Olvasási idő: 
11 perc
Author

Történetekből belső képek

Bárdos József – Galuska László Pál: Fejezetek a gyermekirodalomból. Nemzedékek Tudása Tankönyvkiadó, Bp., 2013

Tankönyvként is forgatható ez a könyv, miközben szerzői esztétikai élményt nyújtó stílusban közvetítik enciklopédikus tudásukat. Magabiztosan vezetnek végig az egyetemes és a hazai (gyermek)irodalomtörténet fordulópontjain, párosítva az életkorból fakadó szükségleteket a napjainkban is befogadásra alkalmas művekkel. Arra keresik a választ, hogy mi az, amit feltétlenül érdemes megismertetnünk gyermekeinkkel, mi az, ami fenntartásokkal adható a kezükbe, s mi az, ami opcionális. Kicsit mintha új gyermekirodalmi kánont alkotnának. Kiemelnek egyes szerzőket, például Molnár Ferencet és Benedek Eleket. Másrészt az is előfordul, hogy tárgyilagos elemzéssel kimutatják, hogy egyes kánonba került művek a serdülő gyermek világlátását torzíthatják. Erre példa a Légy jó mindhalálig problematikussága című fejezet. Ugyanakkor külön fejezetekben tárgyalják a klasszikusokat és a közelmúlt szenzációit is (A Pál utcai fiúk, Tanár úr kérem, A Harry Potter-jelenség), de mindenekelőtt a mese műfaja kerül fókuszba. A gyermekirodalmat ismertető mű szerzői nem véletlenül állítják azt, hogy a „világmindenség teljessége [...] van jelen a mesében.” (65. o.) Pragmatikus éleslátással két nagy fejezetet is szentelnek a mese tárgyalásának, különösen a tündérmese néven ismert varázsmesének, miközben tematizáltan elemzik a realitás és a mese világának interakcióját. Bruno Bettelheimmel együtt vallják, hogy „az igazi mesének […] pótolhatatlan szerepe van a gyermek lelki fejlődésében, […] mert olyan sok-sok évszázados tudás sűrűsödött össze benne, amely ma is segíthet gyermekeinknek a világ megértésében, válságos élethelyzetek elviselésében, problémák megoldásában.” (48. o.) Bár Bettelheim szerint „a mesék senkit nem áltatnak azzal, hogy a világot úgy írják le, amilyen az valójában, és hogy az embernek megmondják, mit kell csinálnia, de fejlesztik önismeretét és elősegítik személyiségének fejlődését.” (Bettelheim, 1976., 17. o.)

Így a Mese és a valóság alfejezetben a Hófehérke-elemzésen keresztül a szerzők felvillantják azokat a jelenkori élethelyzeteket, amelyekben egy gyermeknek „mostoha-élménye” keletkezhet, vagy szembesül a parancsmegtagadás és tilalomszegés erkölcsi kérdésével, az egyén és közösség, a család, a hiúság és szexualitás problematikáival, vagy a kiismerhetetlen mindenséggel, végül a másság elfogadásával. Vágyhat-e a szülő/nevelő ennél gazdagabb életvezetési „példatárra”? A tündérmesék tökéletesen teljesítik a szerzők által fontosnak tartott gyermekirodalmi kritériumokat: nem didaktikusak, nem moralizálnak, nem mondják meg, hogy mit kell tenni, hanem szimbolikus történéseikkel, a nem egyénített (név nélküli) szereplők mozgatásával gyengéden sugallják a megküzdési stratégiákat. Ezzel ért egyet Boldizsár Ildikó is, amikor azt állítja, hogy általában az ember számára a mesék létfontosságú üzenetet hordoznak: „Azt sugallják, hogy a reális világban a rend visszaállítható”, amennyiben az ember felismeri lehetőségeit és adekvátan korrigálja tévedéseit (Boldizsár, 2004., 14. o.).

