Olvasási idő: 
31 perc

Tükör az oktatásról

Szerkesztőségi beszélgetés a Jelentés a magyar közoktatásról 2003 című kötetről

2003 végén megjelent a Jelentés a magyar közoktatásról sorozat 2003-as kötetete. Az Új Pedagógia Szemle hagyománya, hogy a megjelenést követően szerkesztőségi beszélgetésre hívja meg a Jelentés potenciális felhasználó csoportjainak képviselőit, hogy elmondhassák véleményüket az újabb kötetről.

A beszélgetés résztvevői: Halász Gábor, a kötet egyik szerkesztője, az OKI főigazgatója; Kádárné Fülöp Judit oktatáskutató, az Oktatási Minisztérium szakértője; Sió László oktatáspolitikus, a Fidesz Oktatási Műhelyének vezetője; Szőkéné Komenczi Anikó Eger Megyei Jogú Város Polgármesteri Hivatal Közoktatási Irodájának vezetője. A szerkesztőséget Schüttler Tamás képviselte.

2003 végén negyedik alkalommal jelent meg a Jelentés a magyar közoktatásról, amely a 2000 óta eltelt időszak folyamatait mutatja be. Kezdjük talán azzal a beszélgetést, hogy szükség van-e egy ilyen, a közoktatást rendszeres időszakonként áttekintő kötetre.

Sió László: Feltétlenül szükség van erre. Az előző kötet készítésének idején, amikor mi irányítottuk az oktatási tárcát, személyesen követtem a munka folyamatát. Támogattuk a kötet megjelenését még akkor is, ha voltak bizonyos nézetkülönbségeink a kutatócsoporttal, a szerkesztőkkel. Nemcsak támogattuk a megjelentetést, hanem kifejezetten érdeklődtünk a napvilágra kerülő adatok, értékelések iránt, melyek számunkra is fontos jelzéseket adtak. Emellett természetesnek tartom, ha az oktatási kormányzatnak vitái vannak egyes megállapításokkal. Egyáltalán: a vitát természetesnek, jónak gondolom. A Jelentés szerzői nagyfokú szabadságot élveznek, s szabadon fejthetik ki álláspontjukat a feldolgozott témáról. Maga az alkotóközösség is sokat vitázik egy-egy tanulmány, fejezet tartalmán. Az OKI kutatójaként a kilencvenes évek végén én is részt vettem ebben a folyamatban. Úgy vélem, hogy a Jelentés-kötetek fontos célja, hogy folyamatokat mutassanak be, vitát gerjesszenek, visszajelzéseket adjanak a kormányzati és az önkormányzati oktatásirányításnak. Tág lehetőséget adnak a nemzetközi összehasonlításokra is, mivel sok adatot nemzetközi összehasonlításban tárnak az olvasó elé.

Szőkéné Komenczi Anikó: A Jelentés köteteit általában nem olvassák végig a felhasználók, hanem úgy használják, mint egy térképet. Ha valamilyen adatra, információra van szükségem, akkor kinyitom, megkeresem. A statisztikai mutatók, trendek nagyon jól használhatók egy önkormányzati oktatásirányító mindennapi munkájában. Azzal, hogy nemcsak adatokat, hanem elemzéseket, folyamatokat mutat be, sok segítséget nyújt például egy fejlesztési terv készítésében, frissítésében. Különösen jó, hogy a négy kötetben vissza lehet keresni folyamatokat, utána lehet nézni annak, hogy mit írtak egy-egy témáról három vagy hat éve.

Bizonyára ismeri az önkormányzati irányító szakmai közösséget. Önhöz hasonló módon használják a köteteket?

Szőkéné Komenczi Anikó: Más megyék, nagyvárosok közoktatási szakembereit kevéssé ismerem, azt azonban tudom, hogy közvetlen kollégáim hasonló módon használják a kötetet. Nagyon sokan készültek közülük közoktatás-vezetői vizsgára, s ehhez jól tudták használni a kötetek tanulmányait. Az országos mutatók elemzése pedig a helyi oktatásra vonatkozó következtetéseinket könnyítette meg.

