Olvasási idő: 
9 perc
Author

Valószínűtlen, lehetséges, bizonyos

Jel és jelentés a modern (és posztmodern) filozófiában és hermeneutikában központi jelentőségű fogalmak, ennek ellenére egy alapvető terület viszonylag kevés figyelmet kapott eddig: az értelmezésekben rejlő ideológiai törekvések és manipulációk hatásmechanizmusa vagy - ami majdnem ugyanaz - a jelek fel- és megfejtésének hierarchikus értékelése. Pedig ez alapvető kérdés, ha arra gondolunk, hogy a „Gutenberg-galaxis" elemei jó ideje inkább egymás mellé rendeltek (lásd internet), a lényeges egyre inkább feloldódik az értéktelen betűtengerben, továbbá az sem titok már, hogy az ideológiák és a különböző szerkezetű előfeltevések minden szinten befurakodnak információs csatornáinkba. A szorzótábla (és a józanság példájaként sokat emlegetett 2x2) sincs híján a metafizikai szemléletnek: csak akkor van alapja, ha hiszünk a mennyiség korlátlan sokszorozásának lehetőségében.

Pár száz éve azt a kérdést tesszük fel elsőként, hogy mekkora az objektív igazságtartalma annak, amit belelátunk a dolgokba, s ez a tartalom megindokolható-e logikailag, termé­szettudományos szempontból, illetve történelmi, szociológiai stb. nézőpontból. A követke­zőkben három olyan munkáról esik szó, melyek az „azonosítatlan repülő tárgyakkal" foglalkoznak három különböző nézőpontból.

Már két kiadást megért C. G. Jung Titokzatos jelek az égen (1993, 2000) című műve, mely a jelenség mélypszichológiai aspektusait veszi szemügyre, számos archaikus, illetve modern álom- és fantáziaanyaggal dokumentálva alaptételét, mely szerint az ufók voltaképpen mandalák, olyan kivetülései a modern pszichének, melyek alkalomadtán meghökkentő „materializációs" folyamatokhoz is vezethetnek, s amelyek tulajdonképpen a transzcenden­tális gyökereiről levágott emberi elme középponttalanságának táptalaján jönnek létre. A kötet alcíme - Egy modern mítosz - sejteni engedi, hogy Jung szerint e képzetek megfor­málódásánál nem annyira az objektív tartalmak a döntőek, mint inkább a titokzatos és a transzcendens iránti vágyódás. Bármennyire is imponáló a megközelítés, a természettudo­mányos műveltségű olvasóban jelentős hiányérzet marad, tudniillik nem derül ki, hogy a „pszichikus" szemponton túl (vagy inkább azt megelőzően) mit tartsunk „az égi jelekről".

Jean Robin munkája: Az ufójelenség, avagy a Nagy Paródia (Stella Maris 1997) tágabb összefüggésekbe és ugyanakkor szellemtörténeti megvilágításba helyezi a Jung által „pusz­tán lelkiként" felfogott tényezőket és a „tradicionális iskola" guénon-i irányvonalát követve arra az álláspontra helyezkedik, hogy egy világméretű tömegmanipulációval állunk szem­ben, mely a „végső idők" parodisztikus megnyilvánulásainak sorában foglal helyet. A „pa­ródia" szó ez esetben kifordultságot és utánzást jelent, tudniillik a valódi transzcendencia igényének kiforgatását és álságos pótszerek felvonultatását. Figyelemre méltó Robin ama megfigyelése, hogy a 19. század végétől kezdve dokumentálható a sajtó és egyéb eszközök manipulatív tevékenysége, melynek során vagy teljesen fiktív jelenségeket sorakoztattak fel, vagy egészen, illetve részben valós eseményeket „formáltak át" oly módon, hogy azok al­kalmasak legyenek manipulációs célokra. Az előbbi műnél említett kifogás itt is helyénvaló: nem derül ki, hogy „objektíve" mit tartsunk az ufókról.

Jáki Szaniszló füzetecskéje: Földöntúliak a Világegyetemben? - A Holdunk válasza (Való-Világ, 2001) viszont kifejezetten természettudományos szemüvegen keresztül vizsgálja a kérdést, tudománytörténeti és fizikai, csillagászati megfontolásokra épít a SETI-program

