni úgy, hogy közben az iskolát helyezzük kiinduló definíciónk fókuszába. Ekkor tanári mesterségünket (hivatásunkat, szakmánkat, foglalkozásunkat – kinek-kinek értelmezése szerint…) tesszük mérlegre. Azonban tudomásul kell vennünk, hogy ingatag területre érve kritikák kereszttüzébe kerülhetünk a kívülállók, a kliensek és az iskolai élet belső főszereplői részéről is. A társadalmi műveltségre vonatkozó gondolatokat bonyolult, de áttekinthető ábra szemlélteti, amelyről a jövőben sokat hallunk még.

A szerző részletesen feltárja a társadalmi műveltség tényleges társadalomformáló hatásainak megjelenését és alakulását a történelem folyamán, majd elemzi kapcsolatát a gazdasági szemlélettel. Iskolatörténeti vonatkozásban Comenius pánszófiáját, Locke gentleman típusát felelevenítve jut el a mai modern iskolába, és keres választ arra a kérdésre, hogy az iskola milyen cselekvési (tanulási) teret biztosított és biztosít a társadalmi nevelés–műveltség–tudás tengely számára. A köteten végigvonuló logika itt sem változik.

Ahhoz, hogy az iskola elinduljon a fejezetben kijelölt úton, több dolog szükséges: például olyan tanítási környezet, ahol lehetséges a társadalmi műveltségbe való kivezetés megvalósítása, ezt didaktikailag is megszervezi, működését elemzi a társadalmi hasznosság szempontjából. Mindehhez a mester és a tanítvány pedagógiai viszonya a következőkben fogalmazható meg: „Számomra helyesebbnek tűnik az a (produktív) szempont, hogy a kiválasztott képes lesz-e saját erejéből elérni/túlszárnyalni (vagy más irányba kiteljesíteni) a belőlünk tükröződő műveltséget, s lesz-e elég erőnk neki ehhez segítő kezet nyújtani.” (Perjés 2005, 136.)

Az utolsó fejezetben a Találkozások iskolájában a kötet tanulságainak, következtetéseinek összefoglalása történik. Magyarázatot kapunk a borítón szereplő fa szimbolikus jelentőségére és a képek mondanivalójára. A fa a relatív állandóság jelképe, amelyet pedagógiailag úgy értelmezhetünk, hogy mindenkinek szüksége van olyan valakire/valamire (mester–tanítvány–iskola háromszögben értve), aki/ami életünkben a referenciaszemélyt/dolgot jelenti, akihez/amihez menekülhetünk, aki/ami beavat az élet dolgaiba és kivezet az utak bonyolult hálózatából, aki/ami oktat, nevel, segít, példát mutat. A szerző gondolatai alapján valamennyien referenciaszemélyek lehetünk, részt vállalhatunk a közösségi műveltség kialakításában. Mindezen tanulságok a nevelési metaforák, a negatív nevelés értelmezésén keresztül öltenek testet. A közösségi műveltség lényegét a család, a kortárskapcsolatok és az iskola hármasában (a szerző szerint ebben a sorrendben) kell keresnünk. Egyetérthetünk azzal, hogy a pedagógiának mindig is lesznek olyan törekvései, amelyek az ember–műveltség–társadalom dimenzióban idealizált állapot létrehozásán fáradoznak – ezt a különböző alternatív pedagógiai irányzatok is jól tükrözik –, ám amikor úgy véljük, hogy sikerült ilyen állapotot generálnunk, akkor a „Találkozások iskolájában” dolgozzunk tovább a jobb társadalom kialakítása érdekében.

A könyv széles közönségnek ajánlható: a tanárképzésben részt vevő hallgatók elméleti ismereteinek bővítését szolgálhatja, kiváló gondolatébresztő a felsőoktatás pedagógiai szakembereinek, de vállaltan túlmutat a neveléstudomány határain is; a gyakorló pedagógusok számára szintén megfontolandó javaslatokat tartalmaz.

Világos szerkezete, gazdag illusztrációi, az elmélet és a gyakorlat ötvözete megfelelő eligazodást nyújt a különböző koncepciók tengerében; a stílus intellektuális élményt, a vizuális sokszínűség a problémák lényegének megragadását garantálja.

 

Perjés István: Társadalompedagógia. Aula Kiadó, Budapest, 2005.