Kádárné Fülöp Judit: Minden oktatáspolitikusnak – s én egy iskolaigazgatót is oktatáspolitikusnak tartok – szüksége van olyan információkra, amelyek egy kicsit szélesebb perspektívában mutatják meg a közoktatás helyzetét. Ugyanis egy ilyen tágabb térben egészen másként értékelhetőek a helyi folyamatok. Egy országos oktatáspolitikával foglalkozó döntéshozó, irányító számára a szélesebb perspektíva a nemzetközi tér, a regionális politikával foglalkozó politikusnak az országos tendenciák adnak tágabb összehasonlítási lehetőséget. Ebből a szempontból a Jelentés igen gazdag lehetőségeket kínál. Mindehhez sokféle statisztikai adat áll rendelkezésre, cenzusokból, ágazati statisztikákból, népszámlálásból. Emellett számos olyan kutatás folyik, amelyek reprezentatív mintavételen alapulnak, de az oktatás területén szintén sokféle tendenciát tárnak fel. Mindezek azonban meglehetősen szétszórtan léteznek. Szükség van olyan összefoglaló, periodikusan megjelenő kötetekre, amelyek összegyűjtik, egymás mellé helyezik, rendszerezik az adatokat. Ez a könyv kitűnően tölti be ezt a szerepet, mert tematikusan összegzi az oktatásról rendelkezésre álló információkat. Nagyon nagy értéke, hogy az adatok mellett elemzéseket is közöl. Ez azért jelentős, mert az oktatáspolitika által kezdeményezett változtatások hatásairól kevés elemzés születik, miközben az elmúlt 15 évben számos ilyen változtatást hoztak az egymást követő kormányok. Ezeknek a változtatásoknak a folyamatos elemzése, értékelése nélkül nem lehet racionális oktatáspolitikát folytatni. Ehhez a Jelentés a folyamatok elemzésével járul hozzá. Persze sokkal több ilyen elemzés kellene, mivel ez mutatná meg az oktatáspolitikai intézkedések hosszabb távon érvényesülő hatásait. Az elemzések következtetéseiből folyamatosan tanulni kellene.

Az osztályteremben dolgozó pedagógus tud-e valamit hasznosítani a Jelentésből, illetve az ilyen jellegű elemzésekből?

Halász Gábor: Ez elsősorban annak függvénye, hogy miként határozzuk meg a pedagógusszerepet. Ha egy olyan szerepfelfogásban gondolkodunk, amelyben a pedagógus látóköre nem terjed túl annak a gyerekcsoportnak a körén, amellyel foglalkozik, ha nem várjuk el tőle, hogy tágabban szemlélje azt a rendszert, amelynek része az általa ismert valóság, akkor persze nem sokat profitálhat ebből a kötetből. Az a pedagógus bizonyosan sokat hasznosíthat a Jelentésből, aki gondolkodik az őt körülvevő világról, azon belül az őt körülvevő rendszerről, belehelyezi önmagát valamilyen tágabb összefüggésbe, aktív résztvevője szakmai szervezeteknek, véleményt nyilvánít a tantestületben, részt vesz a helyi oktatási közéletben.

A Jelentés tehát nem annak a pedagógusnak szól, aki olvasmányai megválogatásánál az osztálytermi szinten való hasznosíthatóságot tartja szem előtt.

Kádárné Fülöp Judit: Nem biztos, hogy ez így igaz, hiszen bizonyos szempontból a Jelentés információi osztálytermi szinten is hasznosíthatóak, mivel nem lehet nem tudomást venni azoknak a gyerekeknek a hátteréről, akik ott ülnek az osztályban, nem lehet nem tudomást venni az iskolarendszerben való haladásuk esélyeiről, a munkaerőpiacon való érvényesülésük lehetőségeiről. Az órán ülő gyerekek a társadalom részei, amelyről nagyon sokféle adatot, információt, elemzést ad ez a könyv. Ha a pedagógus az ismeretek átadása mellett a gyerekek sikeres társadalmi beilleszkedésének segítését is céljának tekinti, akkor a Jelentésből sok mindent meríthet ehhez.

Szőkéné Komenczi Anikó: Nagyon fontos lenne, hogy a pedagógusok is kezükbe vegyék a kötetet, mert az a tapasztalatom, hogy nagy hányaduk – önhibáján kívül is – igen keveset lát meg a saját iskolája, osztálya szűk világán kívüli valóságból, keveset tud a közoktatási rendszer működéséről, s így nem igazán tudja elhelyezni önmagát, saját tevékenységét ebben a nagy egészben. Pedig ez fontos lenne. Hasznosnak tartanám, ha a pedagógusok közül mind többen látnák a finanszírozás, a tartalmi szabályozás, a minőségbiztosítás rendszerszinten megvalósuló folyamatait.

