Author

Vladár Ervin emlékezete

A történelemtanítás-metodikusok nagy garnitúrájának egyik kiemelkedő személyiségét vesztettük el Vladár Ervinnel. Olyat, aki ott volt a történelemtanítás felemelkedésének szellemi küzdelmeiben és háttérbe szorulásának utódharcaiban egyaránt. Nemcsak szavakkal, aktuális érvekkel vett részt a tantárgy létéért való kemény küzdelmekben, hanem filozófiai és pszichológiai mélységű tudományos ok-okozati feltárásokkal, a társadalom belső történelmi szükségleteinek alapos vizsgálatával is. Erre az adott – nagy tárgyi tudásán kívül – erkölcsi lehetőséget, hogy sok éven keresztül feltárta a történelempszichológia és -pedagógia összefüggéseit, nem az aktuálpolitika – sőt gyakran azzal szemben –, hanem a tudomány öntörvényszerűsége szintjén. Írásait – ha néha elég rendszertelenül, végül mégis – mind közreadta, vállalva a vitát, a kritikát, akár elfogadhatónak látszottak azok aktuálideológiai szempontból, akár nem. Érveivel a feltárás és a dolgok belső logikai szintje miatt nehéz volt vitába szállni, ezért hatékony támadások sohasem érték. Így lehetett neves szakember anélkül, hogy a rendszert kiszolgálta volna. Profizmusa miatt inkább igénybe vették szakmai és írói tudását, mindenütt ott volt, ahol a történelemtanítás dolgait szakmai szinten megvitatták, vagy új anyagok készültek. Így nemcsak kutató és szakíró volt, hanem rendszerteremtő, tantervszerző, a történelempedagógia hazai és nemzetközi szaktekintélye is. Rendszeresen részt vett – sokszor együtt vettünk részt – a nemzetközi történelem- és történelempedagógiai fórumokon, az európai és világkonferenciákon, többnyire előadóként. Tanulmányai, cikkei, javaslatai bejárták a világot, több tucat közülük külföldön is megjelent. Figyelemmel kísérte a történelemtanárok mindennapi, gyakorlati munkáját, gondot fordított módszertani fejlesztésükre, továbbképzéseikre. Ezzel a céllal vett részt a Pedagógiai Szemle szerkesztőbizottságának munkájában is több mint tíz évig.

Megélte a történelemtanítás felfelé ívelő és hanyatló korszakát, a történelemtanítás háttérbe szorításának éveit is. Nem adta meg neki a sors, hogy mint tudós visszavonuljon a szaktudomány elefántcsonttornyába, arra kényszerült, hogy elméleti munkássága mellett legjobb tudása és meggyőződése szerint részt vegyen a tantárgyért folytatott harcban. Nem tehetett arról, hogy ezt a háborút nem nyertük meg. Ő mindent megtett, ami rajta múlott. Jó ügyért harcolt, aránytalan ellenfelekkel szemben. Ez azonban élete múlandó részéhez tartozik. A fennmaradt rész, gazdag elméleti munkássága és a történelemtanárok gyakorlati munkájának támogatása – egyebek mellett szerkesztőbizottsági tagként a Pedagógiai Szemlében – ma is él. Nemcsak kollégái ismereteiben és gondolkodásában, hanem az új nemzedékek javának tudásában és tudatában is. Nem lehet ma tantárgytörténeti könyvet megírni az ő korabeli anyagai, feltárásai, eszméi, gondolatai mellőzésével. Beírta nevét a történelemmetodika történetébe. Tananyaggá vált a felnövekvő új generáció legjobbjainak számára. Olyan tananyaggá, amelyet véglegesen sohasem lehet kihagyni a szakma történetéből. Mi lehet ennél több, amit egy halandó megérhet?