A könyv Az európai népmese fejezetben méltatja az egyetemes és magyar mesegyűjteményeket (pl. Az Ezeregyéjszaka meséi, Grimm-mesék), majd két szempontból is mankót ad az eligazodásban: osztályozza a magyar népmeséket, mesetípusokat vonultat fel, jelzi a népmese és a műmese határait (Andersen), a meseszerkezetben elmélyülni vágyóknak pedig V. J. Propp elméletét nyújtja fogódzónak. Így ismerkedhetünk meg a tündérmese „anatómiájával”. Az értéket jelző proppi mesevázra később gyakran találunk visszautalást más fejezetekben is (pl. a János vitéz-elemzésben). A meséhez szoros szálakkal kötődő meseregény alapos definíciója után pedig úgy vonultatja fel az altípusokat, hogy immár tudjuk, melyik korosztálynak melyik típust érdemes (fel)olvasni. A füzéres szerkezetű meseregényt már hároméves kortól ajánlja (pl. Milne: Micimackó; Bálint Ágnes: Mazsola). Az egy cselekményszálra fűzött meseregények pedig ötéves kortól befogadhatóak (pl. Baum: Óz, a nagy varázsló; Bálint Ágnes: Tündér a vonaton). A valódi meseregény pedig már a suli irodalom (5–9 éves kor) része (pl. Kipling: A dzsungel könyve, Szabó Magda: Tündér Lala). Az elemzések megerősítenek bennünket abban, hogy a mesék mellett a kisiskolás irodalom részeként tárgyalt meseregények is képesek katalizálni a gyermeklélekben dúló világpercepciókat és végletes érzelmeket (végletes ellentéteket, ellentétes érzelmeket, etikai dilemmákat). Ezen a ponton azt a tanácsot kapjuk, hogy még kisiskolás korban is érdemes felolvasni mesét az ismeretterjesztő irodalomhoz átpártolt gyermeknek, hogy el ne veszítse kapcsolatát a szépirodalommal. Komáromi Gabriella főleg nevelőknek, könyvtárosoknak szóló Gyermekirodalom című könyvéből ugyanis tudjuk, hogy a meseregények célközönsége a kortársak erős hatása alá kerülve már röstell mesét olvasni. Szerencsére a meseregényt, amely a külső szemlélő számára már inkább hasonlít a regényhez, szívesen kézbe veszi.

A Fejezetek a gyermekirodalomból című monográfia a kis- és nagykamasz korszakra vonatkozóan is izgalmas olvasnivalókat vonultat fel. A szerzők a kamaszirodalom hiányosságainak kontextusában elemzik azokat a világirodalmi műveket, amelyeknek átdolgozott változatai igazi kamaszirodalommá váltak (pl. J. F. Cooper: Vadölő; Kipling: A dzsungel könyve; A magányosan sétáló macska; J. Verne: Kétévi vakáció). Nyomatékosítják, hogy „a 12–18 éves életkor (kamaszkor) nem egyszerű átmenet a hat-nyolc-tíz éves ember és a felnőttkor között, hanem önálló személyiségkategória: a kamasz nem elromlott gyerek, és nem is tökéletlen felnőtt, hanem egyszerűen másfajta személyiség.” (Bárdos – Galuska, 2013. 123. o.) Ennek megfelelően szerintük olvasmányélményt jelenthetnek számukra a kamaszirodalom kontextusában kevésbé emlegetett regények, mint S. Lem: Pirx pilóta kalandjai vagy Goethe: Az ifjú Werther szenvedései. Ugyanakkor ebben a fejezetben a legnagyobb figyelmet J. D. Salinger: Zabhegyező című regényének szentelik, amely a tipikus kamasz problémamegoldási mintázatait örökíti meg. A szerzők szerint rendkívüli jelentősége abban áll, hogy ebben jelenik meg először az egyetemes irodalomban az ifjúság hangja (a szleng) (Bárdos – Galuska, 2013.). Magyar fordításának hatása sem kisebb, hiszen „megújította a magyar ifjúsági nyelvhasználatot.” (Bárdos – Galuska, 2013., 126. o.) Ezen a helyen juthat eszünkbe Molnár Ferenc remekműve, A Pál utcai fiúk, amely belülről mutatja meg a gyermekek zárt világát. „… a gyermek nem hibás felnőtt, hanem teljes világa van, tele életbevágó problémával”. (Bárdos – Galuska, 2013., 159. o.) A magyar gyermekirodalom című fejezet olvasása közben a felnőtt olvasót kétféle hatás érheti: egyrészt ismerni vélt műveket más nézőpontból is láthat (Iciri-piciri, Arany Lacinak, János vitéz), másrészt értesül az egyes regények tárgyából vagy nyelvezetéből fakadó aktuális generációs probléma tárgyalása után a potenciális megoldásokról is (Gárdonyi-, Jókai-, Mikszáth-regények).