Halász Gábor: Vannak olyan tények, adatok, amelyeket minden pedagógusnak ismernie kellene. Ilyen például a demográfiai viszonyok alakulása. Minden pedagógusnak tudnia kell, hogy előttünk van még legalább két olyan évtized, amikor csökkeni fog a gyereklétszám, és ez vissza fog hatni az intézményi folyamatokra. Ugyanis ha a pedagógus birtokában van ennek az információnak, tudásnak, valószínűleg másként viszonyul egy iskolaátszervezéshez, összevonáshoz, másként fog erről vélekedni. Nem úgy éli át, hogy itt az ő munkahelyének a megszüntetéséről van szó, hanem egy szükségszerű intézményracionalizációról. Ugyanígy fontos lenne tudnia arról, hogy napjainkban milyen drámai módon alakul át az egész világban a tanulásról való gondolkodás. Az élethosszig tartó tanulás új feladatok elé állítja az iskolát, a pedagógust, hiszen az iskolának nemcsak konkrét ismereteket kell átadnia, hanem a diákokat fel kell készítenie az életet végigkísérő tanulásra. Ennek a változásnak vissza kell hatnia magára a tanári munkára, a tanítási, tanulásszervezési eljárásokra, de az iskola szervezetére is, hiszen az iskolának egy sor versenytársa lesz, megszűnik egyedüli ismeretközvetítőként működni. Meg kell tanítania az iskolának arra, hogy másokkal együttműködve célszerű megoldani a feladatokat, hogy egy-egy feladat megoldásához önállóan kell információkat, újfajta tudásokat szerezni. A mindennapi pedagógiai munka szempontjából fontos az oktatásfinanszírozás lehetőségeinek, az oktatási költségvetésnek az ismerete is. S nem utolsósorban – ahogy Kádárné Fülöp Judit utalt rá – nagyon fontos az oktatást körülvevő társadalmi környezet ismerete. A kötetben erről gazdag információk állnak az érdeklődő pedagógus rendelkezésére. Olyanokra gondolok, mint például, hogyan alakulnak a társadalomban a jövedelmi viszonyok, a szocializáció szempontjából meghatározó családi körülmények, hogyan alakul a szegénység. Egyetlen pedagógus sem teheti meg, hogy ezekről ne vegyen tudomást.

Sió László: Természetesen egyetértek azzal, hogy egy pedagógusnak tudnia kell az említett folyamatokról, már csak azért is, hogy ne csak a saját szemszögéből lássa azokat. Ezáltal ugyanis összehasonlítási alapot szerez ahhoz, hogy megítélhesse, amit ő csinál, az mennyire illik bele az országos vagy a nemzetközi trendekbe. Annyiban vitatkoznék Halász Gáborral, hogy a demográfiai, finanszírozási helyzet megismerése bármit változtatna a pedagógus álláspontján, amikor az iskoláját éppen bezárni készül az önkormányzat. Nem hinném, hogy az országos kép ismerete engedékenyebbé, megbocsátóbbá tenne bárkit is. Ugyanakkor több olyan fejezete van a Jelentésnek – például a tartalmi változásokról, az iskola belső világáról szóló –, amely alkalmas arra, hogy a pedagógusok elolvassák és tantestületi értekezleteken megvitassák. Egy-egy ilyen fejezet témájának a feldolgozása lehetőséget adna arra, hogy érdemi szakmai kérdésekről gondolkozzanak és vitatkozzanak a pedagógusok. Sokakban él egy tévhit arról, hogy a pedagógusokat nem lehet komoly oktatáspolitikai vitákba bevonni. Ezt saját pedagógusmúltam több emléke is cáfolja. Jól emlékszem arra, hogy amikor 1997–1998-ban az iskolámban a pedagógiai programot készítettük, milyen széles területet átfogó oktatáspolitikai vitáink voltak a tantestületben. Azt hiszem, másoknak is vannak hasonló élményei. A Jelentés említett fejezetei, de bizonyára mások is alkalmasak arra, hogy szélesebb összefüggésekben beszélgessenek, gondolkozzanak az oktatásról. Amint van jó téma s van olyan szakirodalom, amelynek alapján képbe tudnak kerülni, megindulnak a viták. Kezükbe kell adni a könyvet, s rá kell venni őket, hogy elolvassák a magyar közoktatás helyzetét feltáró fejezeteket.

Mennyire adja vissza a kötet a közoktatásban lejátszódó folyamatokat, mennyire objektív ez a kép, és politikailag mennyire függetlenek azok az elemzések, amelyek az adatsorokat értelmezni próbálják?