(a földön kívüli értelem keresése rádiótávcsövekkel és jókora kormánytámogatással) elem­zése során, ugyanakkor nem rejti véka alá a véleményét ama ideológiai állásfoglalásról sem, amelyet a program megalkotói magukénak vallhatnak. Ezen állásfoglalás népszerűsí­tése ugyanis - a dolog természetéből adódóan - bár nem került be a program megfogal­mazott célkitűzéseinek körébe, a háttérben határozottan jelen van. Vajon miféle ideológiai háttér működhet - kérdezhetné valaki - a földön kívüli civilizációk keresésének „szigorúan tudományos" törekvése mögött? A kérdésre adható egy általános és egy specifikus válasz is. Az általános válasz azt foglalná magában, hogy mindenfajta tudományos ismeretkeresés hátterében meghúzódik a feltevés: a világ jelenségei és ezen jelenségek közötti összefüg­gések megismerhetők pusztán az emberi értelem segítségével, e megismerésnek pedig leg­kiválóbb eszköze a természettudomány. Amivel egyszerre minősítjük azokat a korokat, amikor a „titokzatos égi jelekben" nem kutatandó objektumokat és „intelligens lények űr­hajóit" szemlélték, hanem közelgő csapásokra és a világvégére való figyelmeztetésként te­kintettek rájuk. Ma ezen mosolygunk, ám bármennyire is hiszünk abban, hogy e mosoly „tudományosan megalapozott", a középkor embere számára csak a szerintük valóban lényeges dolgokkal kapcsolatos értetlenségünket próbálná leplezni. Más megfogalmazás­ban: az a tény, hogy az egyiptomi, az azték vagy a korai keresztény civilizáció nem hozott létre mai értelemben vett természettudományt, az nemcsak e korokat minősíti, hanem ma­gát a tudományt is... Ezek a kultúrák alapvetően mást tartottak fontosnak az emberi élet­ben. Elgondolkodtató csakugyan, hogy vajon a gótikus katedrális ad-e többet az emberi léthez, vagy a mikrohullámú sütő.

Visszakanyarodva az ufók problémájához, specifikus válaszként el lehet mondani, hogy az élet eredetének és más bolygón való megjelenésének kutatása még akkor is ideológiai alapon történik, ha a kutató vagy az irányzat saját elfogulatlanságát és objektivitását hir­deti. A természettudomány (s ezen belül a biológia) munkamódszere egyszerre vizsgálója és elpusztítója az életnek. Végül mindenki azt találja meg, amit oly állhatatosan keresett: a biokémikus az aminosavakat, a hívő pedig Istent.

Jáki Szaniszló példákkal is rámutat, milyen nehéz egy divatossá vált nézet vonzásából sza­badulni (Jung még pár évtizeddel korábban meglehetősen csodálkozott, amikor egy interjúbeli kijelentését úgy értelmezte félre és kürtölte szét a világsajtó, hogy ő maga ufóhívővé lett, a helyreigazítást pedig egyetlen eldugott helyen közölték), még akkor is, ha az illető nézetnek semmilyen tudományos alapja nincs. Tény viszont, hogy míg a híres-hírhedt Drake-formula (1992) a földön kívüli civilizációk számát 10 000-re teszi, addig ugyanezen képlet „Ward-Brownlee-konstansokkal" kibővített változata, mely magában foglalja többek között az anyabolygóhoz képest nagy Hold, egy nélkülözhetetlen, Jupiterhez hasonló, „üstökösöket terelő" óriásbolygó szerepét, továbbá azt, hogy az esetleges civilizáció a ga­laxisok lakható (alacsony sugárzási) zónáján belül kell hogy elhelyezkedjék, tehát ezen új számítás végeredménye a szerény 0,0001-et adja. („Ha ugyanis az embernek oka van úgy vélni, hogy a világ összes folyóiból és óceánjaiból mindössze egyetlen hal akad horogra évente, akkor bizony fura dolog lenne horgászbotok reklámozásába fogni.")

Bizonyára intelligens dolog lenne, ha megpróbálnánk bebizonyítani, hogy a SETI megal­kotói csupán összekeverik a lehetségest a bizonyossal (netán a nullához közeli valószínűsé­get az egyhez közelivel). Ám ilyesmit az ember (főként egy fizikus) nem szokott véletlenül összekeverni, úgyhogy e hit harcosaival nem akkor vagyunk lovagiasak, ha megengedjük számukra a „tévedés jogát", hanem akkor, ha rámutatunk előfeltételezéseik ideológiai hát­terére. (Magyarországon olyan tudósok is beálltak eme szekér tolói közé, akik tizenegyné­hány év előtt rőt köntösben ordítottak farkast - áltudomány! -, amikor a csészealjakról szó esett.) Ez a háttér ugyanis megragadható, csakhogy - természetesen - nem tudományos.

Nem vezetheti a kutatót tudományos szempont akkor, amikor el akarja az embert a Földtől távolítani, és azt az eszmét, hogy az élet csodával határos módon keletkezett, alattomos módon ki akarja cserélni egy másikra, mely szerint viszont véletlen események törvényszerű (!) összejátszásaként jött létre. Buji Ferenc szerint: ha már előállítani nem sikerült az életet, legalább azt szeretnék elhitetni sokan, hogy más bolygókon is kifejlődhetett véletlenül...

Ez a szándék nem más, mint hogy - a főként fiataloknak szánt népszerűsítő kiadványok és előadások áradatáról se feledkezzünk meg - alapvetően gonosz és buta módon csem­pésszen be magasrendűnek és értékesnek látszót a tudományos és közgondolkodásba: el akarja hitetni, hogy az emberi lét és élet értelmét távoli csillagrendszerekből jött üzenetek és idegen bolygókon talált organizmusok hordozzák. Pedig eme értelem felismerését minden ember lehetőségként magában hordozza. S talán nem is csupán lehetőségként...