Újdonságnak számíthat Benedek Elek népnyelvteremtő és -megújító munkásságának méltatása. A tematika, bár utalásszerűen végigvonul mind a szellemtörténeti, mind a mesét tárgyaló fejezeteken, mégis itt teljesedik ki: Benedek Eleket gyermeklapalapító-szerkesztő, népmesegyűjtő-író és fordító tevékenysége irodalmunk legnagyobbjai közé emeli. A Grimm-testvérekhez hasonlóan a mesék nyelvjárási szövegét a köznyelvihez közelítette, majd a szóbeliségben élő töredékekből teljes formákat hozott létre stilisztikai értelemben is: a meseindító és záróformulák, szerkezeti ismétlődések következetes megjelentetésével. Immár olyan természetesnek vesszük Grimm-mese fordításait-átdolgozásait, hogy nem is gondoljuk, „neki köszönhetjük többek között Piroska, Csipkerózsika, Hófehérke nevét is”. (Bárdos – Galuska, 2013., 135. o.) Ráadásként a könyv végén, A gyermekirodalom határterületei című fejezetben tekintélyes helyet kapott a Többsincs királyfi mesedrámájának elemzése is. Ezáltal nemcsak az erdélyi Nagyapó mesefája című gyermekkönyv-sorozaton felnövekedettek érezhetik Elek apót különlegesnek, hanem minden olvasó.

A könyvön végigvonuló tárgyilagos hangvételű elemzések helyenként szenvedélyesebbé válnak, így például a varázsmese pótolhatatlanságának tárgyalásakor, a jó gyermekvers jellemzőinek taglalásakor, a legendássá vált irodalmi alakok hiteles bemutatásánál (Robinson, Gulliver, Robin Hood, Don Quijote) és egyes XX. századi magyar alapművek elmélyült boncolgatásakor (A Pál utcai fiúk, Tanár úr kérem, Bóbita, A négyszögletű kerek erdő, Tündér Lala, Abigél).  A sorokon átsütő szenvedélynek pedig az a funkciója, hogy az örök emberi tulajdonságok, gyarlóságok iránti empátiánkat fokozzák, és mindenekelőtt olvasásra ösztönözzenek. A Fejezetek a gyermekirodalomból szerzői az olvasó választását nemcsak azzal igyekszenek megkönnyíteni, hogy az ajánlott műveket életkor specifikus kategóriákba sorolják[1], hanem a fordító személyét is a mű irodalmiságának mércéjévé teszik, mondván: „gyakran a fordító vagy átdolgozó személye dönti el, irodalommal van-e dolgunk.” (Bárdos – Galuska, 2013., 103. o.) Ennek illusztrálására sorakoztatnak fel olyan kanonikus irodalmi egyéniségeket, akik fordítási munkájukkal megfellebbezhetetlenül szépirodalmat alkottak: Radnóti Miklós, Karinthy Frigyes, Mándy Iván, Rónay György és Göncz Árpád.[2] Vajon kell-e még ennél hatásosabb hívó szó abba a világba, ahova a szeretetkapcsolatokban virágzó, egyre komplexebbé váló diskurzusokon át vezet az út? A gyermekirodalom világába…

A kézikönyv záróakkordként felvillantja a gyermekirodalom határterületeit (mesedráma, filmalkotások), de a hangsúly benne mindvégig az olvasáson marad. Nem titkolt értékorientációs céllal az utolsó lapokon is lajstromot készít a legújabb magyar gyermekirodalmi alkotásokról és kiadókról. Ezek után már csak az olvasás szertartása következhet, olyan értelemben, ahogy A kis hercegből a szertartás fogalmát kihámozhatjuk: olyasvalami, „amit már alaposan elfelejtettek”(Exupéry, 1977., 76. o.), de ha mégis jelen van, akkor olyan örömteljes, rendszeres foglalatosság, mely a belső képek révén a mindennapokat is csodálatossá változtathatja.

Irodalom

Bárdos József  – Galuska László Pál (2013): Fejezetek a gyermekirodalomból, Nemzedékek Tudása Tankönyvkiadó, Bp.,

Boldizsár Ildikó (2004): Mesepoétika. Akadémiai Kiadó, Budapest,

Bruno Bettelheim (1976): A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek. Corvina, Bp., 17–29.

Antoine de Saint-Exupéry (1977): A kis herceg. Móra Könyvkiadó, Bp.

Gyermekirodalom (1999): szerk. Komáromi Gabriella. Helikon Kiadó, Bp.

Footnotes

  1. ^ A könyv végén találjuk meg Az ajánlott könyvek fejezetet életkori kategóriákra lebontva: Babairodalom (0–3), suli irodalom (2–6 éves kor), kamaszirodalom (8–13 éves kor), és ifjúsági irodalom (12–17 éves kor). In: Bárdos József ­– Galuska László Pál Fejezetek a gyermekirodalomból  Nemzedékek Tudása Tankönyvkiadó, Bp., 2013. 207–214.old.  
  2. ^ Radnóti Miklós (Don Quijote), Karinthy Frigyes (Micimackó), Mándy Iván (Robin Hood) Rónay György (Grimm-mesék), Göncz Árpád (A Gyűrűk ura). Uo. 103. old.