Sió László: A kötet előszavában – a megelőző kötetekhez hasonlóan – a szerkesztők utalnak arra, hogy a szerzők mind szakmai, mind politikai értelemben törekedtek a függetlenségre. Ez a szabadság teszi különösen érdekessé a kötetet mindegyik politikai oldal számára, s megadja az azonosulás, ugyanakkor a vitatkozás lehetőségét. Ez azért is érdekes, mivel közpénzből, a mindenkori minisztérium támogatásából születnek ezek a kötetek. Az összegyűjtött információk természetesen hatalmas értéket jelentenek egy ágazati irányító szervezet számára. Az azonban nagyon fontos, hogy a szerkesztők, a szerkesztőbizottság távol tudják tartani az esetleges nyomást, amely a minisztérium részéről óhatatlanul megnyilvánulhat. Ebből a szempontból nagyon jól dolgoztak a szerkesztők, mivel a 2003-as Jelentés rendkívül objektív. Meg szeretném azonban jegyezni, hogy mi, itt az asztal körül, egyre inkább kívülállók vagyunk, leginkább a pedagógusok tudnának érdemben válaszolni a kérdésre. Pontosabban a Jelentés objektivitásának legfőbb mércéje az, hogy maguk az érintettek mennyire tekintik objektívnak az abban foglalt megállapításokat, mennyire fedezik fel a helyzetképben a saját maguk által érzékelt valóságot. A kérdésre konkrétan válaszolva: a Jelentés nem elfogult, érezni persze a szerzők saját álláspontját, ugyanakkor szinte minden ténnyel, folyamattal kapcsolatban részletesen leírják, hogy a különböző szakmai, politikai csoportoknak mi volt az adott ügyben az álláspontjuk, sőt helyenként ütköztetik is ezeket a véleményeket. Jellegzetesen ilyenek az irányítással, az értékeléssel vagy a tartalmi szabályozással foglalkozó fejezetek, mivel a szerzők kiegyensúlyozottan mutatják be az elmúlt években ezeken a területeken lejátszódott változásokat. Ez nem jelenti azt, hogy személy szerint én nem vitatkoztam volna néhány megállapítással, de a kép, amely az egészről kirajzolódik, kiegyensúlyozott és mindegyik tábor számára elfogadható. Ez arra utal, hogy politikailag mindenképp függetlenek, távolságtartóak a fejezetek, szakmailag pedig sokszínűek, többféle érvrendszert állítanak egymás mellé. S ez mindenképp korrekt kutatói magatartás. A kötet nem vagy alig tartalmaz értékítéleteket, a tényekre koncentrál. Erre jó példa az irányítási fejezet. Az elemzett időszak alatt két kormány is működött. A megelőző kormányzat irányítási filozófiájáról nagyon objektíven azt írja a szerző, hogy az erőteljesen decentralizált irányítást a nagyobb állami szerepvállalást érvényesítő, nagyobb hatékonyságra törekvő irányítási eszközrendszer váltotta fel. Ezt a váltást – nagyon helyesen – azonban nem minősíti, nem mondja azt, hogy ez jó vagy rossz. Pusztán annyit ír le, hogy ennek melyek voltak a szakmai előnyei, illetve a hátrányai. Ugyanezt teszi a következő időszak irányításbeli változásainak leírásában is. Nem ideologizál meg semmit, nem próbál politikai síkon elemezni történéseket. Ezt az értékmentességet a kötet nagyon nagy erényének tartom. Ebben érzem a műhelymunka hatását, ugyanis tudom, hogy a szerzők jó része valamilyen irányban elkötelezett, ez azonban épp a belső viták hatásaként nem érződik a kötet tanulmányain.

Halász Gábor: Ebben meghatározó jelentősége van annak, hogy a kötet szerzői és szerkesztői nemcsak az elmúlt három vagy négy év magyar oktatásügyéről gondolkodnak, hanem az oktatás, még inkább az oktatási rendszerek nemzetközi dimenzióban elhelyezett problémáiról is. Ez azt jelenti, hogy például a centralizáció-decentralizáció kérdése nem úgy jelenik meg a szerzők, szerkesztők előtt, hogy melyik kormány van éppen hatalmon, s melyik irányítási módot preferálják, hanem úgy, hogy a világ oktatási rendszereiben létező irányítási problémák megoldásában vannak országok, ahol a centralizált, s vannak, ahol a decentralizált irányítást alkalmazzák az adott időszakban. A kötet szerzői számára ebben az a lényeges kérdés, hogy milyen érveket sorakoztatnak fel az egyik vagy másik megoldás mellett, hol, melyik irányítási mód a célravezető. Ebből is érzékelhető, hogy megpróbálunk a konkrét hazai politikai viszonyoktól elvonatkoztatni s a problémát egy szélesebb nemzetközi kontextusban vizsgálni.

Kádárné Fülöp Judit: Úgy látom, hogy az objektivitás, az értékmentesség tekintetében fejlődtek az egyes kötetek. Az elsőhöz képest ebben a negyedikben már nem kell érvelni bizonyos folyamatok kimenetét illetően. Valószínűleg ez abból fakad, hogy korábbi, viták tárgyát képező folyamatok eldőltek, lezárultak, gondoljunk csak a tartalmi szabályozással kapcsolatos vagy a mérés-értékelés rendszere körüli vitákra. Ebben a kötetben – épp az oktatáspolitikában lecsitult állapotok következtében is – már lehetett kiegyensúlyozottan írni jelenségekről, folyamatokról. A Jelentés készítői számára ma már magától értetődőnek tűnik, hogy egy-egy téma kapcsán minden érdekelt álláspontját feltárják, s az is természetes számukra, hogy nem dolguk ezeknek az álláspontoknak a minősítése. Ez az objektivitás, tárgyilagosság, kiegyensúlyozottság forrása. A Jelentés kötetei egyre árnyaltabban írják le a valóságot, egyre több szempont és érdek mentén elemzik a történéseket, s ez nagyon nagy értéke a köteteknek, különösen ennek a negyediknek.

Szőkéné Komenczi Anikó: Kezdettől függetlennek éreztem a Jelentéseket. Ahogy az imént utalás történt rá, voltak nagyon éles vitákkal terhes időszakok az elmúlt évtizedben, de a tanulmányok szerzői sohasem próbálták az olvasókat az egyik vagy a másik tábor mellé állítani. Ugyanakkor kinek-kinek azzal igyekeznek segíteni, hogy reálisan bemutatják a valóságot, s az olvasó értékítéletére bízzák, hogyan foglal állást. Szakmaiságát tekintve is változatlanul nagyon jónak tartom a Jelentést, mivel mindig megtalálhatók a fejezetekben az adott időszak legfontosabb történései, amelyeket nagyon jó színvonalon, megbízható adatok tömegére építve írnak le. Egyik megelőző kötetben volt egy remek fejezet a szakképzésről. Épp akkor készültem a közigazgatási szakvizsgára. Sok érdekes, új dolgot találtam benne, lényegesen többet, mint ami a felkészüléshez kapott jegyzetekben volt, így nagyon sikeres voltam ebben a témában a vizsgán.

Halász Gábor: Nagyon lényegesnek tartom, amit a közigazgatási szakvizsgáról, illetve a jegyzetről mondott. Sokan azt gondolják, hogy egy közigazgatási szakembernek elsősorban jogból kell vizsgáznia, mintha jó közigazgatási szakember lehetne az, aki nem tudja, hogy a rendszeren való továbbhaladásnak milyen jellemzői vannak, vagy milyen költségvetési, demográfiai helyzetben létezik az oktatásügy. A Jelentés olyan tudások gyűjteménye, amely túlmutat a jogi kérdéseken. Szeretnék reflektálni a függetlenséggel kapcsolatos megjegyzésekre is. A bevezetőben utalunk rá, hogy a kötet nem a kiadást támogató Oktatási Minisztérium, s nem a kiadó, az Országos Közoktatási Intézet hivatalos álláspontját, véleményét fejti ki. Sió László már utalt rá, hogy a Jelentések műhelymunkában születnek, ráadásul egy meglehetősen nyitott műhelyben, amely folyamatos kommunikációt tart fenn a közoktatás legkülönbözőbb szereplőivel. A Jelentés tanulmányai, fejezetei mögött viták sokasága áll, s így a résztvevők, a vitatkozók véleménye beépül a szövegekbe. Talán nem túlzás azt állítani, hogy a Jelentésben az oktatásról való közvélekedés fejeződik ki. Ugyanakkor van a könyvnek egy sajátos funkciója is, nevezetesen az, hogy általa is szeretnénk az oktatásról való közgondolkodást alakítani. Szeretnénk egyfajta szemléletet formálni, mindenekelőtt a folyamatok hátterének világosabbá, átláthatóbbá tételével. Itt utalok arra, amit a demográfiai, költségvetési helyzettel szembesülő pedagógus attitűdjeiről mondott Sió László. Természetesen nincsenek olyan illúzióink, hogy ha valaki megismeri a gyereklétszám csökkenésére vonatkozó adatokat, akkor elfogadja munkahelyének a megszűnését. Abban azonban biztos vagyok, hogy amennyiben a pedagógusok tisztában vannak ezzel a helyzettel, akkor egy olyan vitában, amely arról szól, hogy miként lehet az oktatási ellátás rendszerét ehhez a helyzethez igazítani, sokkal konstruktívabb módon tudnak részt venni. Aktívan be tudnak kapcsolódni egy olyan vitába, amely arról szól, hogy egy városban hogyan lehet úgy alakítani az intézményhálózatot, hogy az a rendelkezésre álló finanszírozási keretek mellett is fenntartható legyen. Megértik a vitában részt vevő, más állásponton lévők szempontjait, érveit, érzékelik, hogy nem helyi ötletekkel, hanem országosan jellemző kényszerhelyzettel állnak szemben. Egy ilyen attitűdökkel, és tegyük hozzá: információkkal, rendelkező pedagógus segítheti, hogy a helyi közösség kialakítson egy mindenkinek megfelelő intézményműködési konstrukciót.

Véleményük szerint mi az, ami kimaradt a 2003-as Jelentésből, illetve ha Önök lennének a kötet szerkesztői, mit írnának másként?

Kádárné Fülöp Judit: Nem negatív módon közelíteném a választ, hanem abból a nézőpontból, hogy miként lehetne továbbfejleszteni a Jelentést. Ez a kötet intézményesült, s reméljük, ez segíti, hogy sokáig fennmaradjon, folyamatosan megjelenjen. Ismert, hogy a kötetek szerkesztői hozott anyagból dolgoznak, azaz meglévő statisztikai és kutatási adatokból állnak össze a megjelenő információk. Amennyiben a Jelentés meg akarja őrizni – esetleg nö-velni is kívánja – a közoktatásról való gondolkodást alakító szerepét, kutatásirányító, kutatást befolyásoló tényezővé kell válnia. A Jelentés intézményének kellene úgy alakítania a kutatásokat, hogy azok minél inkább átfogják az oktatás egészét, mélyebb összefüggéseket tárjanak fel a közoktatásban lejátszódó folyamatokról. Olyan kutatásokra gondolok például, mint a társadalom, a szülők, a pedagógusok s nem utolsósorban a diákok oktatásról való vélekedésének rendszeres megismerése. Fontos lenne, hogy minél több reprezentatív, ezáltal megbízhatóbb vizsgálat induljon ebben a témában.

Szőkéné Komenczi Anikó: Keveset foglalkozik a Jelentés az óvodai nevelés témakörével, pedig a magyar közoktatás szerves része az óvodapedagógia, ráadásul nemzetközi mércével mérve is jelentős eredményeket mutat fel.

Sió László: Szívesen olvasnék szubjektív értékeléseket a magyar közoktatásról. Úgy képzelem el ezt a fejezetet, hogy háromévenként egy-egy témára fokuszálnának a szerkesztők, s felkérnének az élet legkülönbözőbb területeiről írástudó, gondolkodó embereket, akik kifejtenék a véleményüket. Szívesen olvasnék a következő kötetben az indirekt oktatásirányítási eszközök magyarországi lehetőségeiről, de lehetne írni a finanszírozásról, a tartalmi szabályozásról, a hazai tankönyvkínálatról. Természetesen ez csak a köteten belül elkülönítetten, egy külön fejezetben, esetleg függelékben jelenhetne meg. Kíváncsi lennék arra is, hogy azok a fejezetszerkesztők, akik hallatlan önmegtartóztatással egy tárgyilagos, távolságtartó anyagot készítenek, szubjektíven hogyan vélekednek azokról a kérdésekről, amelyekről olyan fegyelmezetten tudnak írni. Érdekes lenne megtudni, mi az, ami az önmegtartóztatás miatt kimaradt a fejezetükből, a kötetből. Hiányzik egy jelentésszerű dokumentum a felsőoktatásról, természetesen ez nem ennek a kötetnek a tárgya, tehát nem marasztalhatóak el érte a szerkesztők. De amíg ez nem születik meg, megfontolandó, hogy a Jelentésben nem lenne-e helye egy felsőoktatással foglalkozó fejezetnek. Azokról a területekről kellene legalább írni, amelyek érintkeznek a közoktatással. A harmadik hiány, ha úgy tetszik, javaslat: a kötetnek a jelenleginél sokkal részletesebben kellene foglalkoznia az oktatásnak a médiában, sajtóban, rádióban, televízióban való megjelenésével. A 2003-as Jelentésben az ezzel foglalkozó szerzők utalnak rá, hogy kevés adat áll rendelkezésre. Az Oktatási Minisztériumban az én irányításommal folyt olyan kutatás, amely részletesebben foglalkozott az oktatásról a sajtóban megjelenő kép jellemzőivel. Ilyen és ehhez hasonló elemzéseket kellene ehhez a témához felhasználni. Érdekes visszajelzéseket kaphatnának az oktatásirányítók, az oktatáskutatók, fejlesztők arról, hogy mindaz, amivel ők foglalkoznak, mennyire jut el a pedagógusokhoz, a szülőkhöz, továbbá arról is, hogy milyen az oktatással foglalkozó sajtó hatékonysága. Meggyőződésem, hogy az oktatáspolitika egyik legfontosabb s egyben leghatékonyabb eszköze a jó kommunikáció. Ezért lenne érdekes teret szentelni annak, hogy milyen az oktatás nyilvánossága, az oktatásról folyó kommunikáció tartalma.

Kádárné Fülöp Judit: Ez annál is inkább igaz, mert más országokban, illetve általában a világban úgy kezelik az oktatásügyet, mint egy kollektív tanulási folyamatot. Többé nem lehet azt mondani, hogy a tanár, az oktatásirányító tudja, hogy mit kell csinálni. Az ipari forradalom negyedik hullámának nevezett információs forradalom olyan mélyen átalakítja a társadalmat, a gazdasági életet, a helyi és nemzetközi kommunikációt, hogy ha az iskola fenn akar maradni, nem létezhet ugyanúgy, mint évszázadokon át. Ebből következik, hogy az iskolának nyitottabbá kell válnia, kommunikálnia kell a gazdasági szférával, a társadalommal, a szülőkkel. Hasonló követelmények jelennek meg az oktatásirányítókkal szemben helyi és országos szinten egyaránt.

Szőkéné Komenczi Anikó: Közismert, hogy a helyi, önkormányzati szintű döntéseket a testület tagjai, a képviselők, az oktatási bizottságok tagjai hozzák, akik közül nagyon kevesen olvassák a Jelentést, illetve általában az oktatásirányítás kérdéseivel foglalkozó szakirodalmat. Ezért szükségesnek érzem, hogy legyen egy olyan kötet, amely ugyanezeket a problémákat a döntéshozók számára is érthető, emészthető formában tárgyalja, rövidebben, egyszerűbben, kevesebb, de jól értelmezhető adatsorokkal. Ezt azért is fontosnak érzem, mert sokat szenvedek attól, hogy a szakmailag jól előkészített döntési javaslataimat a helyi politika pillanatok alatt felül tudja írni, meg tudja változtatni.

Halász Gábor: Amit Kádárné Fülöp Judit mondott az iskola és a nyilvánosság, a tanulás és a kormányzás viszonyáról, az már ma is meghatározó, még inkább az lesz a jövőben. Jó kormányzás, jó politikaformálás a mai komplex rendszerekben csak úgy lehetséges, ha mindegyik szereplő tanulási folyamatként is értelmezi az irányítást. Ugyanígy az is igaz, hogy óriási a média, a kommunikáció szerepe az oktatási rendszer szereplői közötti viszonyok alakításában. Ugyanis csak akkor létezhet tanulási folyamat, ha a szereplők folyamatosan, ráadásul a társadalmi nyilvánosságban kommunikálnak egymással. A média, a nyilvánosság, a kommunikáció jelentősége folytán el tudom képzelni – bár ezt meg kell a szerkesztőkkel tárgyalni –, hogy nyitnunk kell egy olyan fejezetet, amely az oktatás szakmai nyilvánosságával, a médiában megjelenő oktatási képpel foglalkozik. Sió László felvetette a szubjektívebb értékelés igényét. Valójában egyetértek ezzel az igénnyel, de véleményem szerint ahhoz, hogy szubjektívebb jellegű értékelések jelenjenek meg, változnia kell a kommunikációs kultúrának. Irigykedve olvasom, ahogyan az Economistban évről évre megjelenik a világgazdasági folyamatok értékelése, amelyben a közgazdaság szakértői megmondják a politikusoknak, hogy mit tesznek jól vagy rosszul, merre kell haladniuk a világgazdasági folyamatoknak. Ehhez azonban másfajta kommunikációs kultúrára lenne szükség.

Ezt úgy kell érteni, hogy a politikusok nem vennék jó néven az esetleges kritikát?

Halász Gábor: Nem erre utaltam, sokkal inkább arra, hogy mi magunk nem vagyunk eléggé felkészültek a kommunikációs technikák terén arra, hogy ezt elég ügyesen csináljuk. Nem tanultuk meg a nyelvhasználatnak azt a módját, amely ehhez szükséges, amelyet például az Economist sok-sok évtizedes munkával alakított ki. Pontosan érezni kell, hogy hol vannak azok a határok, amelyeket a kutatónak, a jelentéskészítőnek nem szabad átlépnie. Nagyon vigyázni kell erre, mivel a rossz nyelvhasználat, az ügyetlen kommunikáció visszájára fordíthatja az ügyet, s akit megcélzunk az értékeléssel, esetleg félreérti, és elhárítja ahelyett, hogy tanulna belőle.

Szőkéné Komenczi Anikó felvetette, hogy szükség lenne egy közérthetőbb, rövidebb Jelentésre, amelyből a helyi döntéshozók is képet alkothatnak a közoktatásban lejátszódó folyamatokról. Nem érzik-e a beszélgetés résztvevői, hogy szükség lenne a jelenleginél sokkal populárisabb változatra is, amelyet elolvashatnának a szülők, egyáltalán mindazok, akiket érdekel az oktatás?

Sió László: Egyrészt lehet, hogy szükség lenne egy laikus közönség által is befogadható változatra, de megfontolás tárgyává tenném az egyes fejezetek füzetekben történő megjelentetését is, különösen azokat a fejezeteket, amelyek közvetlenül érintik a pedagógusokat. Ezeket minisztériumi támogatással kellene ingyenesen vagy nagyon olcsón eljuttatni az iskolákba. Így lehetne elérni, hogy beszéljenek, gondolkozzanak azokról a problémákról, amelyeket ezek a fejezetek felvetnek. Épp ezzel lehetne segíteni azt a tanulási folyamatot, amelyről az imént szó volt. Ugyanis ezt a vastag kötetet nem nagyon veszi kézbe a pedagógus, és nem is jelent meg nagy példányszámban.

Kádárné Fülöp Judit: Ott van az interneten, egy kattintással bárki elérheti.

Sió László: A pedagógusok többsége számára még nem igazán tanulási, információszerzési forrás az internet.

Kádárné Fülöp Judit: Ebben kellene elérni áttörést, mivel papírral nem lehet győzni azt a hatalmas tömegű információt, amelyet a pedagógusnak fel kell dolgoznia.

Sió László: Még jó ideig szükség lesz a nyomtatott dokumentációra.

Halász Gábor: Megfontolandó, hogy legyen egyszer egy népszerűbb, könnyebben érthető változat is, de a legfontosabbnak azt tartom, hogy a kötet anyagára építve a szerzők, szerkesztők minél több helyen, minél több alkalommal kezdjenek beszélgetéseket pedagógusokkal, önkormányzati oktatásirányítókkal, képviselő-testületi döntéshozókkal a Jelentés egyes fejezeteiben megjelenő kérdésekről. Ha elfogadjuk, hogy az oktatási rendszer alakítása csak közös gondolkodás, tanulás útján mehet végbe, akkor minél szélesebb körben kell olyan helyzeteket indukálni, amelyekben ez a folyamat végbemehet, amelyben mindenkinek módja van véleményt nyilvánítani, tanulni.

Sió László: Valószínűleg a kommunikációt, a közös gondolkodást is nagyban segítené, ha a vastag, komoly formátumú Jelentés mellett lenne egy vékonyabb, jól érthető, az adatokat ábrákkal is illusztrált füzet, amelyet sokan elolvasnak.

Szőkéné Komenczi Anikó: A Jelentés köteteiben annyi érték van, hogy azokat ebben a formában is közkinccsé kellene tenni.

Kádárné Fülöp Judit: S persze ezt is fel kellene tenni az internetre, hogy minél többen elérhessék. A lényeg az, hogy a Jelentés minél szélesebb kör számára érzékeltesse mindazt, ami az oktatás világában történik, minél inkább késztesse a pedagógusokat, szülőket az oktatásról való folyamatos gondolkodásra.